Múlt hétről lemaradt mesék

“Nézd a világot: annyi milliója,
S köztük valódi boldog oly kevés.”

   Mi emberek elég érdekesen vagyunk összerakva. Ugyanannyira kell nekünk a választott magány, mint a  társaság. Hiszen ismered te is az érzést, ha egy csodaszép helyen jársz, -egyedül- megéled a hely varázsát, bejárod utcáit, tereit, és többnyire a saját belső tévelyedéseid is helyrekerülnek, szépen belesimulnak lelkednek a harmóniájába. Aztán, amint rendbekerült a dolog, azonnal a  mai korunk gyermeke nyúl a telefonjáért, és hívja a neki kedvest, hogy tudod, ezt neked is látnod kell…Nem neked egyedül, hanem velem…pedig hiába ugyanaz az az utca , a másiknak soha nem lesz olyan fénye, de a késztetés mégis annyira erős, hogy megosszuk a másikkal az élményt, az eszmélést, a rádöbbenés helyét, mikéntjét. Persze nem baj ez így, csak valahogy mégsem átadható, vagy ha igen, akkor is csak részlegesen. Mert mindenki a saját szűrőjén át látja a világot és pont onnan, ahol épp van.

Elkanyarodtam. Arról szerettem volna írni, hogy milyen nehezen felszabaduló emberek vagyunk mi. Gúzsba kötnek minket belénk nevelt félelmek, jó modor és egyebek, életünk során beszerzett sérüléseinkből fakadó óvatoskodásaink. Félünk a szavaktól – amiket mi mondhatnánk ki, vagy amiket nekünk mondanak, félünk a kötöttségektől, a felelősségtől, a bizonytalantól és a biztostól, egy merő f-élő emberekként rohanunk bele a világba. Minél több a félelem, annál több a bevállalt, látszólag bátor tettünk. Mert önként, a saját akaratomból, a szabadság leple alatt bevállalhatom én az oroszlánt is. Az nem ugyanaz a tesóm cicájával, aki talán miattam ment világgá.Vagy a meggondolatlanul elhervasztott virággal, netán a hátán lebegő, túletetett aranyhallal. Lehetnek a vállalt feladatok a világ-(a többi ember) szemében a legnehezebb dolgok is , ha azt csak menekülésből vállaljuk, akkor szinte nem is érezzük a súlyát, és bármilyen dicsőséges is a megvalósítás, sajnos a győzelem íze szép lassan megkeseredik a szánkban. Saját kapott feladataink, amik a szűkebb és tágabb családunk, vagy a környezetünk, valahogy mindig magasabbak hegynek bizonyulnak. Ja, és akkor még nem is beszéltem az önmagammal folytatott vitáimról.

Ahogy harcolok, játszmázom, behunyom a szemem, vagy direkt, csúfondárosan újjal mutogatom: ott, látod, ott a hiba. (béna vagy, buta, alkalmatlan, neked úgyse sikerül…)

És lőn. A szavak beteljesítő ereje. Mennybe emel, vagy pokolra taszít, rajtunk múlik, hova rakjuk általa magunkat. Én jobb szeretek a kettő között. Emberként csetleni-botlani és remélni, hogy szemem megtartotta gyermeki tisztaságát és meglátja a valóban fontos dolgokat. A mindennapi élet szépségét, az elesett szenvedését, még ha csupán egy pillantásból csillan is vissza, vagy csupán a csönd jelzi, a dolgok valószerűtlenül egyszerű működését. Hogy tudjam a dolgom: adnom kell. Nem mert muszáj, mert ezt várják el, hanem, mert megtehetem. Mert van mit: önmagam, a figyelmem, a tapasztalatom. Tartozom . Minden jó szóért, mosolyért. És adnom kell mindenkinek aki szembe jön- aki rászorul, aki nem meri kérni sem.

És amint természetemmé válik az adás, úgy jön vissza hatványozódva. Mindig onnan, ahonnan nem várom, és újult erőt ad, hitet és energiát. 

És tennem kell a dolgom: fel kell vállalnom  kapott feladataimat, amikhez legkevésbé füllik is a fogam, mert csak azután lehetek igazán szabad. Ha már megtettük, azt ami kötelességünk, igazán, jó szívvel, utána a vállalt feladataink is könnyebbekké válnak, édesebbekké, mert végre nem valami helyett kényszercselekedtük, hanem igazán felelős emberként döntöttünk.

Ha meg csak menekülök, az eldugott babszemből égigérő paszuly lesz, ami a jövőm kilátását is eltakarja.

(Van még mesém, csak időm legyen: pl mit mire becsülünk )