Bee happy!

 Csodálatos délelőttöm volt múlt héten. Megismertem egy csodálatos családot. Persze, sok mindent tudtam eddig is róluk, hála a blogbejegyzéseknek, de élőben persze minden több és jobb. A nappali álmok álmodóiról írok. Ők, akik olyan zavarbaejtő szeretettel fogadtak, hogy talán szóhoz se tudtam volna jutni, ha nem segítenek. De segítettek. Sokat. Felváltva mondták az infókat, férj és feleség, egy igazi egységként. Mesélték a Peti dolgokat és én csak tágra nyílt szemekkel hallgattam. Ahogy mondták. És közben a kis Peti ismerkedett velem. Lám, én, aki Manó által ismerkedem ezeknek a különleges gyerekeknek a világával, azt se tudtam hirtelen, hogy mit tegyek. Simogattam, közben meg ijedt a lelkem, hogy jajj, vajon szereti-e, de úgy láttam , igen, sőőőt még olyan igazi Peti puszit is kaptam, :-)))), és a sok érdekes, mindennapi tanács közben videót láthattam, ami a Koraiba készült, közben, persze a szívem szakadt meg a kis Pankáért, aki nem vette jó néven, a maga 2 évével, hogy én olyan elefántosan belerondítottam az ő családi szombatjába. Az idő csak úgy szárnyalt, azt hittem, hogy egy óra csupán, közben meg jóval több lett, de szívem szerint ott maradtam volna még sokat, lekuporodtam volna az egyik sarokba, és mint kiszáradt szivacs, csak úgy ittam volna magamba ezt a légkört, amit ez a két csodálatos ember teremtett gyermekeinek.

Aztán meg hazamentem, és Manó úgy örült nekem, ahogy csak ritkán szokott, és bújt, és simizett, mintha az életünk függne a szeretet-adásunktól. Mint ahogy függ is, na. És gyorsan, nekiestem, végigolvastam az egész anyagot, amit kaptam, miközben Manóm békésen a déli pihenőjét szuszogta mellettem, és jegyzeteltem, és hümmögtem, hogy jééé, nahát és ilyenek. Mert van az úgy, hogy ott vannak dolgok a szemünk előtt, csak a nagy figyelés közben nem látjuk őket.

És próbáljuk az új módszert. Manó mondjuk, kinevet, de csupán idő kérdése és ami működhet, abból lehet rendszert csinálni, abban meg rend van és az csak jó lehet, ugye :-). És kíváncsi lennék, hátha ezt megszokva,esetleg alkalmazná ezt, vagy a Pecs kártyákat, hogy könnyebben kommunikáljon.  De ami számomra a legfontosabb, az a kitartás és a rendszeresség- mindkettő tulajdonság csak gyengén képviselteti magát jellememben, sőt néha az az érzésem, hogy Manó kellett nekem ahhoz, hogy egyáltalán ezt a két fogalmat megismerjem, és elkezdjem gyakorolni, na meg az alázatot, mert a napirend ellen mindig lázadt a  lelkem, akkor tetszett csak, ha nem tartottam be :-), iker vagyok na, és az improvizációkat szeretem, nem a rutint, a taposómalmot. Jó, persze,most  nem rólam van szó, és így egyszerűbb. :-)))

Puszi mindenkinek, vár a következő tennivaló 🙂 .

 Nos, mint előző bejegyzésemből kiderült, reggel arra döbbentem, hogy az nlc-s keretem eltűnt. Ott álltak szépen sorban az írkálmányaim a háttér méhsejtes alapján. (Persze, csak a firefoxos böngészőn, mert az explorer és az opera rendben találta) Most láttam igazán, hogy ez így elég sötét. Aztán némi bütykölés után lett keret, de eltűnt a háttér. Néztem a ti oldalatokat, mindenhol minden rendben volt, tehát a hiba forrása szigorúan házon belüli.

