Bee happy!

 Néha az ember megdöbben, hogy van olyan, aki 70 évesen is olyan, mint a villám. Fizikailag is, agyilag is folyton cikázik. Szinte  nyomon követni is fárasztó.
De addig jó, amíg ez így van. És azt hiszem, ennél nem is kell ékesebb példa. Anyósom minden falat ételt élvezettel vesz magához, és meg is jegyzi, hogy hmm, ez dejó :-). És már pattan, ugrik, leszalad a negyedik emeletről és ha kell vitatkozik, vagy továbbmegy, vagy csak kinevet dolgokat, de azt, amit ő a fejébe vesz, azt el is éri. És már tovább is lépett, már más jár a fejébe, és megy utána, fáradhatatlanul, tesz-vesz, intézkedik. Csodálatra méltóan.

Aztán ugye, elbúcsúzunk és neki vágunk az útnak. Apumhoz tartunk, ez az utolsó állomása ittlétünknek. Felhívom, megkérdezem, hogy otthon van-e mert beugrom hozzá egy kicsit. Jót nevet, azt hisz viccelek, és mondja, hogy persze, most ért haza :-).De én a lánya vagyok, ugye, nem olyan könnyű engem se lerázni, mondom, oké, akkor még egy fél óra vagy picit több és ott vagyok. Még mindig viccelődve válaszol, (hisz nemrég beszéltünk, akkor még úgy volt, hogy idén nem tudunk menni, csak jövőre), de én közlöm a falu nevét, amin áthaladunk, erre előbb döbbent csönd a válasz. Ez után tört ki a nagy öröm, rájött, hogy komolyan beszélek, és találkozunk. Telefonon keresztül is hallottam, ahogy fülig ért a szája.

 Aztán pikk-pakk, ott vagyunk, és jöhet az öröm, meg az ölelgetés, gyorsan mondjuk a magunkét, és nagyokat hallgatunk összeölelkezve. Jó nagyon.

Kedvesen örül a tonnányi (na jó, túlzok kicsit) gyümölcsnek, meg az üveg zakuszkának (jajj, a recept, nem felejtem  ám el, a héten leírom ) de a legjobban a márkás konyak láttán csillan fel a szeme. Mondom neki, de apu, csak kicsit, óvatosan, hogy kitartson, míg megint jövünk. Huncutul vigyorogva bólogat, tudjuk mindketten, hogy mi a mese vége. 🙂.

És símogatjuk egymás kezét, miközben ők komolyabban váltanak pár szót Kedvessel.

Aztán ugye, nincs mese, az idő rohan, nekünk is vissza kell ülnünk a kocsiba, és előttünk az ismeretlen. Akkor még nem tudom, hogy utunk Sütő András szülőfaluján át fog vezetni, Kedves se sejti, hogy mennyi szerpentin, kanyar, visszafordító van előttünk. Mert a térkép egyenes utat jelölt, ugyebár.

Ahova érkezünk az Mezőség általam eddig nem ismert része. Neve alapján az ember arra gondolna, hogy olyasmi lehet, mint az Alföld- de közben csupa erdő-mező, domboldal, legelő, rajta csodaszép kipányvázott lovak, nyájak, fű, fa és virág, még kis tavacska is szorul a völgyben. Mesevilág. Itt-ott apró házak, régiek, vályogból készültek, körben gazdasági épületekkel, egymáshoz szorulnak úgy húszan, és vége is a falunak.

Hoztam nektek néhány képet, ízelítőnek, de bevallom, egy se saját, a guglival kerestem, mert a nagy sietségbe a gép itthon maradt, a legszebb képek, meg a lelkembe vésődtek, ahhoz meg nem találom az átjátszó kábelt :-))

Nos ide még elkértem egy Angyalkától néhányat, mert csodaszépek. Szívvel lettek fényképezve, mert ott ül rajta a fábagörcsösült fájdalom, a szelid lankákra a jövő reményeként felhalmozott szényaboglya, van rajta gólyafészek, faragott kapu, csodaparipa, és valami elmondhatatlan varázslat, ami ott az egész tájat belengi, és egy örök életre foglyul ejti annak a szívét, aki egyszer is meghallgatta tündérénekét.

