Niagara :-)

 Nagyon szeretem, mikor sikerül olyan emberekkel találkoznom, akikkel értjük egymás ki nem mondott gondolatait is. Ma szuper napom volt! Csak mondom nektek, hogy köszi. 🙂 Mert volt egy nem szeretem dolgom, de mivel az ilyen muszáj-dolgokat utálom, hát jól kitaláltam, hogy mellécsempészek egy kis jót- aztán nagy lett belőle :-). 

Szép ezekben a blogtalikban, hogy előtte olyan dolgokat tudunk meg, amiket legritkább esetben mesélnek egymásnak ismerős emberek. Mi meg szépen kitárjuk szívünket, életünket, mesélünk magunkról, sokszor a hallgatásunkkal is, és mivel figyelünk egymásra, lassan elkezdjük venni egymás rezgéseit, energiáit. Beengedjük egymást lelkünk legféltettebb bugyraiba, megharcoljuk úgy a kisebb-nagyobb harcainkat, hogy közben érezzük, nem vagyunk egyedül, van, hogy mást is hasonló cipő szorít, vagy teljesen más, de a lényeg, hogy megfojuk egymás kezét- virtuálisan, megsimogatjuk a másik fájó homlokát, vagy együtt örülünk-és lehetek én rosszkedvű a magam bajától, látva a más örörmét, nekem is kisüt a nap.

Aztán ilyen bensőséges kapcsolattartás után, azt hiszem eljön a pillanat, mikor úgy érezzük, ez előtt az ember előtt, aki már látta lelkem meztelenségét, bevállalom az arcom is, és tényleg kinyujtom a kezem, fogd meg, én is a tiedet, máris erősebbek vagyunk. Néha van az úgy, hogy az illetőhöz elképzelünk egy kinézetet, ami persze, nem pont olyan, mint a valóság. Csak mikor az érintés mozdul, akkor tudjuk, nem tévedtünk. Meg amikor belenézünk a másik szemébe.

Ma érdekes volt belenézni a szép kék szempárba, első látásra döbbeneten ámultam, egy nagyon régnem látott nagyon kedves ismerősöm (gyermekkori szerelmem anyukája) mosolygott át a kékségen. Persze, hogy a két személynek abszolut semmi köze egymáshoz, az a régi szempár  nem tudom, hogy ragyog-e még. A most megismert viszont ragyok, szikrázik, villámlik, néha párásodik. 

És persze, volt koffi 🙂 , meg duma, meg ilyenek.

És már megint rövid volt az idő, nekem indult a vonatom, de a Meglepi , akit ugyan lebuktattunk lányommal, ő remélem jót sétált, beszélgetett a “régi”- új barátunkkal távozásunk után. Én meg nem tudok aludni, mosolygok, rakom ide-oda a történteket, és lassan itt a reggel, hozzám jön egy másik jóbarát, holnaputánra is-mondjuk ő nem ilyen “cyberes” ( 🙂 bocsi.)  Márminthogy őt az életben ismertem meg és 15 év alatt jutottunk el lelkiekben oda, ahova Veletek 2 év alatt.

És nem is mondtam, olyan, de olyan kedves dolgot kaptam amit nem lehet megvenni, se csinálni. 

OLYAN JÓ EMBERNEK LENNI! 🙂 Persze, ha meglátjuk a másik Helló-s tábláját 🙂