Csavarok

Az élet rendszerint érdekes kis csavarintásokat hoz elénk, és kiváncsian lesi, hogyan lépünk tovább, hogy vesszük az ajándékokat és az akadályokat.

Most a lányomról írok. A nagyról. Diákként most is dolgozni akart a szünetbe, hisz vannak álmai, amihez pénz kell, és azt ő szeretné megteremteni. Meg az itthon punnyadás se volt túl vonzó a számára. Mint már említettem, ő először oda került dolgozni, ahol ma én dolgozom. Csakhogy mire megszokta volna, a cég szerződést bontott a diákszövetséggel. Addig már minden más állás el lett foglalva, hiába regisztrált be több diákszövetséghez, sajnos sehol nem volt már lehetőség.

És lám, milyen az élet! A szomszédasszonyom, az, az, akiről már írtam, hogy nem tudom megszeretni, meg nem találom rajta a fogást, és nem értem a viselkedését se a gyerekével, se a kutyájával, nos, ő egy nap alatt, első szóra beajánlotta a főnökének. 

És azóta egy jó környéken lévő étteremben dolgozik kisegítőként, 4 órában, de többet keres, mint én. Kedves fiatal kollégái nagyon vegyesek, vannak köztük  helyiek-értsd: pesti, van vidéki, van erdélyi és Ukrajnából jött magyar. Mind szorgalmasan teszi a dolgát, jó kedélyű és beszédes.

És lám a szokatlan, pörgős melótól fáradtan hazaérkező lányom mindennap vidáman meséli a benti sztorikat. Csakhogy! Tegnap szóba jött benn a tesó dolog, és ő mondta, hogy igen, van egy kisebb is, aki beteg. Magyarázza nekik, hogy mik a gondok, mire egyik csodálkozik, hogy jééé, a vízfejűség tényleg betegség????, ő azt hitte, ezt csak ugratásként mondják. És jön a másiktól a  kérdés:” miért van otthon?? miért nem adjátok be olyan(keresi rá a jó szót) intézetszerűben, ott megoldják az ilyesmit.” Nagylány pislog, lenyeli az első körben ösztönösen jött felháborodását, utána elmeséli azt a nyolc napot. És a nagy megrökönyödés után, amit szavai okoznak, elmeséli, hogy persze, biztos van más hely, ahol jó, ahol nem így bánnak velük, csak oda bejutni képtelenség, vagy legalábbis hosszú idő. “pedig nektek könnyebb lenne…jön egy halk megjegyzés, mire ő szintén mondja, hogy az nem olyan biztos, mert amit ettől a kicsi embertől kapunk, azt nem is lehet elmondani. És csak ámulnak-bámulnak.

Sokszor, sokat beszélgettünk itthon az emberek reakciójáról, legyen az megbámulás, megjegyzés. Mindig magyaráztam, hogy sajnos sokan nem tudják, hogy van ilyen, sokan nem értik, ismeretlen, ijesztő számukra az ilyesmi és ezért reagálnak rá furán, mert nem tudják mit is kéne tenni, mondani.

Környezetünk már megszokta, már nem fél, már rámer mosolyogni, elfogadja a közeledését -és persze, van aki természetesen veszi fel a kapcsolatot Manóval.  De a köztudat még mindig túl keveset tud erről az egészről. Sokan a spártai módszert vélik ma is helyesnek-(ha nem elég tökéletes, akkor minek éljen)és ezt úgy mondják, mintha ezzel segítenének- és sajnálnak minket. Mi meg őket. Mert szerintünk, nincs tökéletes ember, így kinek van joga élni? persze, hogy mindenkinek. És szerintünk, aki nem tud feltétel nélkül szeretni, az szegény.  Aki szegény, az a legszegényebb ugyebár. Manó gazdag. Csak ad, és ad, napról napra. Meg kell tanulnunk elfogadni, ennyi csak a dolgunk és segíteni őt, hogy sokáig adni tudjon.

És beszélni kell róla. Úgy, Manósan, szeretettel.