Táblát kéne ám arrafele kitenni: Vándor vigyázz, ha erre jársz, soha többet el nem szakadhatsz, láthatatlan fonalakkal megkötözünk, és újra meg újra visszahúzunk ide.

Kedvesnek is nagyon tetszik a táj, bár kissé körülményes vezetni, nem lehet ám száguldozni, ráérősen, óvatosan kell haladni, mert hol az út tünik el hirtelen( látszólag, persze, a meredek kanyarok miatt), hol váratlanul felbukkan egy-egy szekér, vagy traktor, esetleg gyalogos, biciklis. Tehát nem sok valószínűsége van, hogy legközelebb ezt az útvonalat választaná, ha rajta múlik. Persze, én tudom, hogy nekem még lesz erre dolgom. Kellett nekem tündérdalt hallgatni 🙂

Az időjárás külön kényeztetett most bennünket, kellemes melegen símogatott  és a ragyogó napsütés még csodálatosabbá tette az alig 2 nap alatt teljes-tarkára festett lombokat, nem győztem csodálni hát a kilátást.
 
És pihentünk a Királyhágón, ettünk is egy keveset, és még egy-két kanyar, aztán már a határhoz is értünk. (mondjuk furcsa, visszafele mindig hosszabb az út, mint arra:-) )

Amint már az otthonunk fele közeledtünk, az utolsó száz kilométer a napnyugta bűvöletében telt.

 A nővéremtől Kedvessel a temető fele menet meghallgattam a nap eseményeit. Kedvesre ez a hangos, pörgős családi ide-odafutkosás kissé fárasztóan hat. Mesél, előad, magyaráz. Csöndesen hallgatom, néha hümmögök és a vicces sztorikon mosolygok is. És van, hogy elúsznak fülem mellett a szavai, és közben bedübörögnek lelkembe azok a bizonyosak. Amit a nővérem nekem tartogatott. (hess, hess, hülyeség, nem akarok ilyenre gondolni, visszaforgatnám az időt, nem akarom, hogy gyökeret eresszen bennem az a mondat) Kedves rámnéz, valami szomorúságot, vagy kínlódásfélét láthat rajtam, mert közli velem, hogy látja, nekem se volt egyszerű. Kurta nem a válaszom, majd mosolyogva hozzáteszem az ő szavát, amit csak erre használunk: gombolyag- és legyintek.
 Virágvásárlás és kapaszkodás, fel az anyu sírjához. Kicsit elmatatunk az igazgatással, Kedves szól anyuhoz: – ugye, nem gondoltad volna rólam annak idején, hogy én itt segítek?-mert érte se rajongott a családom. És kezdi méregetni, számolgatni, hogy talán nem műkőre kéne lecserélni a fakeretet, hanem ő csinálna fémből, és összerakhatóan, csavarokkal tudnánk rögzíteni itt+ ott. Szeretettel végigsimítom a karját és beugrik az a 20 évvel ezelőtti kép, amikor ő, mint barátkissrác jött velem oda, a távoli kis mezőségi temetőbe, ahol megkerestük nagymamám sírját, és ketten, szerszám hiján a két kezünkkel tapasztgattuk, egyengettük szépre, mert mondtam, hogy én csak így tudok kiszökni, ha előtte rendet rakok ott, ahol kell. Látod, anyu, azóta így vagyunk. Nincs okom panaszra. Ahol én vagyok gyenge, ott ő az erős. Vigyázunk egymásra.

Később apósom sírjánál is elhelyezzük a virágokat, Kedves, kissé zavartan, beszélget pár szót az elhunyttal, nagy meglepetésemre nevén szólítja őt, úgy, ahogy anyósom szokta. 

Majd  a kocsit letéve, gyalog vágunk neki az unokatestvérem és kedves barátnője megkeresésének. Ők ugyanis dolgoznak, vendéglátósok, és nem egy helyen helyezkedtek el. Tehát vár ránk két étterem, egy kis sörözés :-)) és talán néhány perc jut egy-egy ölelésre. Mert ugye fel nem akarjuk tartani őket, munka közben nem lehet zavarni senkit. Tehát nagy öröm, ölelgetés pár puszi, és sóhajok, hogy csak ennyi jut. A kevés is több, mint semmi.

