Hideg már a reggel, elkezdődött az iskola is, szeptembert írunk, nem vitás. A napfény még pajkosan csillan, de egyre veszít az erejéből, tudja ezt ő is. Így érzem magam én is. Már nem vagyok az a nagyon lázongó, nyughatatlan aki még nemrég szélvészként robogtam át mindenen. Lecsendesedtem, sejtem már, hogy hol a helyem, mi a dolgom, ki vagyok és főleg azt tudom, hogy az élet szép. Kár sietni, rohanni, a csodákhoz közelség kell, néha némi mozdulatlanság is.
Érik már a gyümölcse mindannak amit előtte elvetettem, nevelgettem. Jó látni az eredményeket. Még akkor is, ha nem feltétlenül a tökéletességről szól az egész, hisz hogy lenne tökéletes bármi, mit ember csinál/vagy minden tökéletes, mert az ember csinálja- ezen lehet vitatkozni, persze. Hiszen csak nézőpont kérdése az egész. Innen ezt látom, onnan azt. Én meg tudom, hogy jó ez így, ahogy van. Persze, lehetne jobb is, lesz is, de még ahhoz érnie kell. Mert nem lehet siettetni az érést, illetve lehet, de nem sok értelme van. Nézd a kényszerérlelt majdnemmű gyümölcsöket, zöldségeket. Szépek, hibátlannak tűnnek, csak épp a zamatuk hiányzik, a nagy rohanásban “csak” a lényegük veszett el. Tehát inkább szépen, lassan érjen minden , mert így hozza ám az igazi mivoltát kifele.
Szép késő nyári napot, vagy kora őszit, ahogy tetszik. 🙂
puszi
És praktikus a kerttől távolt tartani Kapitány Pétert :-))))))