Szeretem az nlc-n a mentést. Most pl, a lényeg tűnt el. Mármint az előző bejegyzésből. A vidi után jött a java. Megpróbálom zanzásítva újraírni, mert ez nem szabad elvesszen, itt kell álljon feketén-fehéren, hogy amikor pont dühöngenék, elővehessem.
…hogy az is gyümölcsöt terem, amit elrontunk ám. És, hogy nem szép tőlem, hogy morgok Kedvesre, mikor én is segítettem neki,hosszú éveken át, hogy kisfiú maradhasson. Mert azt hittem anno, a válás után, hogy majd én megmutatom, hogy milyen erős, okos, sikeres, szuper ilyen-olyan leszek, csakazért is. És észre se vettem , de elkezdtem tankként törtetni előre. Közben magam mellé engedtem a párom, illetve, olyan utasként a hátsó ülésre, mert a magam 2 éves korelőnyömmel, tévedhetetlennek gondoltam magam. Közben meg furdalt a lelkiismeret, hogy jajj, szegény kisfiúnak micsoda tehet rakok a vállára, hogy 20 évesen már más 3 éves gyerekét kell nevelni, hát majd én jól megóvom őt. És óvtam, amitől csak tudtam, megoldottam ezt is, azt is, hogy neki ne kelljen, és mert- most látom át mennyire -kellett nekem a tudat, hogy én képes vagyok bármire. Hogy büszkén felvetett fejjel belenézhessek a világba, és mondhassam, látjátok, én merem, tudom, vállalom, megcsinálom.
Saját kis elrontott házasságom miatt akartam kompenzálni, megmutatni, hogy én vagyok az, akit nem lett volna szabad se megcsalni, se kijátszani, és hogy én értem bizony illik könnyeket ejteni, sőt. Sírjon vissza örök életében, ne legyen egy boldog perce se, mert elveszített engem…sokáig a bosszú éltetett. És álarcot viseltem, magam előtt is, és játszottam, hogy tank vagyok. Aminek nem árthat semmi, ami mindenen túljut, és eléri amit akar.
Közben meg vonszoltam magammal a szeretteimet. Tűzön-vízen, határon át, arra és úgy, ahogy én láttam jónak. Persze, az igaz, hogy pölö Kedves kiszállhatott volna, vagy mondhatta volna, hogy most így meg úgy-(vagy talán mondta is, csak nem hallottam meg) Sokáig kényelmes volt ez így neki – aztán mégse, akkor mondta, kiszállok-tartottunk egy szünetet 2 évig- majd újból összekapaszkodtunk, mert kellettünk egymásnak.
Kellett a másik ereje, és kellett a másik gyengesége. Dehát most tudom ám, hogy elrontottam ezt-azt. Haragudtam anyósomra, hogy leöcsikézi a páromat- pedig, ej, de sokszor én is csak kisfiúnak tartottam őt, komoly dolgoknál félrelöktem, és én vettem a kezembe az irányítást. Nem hagytam neki teret-utána nem is nagyon követelt magának, vagy ha igen, akkor a kezdők ügyetlenkedéseivel csetlett-botlott. Hisz eddig nem próbálhatta ki milyen szárnyalni, én meg elfelejtettem, hogy én is így kezdtem anno. Vártam volna, hogy ő is úgy, körültekintően, megfontoltan tegye a dolgát, ahogy tőlem láthatta. Micsoda nagyképű hülyeség már-nem???
Aztán Manó mellett lehullott az álarc. Kiengedtem a valós énem, és kiderült, nő vagyok, kellene egy erős, bátor, gondoskodó férfi, aki átsegít a félelmeimen, aki azt mondja, megoldjuk. Aki utat mutat. (Erős, Bátor és gyalogol :-))
És ott tanultam meg a kiságya mellett, hogy bizony kicsi vagyok és tehetetlen, nem élhetek senki más helyett.Mert szeretni olyannak kell a másikat amilyen. A bajaival, gyengeségeivel, hibáival és erényeivel,a csodáraképességével együtt. Jól szeretni meg csak okosan lehet, úgy , hogy akkor fogom meg a kezed, ha szükséged van rá, hogy nem helyetted mozdulok, de itt vagyok, ha elgyengülsz. Évekig tanultam, mennyi kudarc, fájdalom, munka, akarat és kitartás van egyetlen mozdulatban. De nem láttam az orromnál tovább. Hisz ez nem csak a Manóról szól, ez maga az élet, a másik ember metamorfózisának kiélesített, felnagyított, kisarkított képlete.
Szóval ketten kellettünk ehhez a tangóhoz. Együtt lépdeltünk, míg ideértünk, ahol most vagyunk. És ketten kellünk a többi ránk váró tánchoz is. Mert van még táncolnivalónk, nekem kicsit lassítva, visszafele lépdelve, úgy, ahogy a nőnek kell, mert nem mindig kell ám nekem vezetni :-))). Már ha nőként akarok szerepelni. :-)))