Mert akárhogy nézzük, itt a vége az ittlétünknek. Holnap hazafele indulunk, csak más irányban, mint szoktunk, mert apuhoz is bemegyünk. És a járt utat járatlanra cseréljük le ezáltal.

 Ahhoz, hogy magunkhoz vonzzunk valakit vagy valamit életünkben, először el kell képzelnünk, hogy már velünk van.

 Nem tudhatom mások, hogy vannak ezzel, de én, ha sokáig ülnöm kell,  nem igazán enni vágyom utána. Tehát a kb. 8 órás utazás közben az elmajszolt egy zsömle valahogy bőven elég volt, max.  folyadékot,és kávét kívántam volna, meg sétát. 

Tehát megérkeztünk. Felcaplattunk a negyedik emeletre és ismét megállapítottuk, hogy le a kalappal, anyós előtt, aki idén 70 éves lesz és bizony naponta van, hogy többször is megteszi ezt a “kis ” gyalogtúrát (lift nincs). Persze ebéd tálalva, zsenge bableves, meg főtt, füstölt csülök, nyúlpecsenye, petrezselymes  krumpli. Látványra is nehéz és laktató volt, én meg buzgón igérgettem, hogy később, isten bizony, mindenből eszem majd, mert csupán néhány kanál levest voltam képes legyűrni.

Kedves lepihent kaja után, mi meg szépen elpletykálgattunk erről-arról. Minél több időt töltünk együtt, annál fesztelenebbül kezdünk viselkedni egymással. Az én gyomromban már nincs görcs, és nem is állok már ugrásra készen, hogy mikor kell előkapnom a pajzsomat, és visszaverni a támadást, a szurka-piszkát. Mert most már nincs szurka, se piszka, vannak világos kérdések, amikre tiszta válaszokat adok, és vannak a hátam mögött tények, már nem kell bizonygatnom nekem se, hogy van hitele a szavamnak. Ugyanis ő sokáig abban a meggyőződésben élt, hogy a fia nem hozzám való, és én előbb-utóbb eldobom őt és továbblépek. Nem hitte el, hogy tudunk ketten kezdeni egymással valamit. Aztán az idő telt, és lám nem jön, hogy elhigyje, hogy mi lassan ugyan, de haladunk, építjük a családunkat, az életünket, magunkat. Mindezt úgy, hogy bár kissé heves a természetem, hamar felcsattanok, de ugyanolyan hamar le is csendesedek, és ha fodrot is vet a harag, a hullám már simítja is el, úgy törli el, hogy nyoma se marad. Mert nem tudom (nem is szeretném) dédelgetni a haragot . Hiszem, hogy a békesség, a megbeszélt dolgok többet érnek.

Később Kedvessel elsétáltunk a gyermekkori barátjához, ahol szerencsénkre pont otthon volt mindenki, és így kedves, beszélgetős esténk volt. Mint kiderült, csupán 3 napja temették el a nekünk is annyira kedves anyukáját, és friss fájdalomra jól esett nekik egy kis gyerekkori nosztalgiázás. Így történt, hogy a két pasi bizony egy idő után, halk kuncogásokkal emlékeztek a kisebb csínyekre, majd némi sörtől segítve, összekapaszkodva, könnycsorgató nevetésre fakadtak. Nem lehetett tudni, hogy mikor gyógyul jobban a lélek, de én hiszem, hogy az ilyen közös, sírós-nevetős percek sokat segítenek. Késő éjszaka volt, mire elbúcsúztunk és az álommanóknak ki kellet várniuk az új nap első perceit, hogy elvégezhessék dolgukat.

