Robbanni szeretnék.
Mert majd szétvet a düh. Én, hülye, hogy miért hagyom, hogy az intézzen dolgokat akinek nem lenne szabad. Csakhogy ne sérüljön az egója ugyebár… Meghogy hátha egyszer elkezd fejlődni, felnőni, vagy mittomén. Férfi lenni. Meggondolt, felelősségteljes. És aztán csak koppanás és bosszúság, és szívunk szépen mindannyian.
Emberemre vagyok mérges. Meg főleg magamra. Mert elkövettem újra ugyanazt a hibát.
Már a legelején persze, mikor azt hittem, hogy idő kérdése, és addig én szépen kézben tartok mindent, ami fontos. Neki viszont nagyon jó volt így. Kényelmes. Ő megszokta, én hagytam, és erőn felül is mentem, intéztem, csináltam… Aztán rájöttem, nagyon nem jó úton vagyunk. Én kimerültem, ő nem tanulta meg a leckéjét. És hiába beszéltük meg, újra és újra, ahogy hagyok teret a magánkezdeményezéseinek, mindig jön a pofára esés. Mert közben, amikor finoman jelzem, hogy figyelni kéne erre meg arra, legyint rá, kikéri a cimborák véleményét, ami szintén könnyed legyintés, és már bele is ugrott fejjel a falba. Én meg szedjem ki. Van ahonnan én se tudom. De hogy megfizetek érte, az biztos. Jajjjj, ha anyja lennék legalább elfenekelném, de így???
Időzítőm beállítva, 3, 2, …robbannom kéne.
Nem tehetem.
Ajaj! Megszokta, hogy te intezel mindent!! :((
Jáááj, kitartás neked, és türelem… Gyors megoldódást!!! Puszillak!
:-((
nyugika. Úgy minden könnyebb.
puszillak sokszor
Ismerős érzések :(.