Rulett

 Rohannak a napok.

Az élet elég furcsa kártyalapokat mutogatott az elmúlt két hétben. Nézegettem, ahogy anyós megjött hozzánk, majd menni készült tőlünk a kedvenc fiához, ahogy a
40 fokos forróságban  nekiállt palacsintát sütni, mert mit neki a
torta, amit én készítettem számára éjjel, ő akart A fiának sütni, na
sebaj, ennél nagyobb bajunk ne legyen, ha ez teszi őt boldoggá. Mondjuk
minket tett, mert mi nagyon szeretjük az ordás palacsintát, csak a
kedvenc fia – a sógorom, ő nem kóstolta meg. Hát ez van, aztán ők
elmentek, én magamban elemezgettem Kedves végtelen szeretetét, amit
nem győzött nekik átadni, alig látható visszajelzésekkel. Aztán
figyeltem gyerekemet, aki szerelmével készült az első önálló külföldi
útjukra. Kellemes izgatottság volt bennük, meg öröm, meg kis félelmek,
meg nagy várakozások.

Aztán sógór visszahozta a mamát. Terv szerint. Hűvösen, pontosan.
Szája mosolygott néha, de a szeme rideg-szomorú volt végig. Anyósé meg
könnyes. Rejtve, persze. Aztán a szavak szétszaggatták később a tartás gátját, és szabad folyást engedtek.
Azt hiszem, egy magát erősen hívő embernek tartó anya szájából nem
hangozhat el súlyosabb ítélet annál, minthogy : ” érte már imádkozni
sem érdemes”. Mondtam neki, hogy talán nem voltak súlyosnak szánva a
szavak, csak viccnek, öniróniának, meghogy az az ember, aki mást bánt,
annak van a legnagyobb szüksége a szeretetre, mert valószínűleg tele
van fájdalommal, megnemértéssel, önváddal, szeretetlenséggel,
szomorúsággal. Láttam, hogy hiába próbálok vigasztalni, kevés az én
szavam a történtekhez. Közben figyeltem a párom, aki a csillagokat is
letette volna az anyja lába elé, csakhogy jobb kedvre derítse, csak
hogy végre, nyilvánvaló legyen, hogy ő itt van, helyt áll, jóvátesz,
hogy Van.

Nem sok idő volt tépelődésre, mert már a gyerekek körbezsibongtak,
izgatott menni-készüléssel, hisz ők vitték haza a mamát és nála lesz a
szállásuk is.

Én meg integettem nekik, miközben a lelkem még háborgott az előző nap súlyos kijelentései,
mondatai után, amiket anyaként én soha nem szeretnék se hallani, se
mondani, se megélni, és nem kívánom egy anyának se.

 Most csendes a ház, csak Manóval vagyunk. Próbálok rájönni, hogy  a történtekből  van-e nekem is üzenetem, vagy pont a tegnapi beszélgetésünk Kedvessel hozza el a várt, a remélt fordulatot?  mert
van gondunk, ugye, kinek nincs, és kissé helyre kéne tenni dolgokat,
csahogy működjön a rendszer. Mert most áll, veszetegel pont.
Nem látom
a megoldást. Nem tudom, hogy mit kéne, hogyan, tennem okosan, és
szívvel, hogy Kedvesnél bizonyos dolgok beinduljanak. Vagy csak
maradnom kéne, szépen csendben kivárni?
Nem hiszek igazán a sült
galambokban. Mondjuk, legalább tüzet szoktam gyújtani. Hogy ha az a
galamb, aki feltett szándékkal arra jön, neki akkor legyen rá módja
legalább. Szóval valahogy így.
De azt hiszem fizikai képtelenség, hogy
én legyek a tűzrakó, a galamb, meg a tátott szájú.Tehát ide kell a más
akarata, tette is, nem tudom hogy nekem van-e szerepem ebben a
játszmában, gyanítom, csak van valami, de ha igen, hol a helyem és
milyen lépéssel kell tovább lépni? No szóval, így vagyok én napok óta,
csöndesen agyalgatok.Közben meg jajj, úgy mentem volna én is velük. Hisz oda mentek, amit én otthonnak hívok. Mondjuk mondtam isNagylánynak, hogy hol a nagy zsebe, belebújok én is. 🙂

És közben kaptam éjjel kávét reggelre :-))) Köszönöm! :-))) 

És puszilom a küldőjét, meg minden kedves erre járót.