A következő nap nem ígérkezett egyszerűnek. Kedvesnek mennie kellett rokonokhoz anyósommal- akinek 5 testvére van, persze, mind más-más településen. (Tudod, neki el kell vigyük a szőlőt, amit a piacon vesz, onnan elvisszük a kukoricát, aztán a krumplit amoda, – megérteni sem volt egyszerű, hát még…) Tehát jól kitaláltuk, hogy előbb engem kitesz a nővéremnél, majd visszajön az anyjáért, és együtt mennek tovább, aztán ha végez, jön értem, együtt megyünk ki a temetőbe a halottainkhoz.

És én elindultam, nyitott szívvel, némi ajándékkal, hogy kolduljak egy kis szeretetet. A mesebeli szegényember legkisebb fia sem volt szegényebb nálam.

 Hajnal négykor indultunk útnak. Az éjszaka sötét volt, hűvös, az ég tiszta, ragyogó csillagokkal bőséggel teleszórt. A kilométerek gyorsan koptak alólunk, csak Kedves volt kissé csalódott, hogy egy óra elmúltával is olyan a sötétség, mintha megállt volna az idő (persze, máskor egy órával később indul). Aztán szép lassan kezdtek fogyatkozni, halványulni az égi lámpáskák, mint házibuli hajnalán a csendesen aludni lopózok, egyik a másik után húzta be ágya előtt a függönyt.

A hajnal, mint szerelmes nő, lassú,elégedett mozdulatokkal nyújtózott, sötét pongyolája alig észrevehetően csusszant le gömbölyű válláról.

Mi halkan beszélgettünk közben, mintha attól félnénk, megtörjük a varázst, ha hangoskodunk. A színek és fények valami összehasonlíthatatlan csodával törtek elő, nem tudni honnan és a perc is megfoghatatlan volt, hogy mikor, csak keveredtek, bugyogtak körülöttünk, és meseszerűvé tették az egész síkságot maguk körül. A látvány megkoronázását persze maga a nap megjelenése és kiteljesedése jelentette, hisz alig kukucskált ránk, odamosolygott csupán és máris egy lélegzetállító szaltóval feljebb ugrott és hatalmassá nőtte ki magát. Kedves rá is szólt, “No, no vigyázz, te, kiesel a helyedről” .

A forgalom szépen, lassan mutatta, hogy egyre többen ébredtek fel és indultak szorgalmas hangyaéletük újabb útjára, Kedves ámult is, hova mennek, sietnek ezek?, hisz szombat reggel van, pihenniük kéne. Aztán láttuk, volt aki gyárkapun tolta be a biciklit, volt aki még zárt üzlet hátsó bejáratához igyekezett, és olyan is akadt, aki nekitámaszkodott a falnak, és várta, hogy nyisson a kiskocsma. És volt, aki hozzánk hasonlóan, csak úgy tovaszáguldott valamerre.

Határon éppencsak túlérve, a hegyek álmosan köszöntöttek. Erdeinek lombját már a pajkos ősz elkezdte átmaszatolni, most még óvatosan, alig itt -ott egy -egy bátortalan ecsetvonással, itt egy aranysárga, ott egy rőtvörös , vagy kicsit barna. Mintha még attól félne, hogy rácsap valaki a kezére, ha elrontja  nyár komoly munkáját. Vagy csak most keveri színeit, még nem biztos benne, hogy olyan lesz, amilyennek ő szeretné. A köd először csak épp rákönyökölt a magasabb ormokra, onnan figyelte a nyüzsgést, de azt hiszem, elég unalmas látványt nyújthattunk, mert hamar elunta és szépen elfeküdt, végigomlott a hegygerinceken, mint puha pamlagon.

 Mire ezt olvassátok, addig mi már átlépjük a határt. Ugyanis most még péntek van, nemrég jöttem haza a melóból, becsomagoltam, és ilyenek, az órát a publikáláshoz meg holnapra időzítem. 🙂

Gyors, sürgető telefonnal anyós hazahívott minket. Mert gondolkodott.

Eldöntötte, hogy hozzá akar járulni a tetőtérbeépítéshez, hogy a gyerekeknek mielőbb legyen saját külön terük.

Még mindig döbbenten állok a helyzet előtt. Valahogy idén teljesen másként viselkedik, mint előtte 20 éven keresztül.

