Napkeltétől napnyugtáig

 Nem tudhatom mások, hogy vannak ezzel, de én, ha sokáig ülnöm kell,  nem igazán enni vágyom utána. Tehát a kb. 8 órás utazás közben az elmajszolt egy zsömle valahogy bőven elég volt, max.  folyadékot,és kávét kívántam volna, meg sétát. 

Tehát megérkeztünk. Felcaplattunk a negyedik emeletre és ismét megállapítottuk, hogy le a kalappal, anyós előtt, aki idén 70 éves lesz és bizony naponta van, hogy többször is megteszi ezt a “kis ” gyalogtúrát (lift nincs). Persze ebéd tálalva, zsenge bableves, meg főtt, füstölt csülök, nyúlpecsenye, petrezselymes  krumpli. Látványra is nehéz és laktató volt, én meg buzgón igérgettem, hogy később, isten bizony, mindenből eszem majd, mert csupán néhány kanál levest voltam képes legyűrni.

Kedves lepihent kaja után, mi meg szépen elpletykálgattunk erről-arról. Minél több időt töltünk együtt, annál fesztelenebbül kezdünk viselkedni egymással. Az én gyomromban már nincs görcs, és nem is állok már ugrásra készen, hogy mikor kell előkapnom a pajzsomat, és visszaverni a támadást, a szurka-piszkát. Mert most már nincs szurka, se piszka, vannak világos kérdések, amikre tiszta válaszokat adok, és vannak a hátam mögött tények, már nem kell bizonygatnom nekem se, hogy van hitele a szavamnak. Ugyanis ő sokáig abban a meggyőződésben élt, hogy a fia nem hozzám való, és én előbb-utóbb eldobom őt és továbblépek. Nem hitte el, hogy tudunk ketten kezdeni egymással valamit. Aztán az idő telt, és lám nem jön, hogy elhigyje, hogy mi lassan ugyan, de haladunk, építjük a családunkat, az életünket, magunkat. Mindezt úgy, hogy bár kissé heves a természetem, hamar felcsattanok, de ugyanolyan hamar le is csendesedek, és ha fodrot is vet a harag, a hullám már simítja is el, úgy törli el, hogy nyoma se marad. Mert nem tudom (nem is szeretném) dédelgetni a haragot . Hiszem, hogy a békesség, a megbeszélt dolgok többet érnek.

Később Kedvessel elsétáltunk a gyermekkori barátjához, ahol szerencsénkre pont otthon volt mindenki, és így kedves, beszélgetős esténk volt. Mint kiderült, csupán 3 napja temették el a nekünk is annyira kedves anyukáját, és friss fájdalomra jól esett nekik egy kis gyerekkori nosztalgiázás. Így történt, hogy a két pasi bizony egy idő után, halk kuncogásokkal emlékeztek a kisebb csínyekre, majd némi sörtől segítve, összekapaszkodva, könnycsorgató nevetésre fakadtak. Nem lehetett tudni, hogy mikor gyógyul jobban a lélek, de én hiszem, hogy az ilyen közös, sírós-nevetős percek sokat segítenek. Késő éjszaka volt, mire elbúcsúztunk és az álommanóknak ki kellet várniuk az új nap első perceit, hogy elvégezhessék dolgukat.

A következő nap nem ígérkezett egyszerűnek. Kedvesnek mennie kellett rokonokhoz anyósommal- akinek 5 testvére van, persze, mind más-más településen. (Tudod, neki el kell vigyük a szőlőt, amit a piacon vesz, onnan elvisszük a kukoricát, aztán a krumplit amoda, – megérteni sem volt egyszerű, hát még…) Tehát jól kitaláltuk, hogy előbb engem kitesz a nővéremnél, majd visszajön az anyjáért, és együtt mennek tovább, aztán ha végez, jön értem, együtt megyünk ki a temetőbe a halottainkhoz.

És én elindultam, nyitott szívvel, némi ajándékkal, hogy kolduljak egy kis szeretetet. A mesebeli szegényember legkisebb fia sem volt szegényebb nálam.