Összefoglalok.
Két hét (csak tizenvalahánynap)csupán, de valahogy hosszú volt. Kedves ágynak esett, már megint a derekával. Persze dokihoz nem megy, mert minek, hiába mondogatom, hogy csak meg kéne nézetni, egy rtg, vagy ct után okosabbak lennénk, és én nyugodtabb, mert oké, ha “csak” idegbecsípődés, akkor tényleg nem sok tennivalónk van, csak ágynyugalom és fájdalomcsillapítás, de mivan, ha mégse? és minden várakozás csak rosszabbá teszi azt, amin esetleg lehetne segíteni. De nem, ő makacs, meg a jóskapista is volt és csak rosszabb lett… “Gyere inkább kend be, masszírozd meg, jajj segíts, Manó ne, Manó azt se, ülj le, feküdj.” -ez volt a napirend és közben a “két gyerek” mondogatta felváltva, hogy kééérekk, ja és harcoltak, kötözködtek folyamatosan….Szóval, tettem én a dolgom, csak fel volt borulva a rendszerem, és egyre jobban fáradtam, bosszantottak a beszólások, a hisztik, és körbegerjedtünk néha, hisztiztünk sorra. (mellesleg szabin voltam, na). Aztán következő héten fiam is szabin volt, így bővült a kőr. 50 nm-ren forogtunk, pörögtünk, és szekáltuk egymást. (Ja, és alig vártuk, hogy Nagylány hazajöjjön, mert ő addig nyaralt, élvezte a rokonok vendégszeretetét és hallgatta, élte a különféle helyzeteket, tanulta az alkalmazkodás és a tolerancia nagy leckéjét. )
Érdekes volt figyelni, ahogy Manó átlátta a megváltozott viszonyokat, és kereste rajtuk a fogást, próbálgatta érvényesíteni az akaratát, manipulált, dobálta a puszikat, hízelgett, csakhogy elérje a célját, vagy kötözködött ő is, hogy odafigyelést csikarjon ki a két pasiból több-kevesebb sikerrel, mikor-hogy, attól függően, kit milyen hangulatban kapott el és ha netán kudarcba fulladt a próbálkozás, akkor kijött hozzám, és játékot kezdeményezett. Néha ámulva csodáltam, micsoda kis eszköztára van a céljai eléréséhez, és jókat mosolyogtam. Igyekeztem nem közbeavatkozni, mert úgy gondoltam, itt a megfelelő alkalom, hogy “szót értsenek egymással”, utat építsenek maguknak, vagy hídat. Mert főleg apával eddig eléggé nyekergős volt a kommunikációjuk. Elmondhatom, hogy megérte, bár sokszor voltam mérges, dühös a reakciók miatt, azért a végeredmény elég látványos lett.
És persze mi is beszélgettünk, mert ezt a kényszerpihenőt pont egy kissé nyűgös időszak előzte meg, tehát mondtam is Kedvesnek, látod, ez olyan mint egy fék.”Állj meg ember, nem jó fele rohansz! Állj meg, nézz körbe, mid van, gondold át, mit ér, akarsz-e többet, jobbat, vagy hagyjuk szépen csúszni a lejtőn lefele, hadd vesszen minden. Mit adsz, mit kérsz, hogyan tovább. Mi a fontos. Rakhatnék ide kérdőjeleket, mert abból volt bőven. Direkt nem. Mert arról mindig Kedves fájdalomtól elcsavarodott hátát látom magam előtt. És már megint a tehetetlenségemet. Mert affenébe, úgy utálom, hogy nincs varázspálcám és nem tudom eltüntetni a bajt, betegséget, fájdalmat. Csak kenegetek, meg masszírozgatok, meg főzök-(mostanában az se megy rendesen, valahogy nem minden sikerül) meg dumálok és simogatok, és vigyorgok. Meg teszek-veszek. Sokszor minden látszat nélkül. És olykor elszállnak az évek, az időgépem bepörög és éveim megsokszorozott súlya görnyedté nyomja a gerincem, ellopja a szememből a csillogást, mélyít a ráncaimon, lefele görbíti mosolyom, és szorosra zárja a fogsorom, ökölbe szorítja a kezem, és néha még álmomban is kísért, arra ébredek, hogy a körmeimet a tenyerembe vájom. (na , látod, ezért nem kell nekem műköröm, szépen néznék ki utána)
Szóval ilyen csöndesháborús, feszültséges napok voltak. Közben persze ember lánya mondogatja magának, csak lazán, ne feszülj, ne görcsölj rá, jobb lesz, nyugi…(mantrák, imák, szalmaszálak). Túl kell élni mindent. És megélni a percet,a metamorfózis szépségét, nem baj, ha fáj ez-az, az eredményért érdemes..
