Június 29

Valahogy elmúlt egy újabb hét, minden nyomorúságával és őrületével. Remélem, ez már csak jobb lesz. Sőt. Már rögtön első nap ünnep : Manócskám ma délben 12 éves lesz! Persze, ő nem tudja, nem várja, vagy csak nem érdekli. Azért csak jó úgy tenni, tehát akkor is sütök egy tortácskát, és elfújjuk ketten a gyertyát. Csak ketten leszünk itthon ugyanis, úgy, mint akkor, csak ő meg én…

Kedves Kismadár, nagyon boldog Péter-napot nektek! Igen, engem is elszomorít, hogy Emesém nem várja az ünnepeket. De neki mindennap ünnep- olyan boldogan kezdi a napokat. Tehát,ha így nézzük, akkor mi gondoljuk rosszul. Mert nekünk kellene megtanulni, hogy nagy hálával, örömmel tehetnénk mindennapunkat ünneppé.

Mostanában nálunk az egész család Manón kívül dolgozik. Mindenki, megy, teszi a dolgát, jön haza, fáradtan. A pasik, ugye, ezt már jó ideje teszik, most Nagylányom is beállt a sorba, étteremben dolgozik, mint kisegítő. Meg mint diák, ugye, ma először évzáró, bizi átvétel, azután meló. Mikor én elindulok, ő még nem ér haza. Manónak valahogy úgy látom, nem tetszik ez az új rendszer, ő azt szeretné, hogy vele, csak ráfigyelve, sokat-sokat. Persze első sorban tőlem várja, de a többieket is nyaggatja, rángatná őket, vagy hízeleg, dobálja a puszikat. Csak hogy Vele foglalkozzanak. Vagy hagyják legalább azt tenni, amit ő akar.(Pl.gépezés, dvd nézés)

Sajnos, nem mindenki partner ebben. Sőt, van akitől én meg jól kiborulok, mikor még panaszkodik is, hogy de hisztis lett! pedig dehogy, illetve de, csak az a baj, hogy ez csak lázadás a Manó részéről, és okos felnőtt ezt nem akarja megérteni, inkább hatalmi harcot folytat, csakazért is, és én üvölteni tudnék. Mert dekár, hogy nem egy kép , amit csak úgy be lehetne keretezni, és ott maradna, csöndben lógva…

És azt is unom, hogy  rossz a kocsi, hogy nincs egység a telefonomon, és ha Manónak volna fontos, akkor “most nem jó”, és le van tojva és oldjam meg egyedül- ja hogy nem lehet, sebaj… A dolgok meg csak tolódnak, és jönnek a problémák, egyik a másik után, és még  közben hátulról hallom vissza, hogy ugyanmááár hova megy a pénz. Kérdezném, hogy melyik, de néha már arra sincs erőm, idegem.

Pedig vannak jó dolgok. Manó jókedvűen játszik, ha leülünk- berakosgatja a betűket, formákat a táblácskákba, építi a tornyait, firkál a zsírkrétával, néha a ceruzát is megfogja, egy-egy vonalat húz vele. Meg nagyokat nevetve labdázik, sokszor sétál is, ha nem esik az eső, és újabban az üdítős kancsóból próbál egyedül tölteni a pohárba. És nevet, táncol, “mondókázik” meg számol, és napozik- mármint sorolja a napokat. Csak ezekhez mind kell valaki, aki ott van, és figyel, és együtt örül, együtt játszik. Ilyenkor még félrenézni se szabad, mert két tenyere közé veszi az arcomat, és visszafordítja a fejem. És ölel, és bújik, és még a babái is szeretnek-kétoldalról szorítja őket az arcomhoz és szeretettel hümmög hozzá.

Jól kipanaszkodtam most magam-pedig ezt múlt héten kellet volna, apró részletekben, mert jutott mindennapra valami. De most bebatyuztam az egészet, és leraktam, hogy könnyebben kezdjem a hetet. (De jó lenne lebújni egy kicsit és jól kisírni a fájdalmakat, de a könnyek csak elindulnak, majd megállnak, és a fránya gombóc ott marad, nagyon nyom már)

És most irány a dolgomra, jajj, mit főzzek???, valamit,bármit, meg  amúgy is a torta a lényeg, és kimegyek, és nagy csokor margarétát ,  napvirágot szedek, hogy valahogy vídámabbá tegyem a lelkem.

Mert jó, hogy van a mai nap, ami ünnep, még ha tele van fájdalommal is, de ott az a szempár, az a két kicsi, ölelő kar, az nagy szeretet, amit ajándékba kaptunk, és amire talán nem is vagyunk méltók. Puszi mindenkinek.

ÉLJENEK AZ ÜNNEPELTEK!!!