Kavarog bennem sok minden, de örülök, hogy mehetek, igaz, 2 és 1/2 nap csupán, de megölelgetem apucimat, meglátogatom a nővéremet és anyu sírjára is tudok virágot vinni, lesz egy pár percem, hogy gyertyát gyújtsak.

Most gyorsan alszom egy kicsit,(ha sikerül) mert mindjárt indulunk.

Puszi mindenkinek.

Ősi Norvég vers:Tanulj!

Tanuld meg a víztől követni utadat,
Tanuld meg a tűztől: mindből hamu marad.
Tanulj az árnyéktól őrködni éberen,
Tanulj a sziklától megállni helyeden.
Tanuljál a Naptól, mely nyugovóra tér,
Tanulj a szellőtől, mely lombok közt pihen:
Hogyan kell életed leélni csendesen.
Tanuld meg tőlük, hisz mindenik testvéred:
Hogy kell szépen élni és szépen halni meg.
Tanuld a féregtől: semmi sem fölösleg,
Tanulj a rózsától tisztán maradni meg.
Tanuld meg a lángtól elégetni szennyed,
Tanuld a folyótól: utadból ne térj meg.
Tanulj az árnyéktól alázatos lenni,
Tanulj meg a Naptól szüntelen haladni.
Tanuld négy évszaktól ismerni az időt,
Tanuld a csillagtól, hogy az Égben erőd.
Tanulj a tücsöktől: ha magad vagy, zenélj.
Tanuld el a Holdtól, hogy semmitől ne félj.
Belátást a sastól, s ha vállad súly nyomja,
Nézd meg, milyen terheket cipel a hangya.
Tanuld a virágtól, hogy légy szép és kecses,
Tanulj kismadártól: szabadon repülgess.
Tanulj a báránytól: legyél szelíd, mint ő,
Mindentől tanuljál, mert minden veszendő.
Úgy figyelj utadon, mi célodhoz viszen,
Tanítson, mi meghal, s LÉTED ÖRÖK LEGYEN!

 Ez a címe ennek az összeállításnak is. 🙂

A szívem tele van most mindenféle jósággal, mert csudára történtek mostanában nálunk az események, némi bosszúság után sok jó. És annyira, de annyira jól érzem most magam, hogy gondoltam, adnom kell belőle valamit, mert szétfeszít.

Szóval, az élet, mindennek ellenére igenis szép, és az emberek alapvetően jók, és képesek változni, mégha lassan is, és csak kicsikét, de a jó irányban, és a segítség onnan jön, ahonnan nem várja az ember, és hinni kell, és érdemes, mert a szeretet az falakt tud ledönteni. Nem húzom az időt, bármit írnék most, közhelynek hangzik, de akkor is jó nagyon.

No:  mjuzik! 🙂

(kár, hogy kissé befejezetlen, de talán így még jobb, mert a ma után jön a holnap, ami ugye üres lap, rajtunk áll, mivel írjuk tele. Pusszantás és ölelés mindenkinek!)

 Megpróbáltam az új módszert, amit tegnapi kedves vendégemtől tanultam, előbb ötöst nyomok, aztán kommentet írok. Naná, az ötös megmarad, a szó szintén elszáll. Tehát marad a privát levél, ha mondani akarok bármit is, nincs ilyen szabad bele locsi-fecsizek a más dolgába. 🙂 Nem tudok kommentet írni, egyetlen blogoldalra sem :-(.

Hívatlanom, tehát az ötös nem a hangulatodnak szól, hanem annak, hogy leszel te még éberebb is ma, kedvesen mosolygós, huncutul játékos. 🙂 Meg ha netán kellene +1 kávé, csak szólj!

Tegnapi napom is bosszankodással kezdődött. Mostanában ügyintézgetek, hát mit ne mondjak, kellenek ezekhez a dolgokhoz idegek, és egy halom fölöslegesen megtett kör meg idő. Mert olyan szívmelengető lenne, ha kedves hölgy iktatna, nem kérdezne oda nem tartozó hülyeségeket- Pl:  hogy-hogy nincs a 12 évesnek lakcímkártyája???, de méééér nincs???, nincs és pont. Na, oké, ha nekem a dolgom, hogy kiadjak 2 papírt, akkor ne felejtsem el az egyiket- mondjuk, lüke ügyfél ráér, ismét körbejár, majd visszajön, meg azt is megtanultam, hogy az adott dr. dr. diploma még nem foglalja magában egy egyszerű nyilatkozat megfogalmazásának a lehetőségét, mert összetett és nehéz mondat, hogy akkor nem volt, azóta viszont most van , márpedig ez és ennyiért.

