Napkeltétől napnyugtáig

 A nővéremtől Kedvessel a temető fele menet meghallgattam a nap eseményeit. Kedvesre ez a hangos, pörgős családi ide-odafutkosás kissé fárasztóan hat. Mesél, előad, magyaráz. Csöndesen hallgatom, néha hümmögök és a vicces sztorikon mosolygok is. És van, hogy elúsznak fülem mellett a szavai, és közben bedübörögnek lelkembe azok a bizonyosak. Amit a nővérem nekem tartogatott. (hess, hess, hülyeség, nem akarok ilyenre gondolni, visszaforgatnám az időt, nem akarom, hogy gyökeret eresszen bennem az a mondat) Kedves rámnéz, valami szomorúságot, vagy kínlódásfélét láthat rajtam, mert közli velem, hogy látja, nekem se volt egyszerű. Kurta nem a válaszom, majd mosolyogva hozzáteszem az ő szavát, amit csak erre használunk: gombolyag- és legyintek.
 Virágvásárlás és kapaszkodás, fel az anyu sírjához. Kicsit elmatatunk az igazgatással, Kedves szól anyuhoz: – ugye, nem gondoltad volna rólam annak idején, hogy én itt segítek?-mert érte se rajongott a családom. És kezdi méregetni, számolgatni, hogy talán nem műkőre kéne lecserélni a fakeretet, hanem ő csinálna fémből, és összerakhatóan, csavarokkal tudnánk rögzíteni itt+ ott. Szeretettel végigsimítom a karját és beugrik az a 20 évvel ezelőtti kép, amikor ő, mint barátkissrác jött velem oda, a távoli kis mezőségi temetőbe, ahol megkerestük nagymamám sírját, és ketten, szerszám hiján a két kezünkkel tapasztgattuk, egyengettük szépre, mert mondtam, hogy én csak így tudok kiszökni, ha előtte rendet rakok ott, ahol kell. Látod, anyu, azóta így vagyunk. Nincs okom panaszra. Ahol én vagyok gyenge, ott ő az erős. Vigyázunk egymásra.

Később apósom sírjánál is elhelyezzük a virágokat, Kedves, kissé zavartan, beszélget pár szót az elhunyttal, nagy meglepetésemre nevén szólítja őt, úgy, ahogy anyósom szokta. 

Majd  a kocsit letéve, gyalog vágunk neki az unokatestvérem és kedves barátnője megkeresésének. Ők ugyanis dolgoznak, vendéglátósok, és nem egy helyen helyezkedtek el. Tehát vár ránk két étterem, egy kis sörözés :-)) és talán néhány perc jut egy-egy ölelésre. Mert ugye fel nem akarjuk tartani őket, munka közben nem lehet zavarni senkit. Tehát nagy öröm, ölelgetés pár puszi, és sóhajok, hogy csak ennyi jut. A kevés is több, mint semmi.

Mert akárhogy nézzük, itt a vége az ittlétünknek. Holnap hazafele indulunk, csak más irányban, mint szoktunk, mert apuhoz is bemegyünk. És a járt utat járatlanra cseréljük le ezáltal.