A történet előzménye: tegnap Manónak nem volt túl jó kedve- nekem viszont lett volna dolgom. Eredmény : én nem haladtam, ő viszont hisztizgetett. Sőt, adott pillanatban egy kisebb lecseszés után nemes egyszerűséggel lenyúlta az üdítős palackot és szépen bepancsolta a málnaszörpöt az ágyába- ha már nem engedtem ki a medencébe, mondván, hogy hideg a víz. Úgy kell nekem- mit ellenkezem itt. Tehát teljes ágyneműcsere, ágyneműtartó kiürítés, kisikálás, jaja, a padlószőnyeg is kapott.

Ezek után leszidtam, és büntiből nem volt számítógép se. Egy kis ideig duzzogva lefeküdt, mímelve a nagy alvást. Délután, persze, engedtem egy kis mesenézést a gépen, már csak azért is, mert én 15-20 perccel előbb kellett induljak dolgozni, mint Nagylány hazaért volna. (Ez most ilyen szerencsétlenül alakult– apa vidéken-Nagytesó délutános, Nagylány lekéste a buszt hazafele.) Tehát Manó odaült a géphez, fülig érő szájjal rámvigyorogva integetett, én meg nagy gombóccal a gyomromban eltekertem, és alig vártam, hogy Nagylány a házitelefonról bejelentkezzen.

Tehát Manó nekiállt alkotni- szokott máskor is, pl első dolga, hogy a képernyőt átállítja, neki sötétebben tetszenek a dolgok, aztán letölt és elment neki fontos dolgokat. Tegnap viszont nekem rakott be valami szűrőt, 🙂 Okosfiam jött rá, hogy ennek köszönhettem a mai meglepetést. :-).

De, ha már így alakult, akkor mondtam, no, ideje újítani, és tadammmm, fiam megcsinálta. Most tehát így naplementézem  :-)))

Úgy látom, nektek is tetszik :-)))– mert nekem nagyon. :-)))Ja, és Szilvácska, az a háttér, a hozzászólásoknál direkte ilyen, csak pont a lényeg nem látszik:-))) Nicsak:

Szóval a bejegyzéseknél ez a háttér :-)))). Csakhogy tudjátok , na.

Mert az jobb, ha tudja az ember. Nem úgy , mint én. Mert én sok mindent nem tudok ám. (kissé magam alatt lennék, ha hagynám, attól is, amit tudok, és attól is, amit nem) Szóval : Aug 1-2 nem tudom, hogy dolgozom-e, még nincs meg a beosztás, azt csak f.h. utolsó hetén kapjuk. De az viszont sejthető, hogy akkor akar jönni anyós. Vagy nem. Vagy de. Mert ő se tudja. Hát így én se. 🙁

Ja, és azt se, mitől van izületi gyulladásom…már ha ez az, de sebaj, csak a mutató ujjam és az Achilles- ín környéke fáj, az meg csak igen kis része a teljes nagy egésznek :-)), kicsire meg nem adunk. 🙂

Pusszantás hát mindenkinek, megyek, mielőtt még Manót magamra haragítom.

Azt még feltétlenül elmondom, hogy a szívcsücsök megvan, csak most még nem látható :-)) De ott csücsültök benne mindannyian. :-)))

 No ilyet se láttam még!

Az egy dolog, hogy kissé meg vagyok gajdulva. De hogy a blogom is????? Ti is azt látjátok, hogy eltűnt az alap?

????

Hova lett???

Keresi a jókedvemet?

         ” Sziasztok!

Csak szeretném megköszönni mindazoknak, akik megtiszteltek az

azzal, hogy elküldték nekem ezt a rengeteg továbbított e-mailt ezen hosszú évek során.

           ( Mellesleg én élvezem némelyik ilyet, csak nem igazán szoktam továbbküldeni)

Az élet rendszerint érdekes kis csavarintásokat hoz elénk, és kiváncsian lesi, hogyan lépünk tovább, hogy vesszük az ajándékokat és az akadályokat.