Aztán közben meg ugye nyomaszt az ez + az, naná, hogy én vagyok a kishülye, mert ez nem az én dolgom konkrétan, nem nekem kell agyalni, aggódni rajta, sőt tenni érte, ellene vagy ilyesmi is annak a dolga, akinek a neve ott áll, elől, ugyebár. Mert mindenkinek megvan a maga szerepe az életben, már leszokhatnék arról, hogy ha kell, ha nem beugrom a máséba is, és gyorsan lejátszom, sőt már nem szeretném mondani a “szerintem ezt kell”-t, mert szerinte kelljen már, ami egyértelmű.
Szóval így dúlok -fúlok, miközben azért nyugtatom magam, oké, ez a délelőtt is megy, csúszik ki a kezem közül, épp csak hazamegyek, és összerámolok, kis Manózás, egy laza kaja – csak tudnám mi a kutyafülét??-na azt nem, mert nagyon picike :-))) – és már mehetek is, vár a Máv, meg a báv, vagy micsoda, szóval rendezem, ki, meg befizetek ezt-amazt, és hurrá, máris ott lesz az idő a kávézásra , meg a kedves társaságra.

 Aztán Magnoli tervez, … közben tesz-vesz, és jön az sms: átutaltuk azt amit…mármint amit 12.-e körül szoktak, azt most, ma…Hijjnye, kerekedett olyan fergeteges “jókedvem” rögtön, hogy ihaj…. :-(( mert az a bizonyos “maátutalt”  az a teljes összeg volt,  ami csak a kártyámon pihent, abból szerettem volna menni, és fizetni, az átutalást viszont a 10-én megkapottból pótoltam volna vissza. 🙂 hát persze, álmodozni szép dolog…és írtam rövid emilt, hogy pápá, legyetek jók nélkülem. …És lógott ám piszkosul az orrom. Mert ezen a héten ez az egyetlen szabadnapom, és még az a kis magamnak álmodott 2-3 órácska sem jön össze, nem beszélve arról, hogy ugye a ki-és befizetnivalókkal így kissé csúszom…
De naná, hogy nem lehet csak így, lógóórral maradni, mert nagyon balesetveszélyes és amúgy is percek alatt jött a telefon, és lám, már megint bebizonyították, hogy ha a hegy nem megy, akkor ők jönnek :-))). és jöttek, mindketten, tünemények, és mire ideértek, állítólag kisimultam :-), bár Nagylány szerint ez csak a Kedves vidéken létével magyarázandó. pedig nem is :-)). 

Köszi csajok 🙂

Soha ne légy szomorú

Soha ne légy szomorú, ha a valóság túl rideg,

s ne keseredj el, ha nem találod helyed.

A valós élet olyan, mint a csörgedező patak,

előfordul néha, hogy nehezebben halad.

Ha nem találod céljaid, ne gyötörd magad,

idővel majd alakul, mi e percben csak gondolat.

Kérdezhetnéd, miért élünk, de senki nincs, ki választ ad,

minden napunk küzdelem, mely mindhalálig megmarad.

Ha csalódott vagy, s úgy érzed, hogy minden hullám összecsap,

gondolj bele, mennyi ember vállalná sorsodat.

Mindig csak a jóra figyelj, s hibáidat elfeledd,

ha önmagadat elfogadod, könnyebb lesz az életed.

Ha nem látod a fényt, a Napot, nyisd ki jobban a szemed,

gondjaid közt tartogat még csodákat az életed.

Mindig csak a mának élj, s az örök szabályt ne feledd:

A holnap mindig tiszta, mivel nem szennyezi semmi tett.

Ernest Hemingway