Aztán 20.-án Kedves kívánságára zakuszkát főztem. Ott kavargattam a zöldségeket pépessé órákon át, már éreztem, hogy az agyam helyén is csuda kis pépes massza van. És képzeljétek el, alig lett 4 üvegnyi meg egy kistálkányi( naná, hisz nem volt rákészülés, csak úgy, abból, ami van itthon- módján álltam neki), de már szépen délutánra fordult a nap, aki már a puha felhőket válogatta, hogy kényelmes fekhelyet vessen magának, mire rácsavartam a tetejüket. Most ide képzeljetek egy nyelvnyújtogatós szmájlit. Mert én meg morcos voltam. Aztán híradó, mondják ám, hogy országszerte progik voltak-vannak, sorolják a hol-mit, de persze, arról nem is beszéltek, hogy én meg a zakuszka. :-).Háborogtam, na, sok tudatlan 🙂 Erre Kedves jót röhögött, és megígérte, hogy cserébe szombaton elvisz világgá, csak találjam ki, hogy mit szeretnék, és merre. ( állapotomra jellemzően nem is törtem a kis buksimat ilyesmin, hisz rögtön besoroltam a többi hiábavalóság mellé, felraktam a teli padlásra)
Aztán szombaton láss csodát! mentünk kirándulni! 4-en fiamékkal, mert így még sose voltunk. És Kedves mondta, hogy említettem neki régebben, hogy megnézném ezt az Attila-dombot (na, jó én Manót akartam oda vinni), nos, hadd látom, ugymond’ .. van-e ott strand, fürödni jó, s domb, melyen fű kövér.. (hihi, bocs AranyJani) Szóval megnéztük a Tápiószentmártoni környéket. A gyógyvíz meleg, jelentem, a medencék kicsik, a masszőr nem olcsó :-), és Kedvesnek nem lett jobb tőle, pedig én is bűvöltem. De nekem jól esett, kicsit kiáztattam magamból a feszültséget. Fiamék is élvezték, bohóckodtak, lazultak. Nagylány, mint aki már megkapta az ajándékát, meg otthon felügyelte a Manót. Így elrepült nap, gyorsan 4 óra lett és már haza is értünk.
Másnap meg korán keltem, tésztát dagasztottam, hogy friss parasztlángossal várjam Kismadárékat. Köszönöm nektek, hogy eljöttetek. Elmesélem, hogy Kedves megijedt először a helyzettől, és elmenekült otthonról, de mint láttátok, némi bátorságot gyűjtve csak hazajött és este azt mondta, hogy nagy butaság lett volna kihagyni ezt az ismerkedést. Elámult Kismadár férjén, illetve a Petihez való viszonyán, a türelmén és a kimutatott szeretetén.“Fantasztikus emberek! dünnyögte, “most értettem meg sok mindent “-mondogatta, miután elmentetek, és megölelgette a Manót, meg kiosztott neki egy csomó puszit- nem tudom, láttam-e ilyet eddig -és nekem olyan nagyon megtelt hálával a szívem.
Legyen szép napotok!