Most a lányomról írok. A nagyról. Diákként most is dolgozni akart a szünetbe, hisz vannak álmai, amihez pénz kell, és azt ő szeretné megteremteni. Meg az itthon punnyadás se volt túl vonzó a számára. Mint már említettem, ő először oda került dolgozni, ahol ma én dolgozom. Csakhogy mire megszokta volna, a cég szerződést bontott a diákszövetséggel. Addig már minden más állás el lett foglalva, hiába regisztrált be több diákszövetséghez, sajnos sehol nem volt már lehetőség.

És lám, milyen az élet! A szomszédasszonyom, az, az, akiről már írtam, hogy nem tudom megszeretni, meg nem találom rajta a fogást, és nem értem a viselkedését se a gyerekével, se a kutyájával, nos, ő egy nap alatt, első szóra beajánlotta a főnökének. 

És azóta egy jó környéken lévő étteremben dolgozik kisegítőként, 4 órában, de többet keres, mint én. Kedves fiatal kollégái nagyon vegyesek, vannak köztük  helyiek-értsd: pesti, van vidéki, van erdélyi és Ukrajnából jött magyar. Mind szorgalmasan teszi a dolgát, jó kedélyű és beszédes.

És lám a szokatlan, pörgős melótól fáradtan hazaérkező lányom mindennap vidáman meséli a benti sztorikat. Csakhogy! Tegnap szóba jött benn a tesó dolog, és ő mondta, hogy igen, van egy kisebb is, aki beteg. Magyarázza nekik, hogy mik a gondok, mire egyik csodálkozik, hogy jééé, a vízfejűség tényleg betegség????, ő azt hitte, ezt csak ugratásként mondják. És jön a másiktól a  kérdés:” miért van otthon?? miért nem adjátok be olyan(keresi rá a jó szót) intézetszerűben, ott megoldják az ilyesmit.” Nagylány pislog, lenyeli az első körben ösztönösen jött felháborodását, utána elmeséli azt a nyolc napot. És a nagy megrökönyödés után, amit szavai okoznak, elmeséli, hogy persze, biztos van más hely, ahol jó, ahol nem így bánnak velük, csak oda bejutni képtelenség, vagy legalábbis hosszú idő. “pedig nektek könnyebb lenne…jön egy halk megjegyzés, mire ő szintén mondja, hogy az nem olyan biztos, mert amit ettől a kicsi embertől kapunk, azt nem is lehet elmondani. És csak ámulnak-bámulnak.

Sokszor, sokat beszélgettünk itthon az emberek reakciójáról, legyen az megbámulás, megjegyzés. Mindig magyaráztam, hogy sajnos sokan nem tudják, hogy van ilyen, sokan nem értik, ismeretlen, ijesztő számukra az ilyesmi és ezért reagálnak rá furán, mert nem tudják mit is kéne tenni, mondani.

Környezetünk már megszokta, már nem fél, már rámer mosolyogni, elfogadja a közeledését -és persze, van aki természetesen veszi fel a kapcsolatot Manóval.  De a köztudat még mindig túl keveset tud erről az egészről. Sokan a spártai módszert vélik ma is helyesnek-(ha nem elég tökéletes, akkor minek éljen)és ezt úgy mondják, mintha ezzel segítenének- és sajnálnak minket. Mi meg őket. Mert szerintünk, nincs tökéletes ember, így kinek van joga élni? persze, hogy mindenkinek. És szerintünk, aki nem tud feltétel nélkül szeretni, az szegény.  Aki szegény, az a legszegényebb ugyebár. Manó gazdag. Csak ad, és ad, napról napra. Meg kell tanulnunk elfogadni, ennyi csak a dolgunk és segíteni őt, hogy sokáig adni tudjon.

És beszélni kell róla. Úgy, Manósan, szeretettel.