Bee happy!

Napnyugta

 Néha az ember megdöbben, hogy van olyan, aki 70 évesen is olyan, mint a villám. Fizikailag is, agyilag is folyton cikázik. Szinte  nyomon követni is fárasztó.
De addig jó, amíg ez így van. És azt hiszem, ennél nem is kell ékesebb példa. Anyósom minden falat ételt élvezettel vesz magához, és meg is jegyzi, hogy hmm, ez dejó :-). És már pattan, ugrik, leszalad a negyedik emeletről és ha kell vitatkozik, vagy továbbmegy, vagy csak kinevet dolgokat, de azt, amit ő a fejébe vesz, azt el is éri. És már tovább is lépett, már más jár a fejébe, és megy utána, fáradhatatlanul, tesz-vesz, intézkedik. Csodálatra méltóan.

Aztán ugye, elbúcsúzunk és neki vágunk az útnak. Apumhoz tartunk, ez az utolsó állomása ittlétünknek. Felhívom, megkérdezem, hogy otthon van-e mert beugrom hozzá egy kicsit. Jót nevet, azt hisz viccelek, és mondja, hogy persze, most ért haza :-).De én a lánya vagyok, ugye, nem olyan könnyű engem se lerázni, mondom, oké, akkor még egy fél óra vagy picit több és ott vagyok. Még mindig viccelődve válaszol, (hisz nemrég beszéltünk, akkor még úgy volt, hogy idén nem tudunk menni, csak jövőre), de én közlöm a falu nevét, amin áthaladunk, erre előbb döbbent csönd a válasz. Ez után tört ki a nagy öröm, rájött, hogy komolyan beszélek, és találkozunk. Telefonon keresztül is hallottam, ahogy fülig ért a szája.

 Aztán pikk-pakk, ott vagyunk, és jöhet az öröm, meg az ölelgetés, gyorsan mondjuk a magunkét, és nagyokat hallgatunk összeölelkezve. Jó nagyon.

Kedvesen örül a tonnányi (na jó, túlzok kicsit) gyümölcsnek, meg az üveg zakuszkának (jajj, a recept, nem felejtem  ám el, a héten leírom ) de a legjobban a márkás konyak láttán csillan fel a szeme. Mondom neki, de apu, csak kicsit, óvatosan, hogy kitartson, míg megint jövünk. Huncutul vigyorogva bólogat, tudjuk mindketten, hogy mi a mese vége. 🙂.

És símogatjuk egymás kezét, miközben ők komolyabban váltanak pár szót Kedvessel.

Aztán ugye, nincs mese, az idő rohan, nekünk is vissza kell ülnünk a kocsiba, és előttünk az ismeretlen. Akkor még nem tudom, hogy utunk Sütő András szülőfaluján át fog vezetni, Kedves se sejti, hogy mennyi szerpentin, kanyar, visszafordító van előttünk. Mert a térkép egyenes utat jelölt, ugyebár.

Ahova érkezünk az Mezőség általam eddig nem ismert része. Neve alapján az ember arra gondolna, hogy olyasmi lehet, mint az Alföld- de közben csupa erdő-mező, domboldal, legelő, rajta csodaszép kipányvázott lovak, nyájak, fű, fa és virág, még kis tavacska is szorul a völgyben. Mesevilág. Itt-ott apró házak, régiek, vályogból készültek, körben gazdasági épületekkel, egymáshoz szorulnak úgy húszan, és vége is a falunak.

Hoztam nektek néhány képet, ízelítőnek, de bevallom, egy se saját, a guglival kerestem, mert a nagy sietségbe a gép itthon maradt, a legszebb képek, meg a lelkembe vésődtek, ahhoz meg nem találom az átjátszó kábelt :-))

Nos ide még elkértem egy Angyalkától néhányat, mert csodaszépek. Szívvel lettek fényképezve, mert ott ül rajta a fábagörcsösült fájdalom, a szelid lankákra a jövő reményeként felhalmozott szényaboglya, van rajta gólyafészek, faragott kapu, csodaparipa, és valami elmondhatatlan varázslat, ami ott az egész tájat belengi, és egy örök életre foglyul ejti annak a szívét, aki egyszer is meghallgatta tündérénekét.





Táblát kéne ám arrafele kitenni: Vándor vigyázz, ha erre jársz, soha többet el nem szakadhatsz, láthatatlan fonalakkal megkötözünk, és újra meg újra visszahúzunk ide.

Kedvesnek is nagyon tetszik a táj, bár kissé körülményes vezetni, nem lehet ám száguldozni, ráérősen, óvatosan kell haladni, mert hol az út tünik el hirtelen( látszólag, persze, a meredek kanyarok miatt), hol váratlanul felbukkan egy-egy szekér, vagy traktor, esetleg gyalogos, biciklis. Tehát nem sok valószínűsége van, hogy legközelebb ezt az útvonalat választaná, ha rajta múlik. Persze, én tudom, hogy nekem még lesz erre dolgom. Kellett nekem tündérdalt hallgatni 🙂

Az időjárás külön kényeztetett most bennünket, kellemes melegen símogatott  és a ragyogó napsütés még csodálatosabbá tette az alig 2 nap alatt teljes-tarkára festett lombokat, nem győztem csodálni hát a kilátást.
 
És pihentünk a Királyhágón, ettünk is egy keveset, és még egy-két kanyar, aztán már a határhoz is értünk. (mondjuk furcsa, visszafele mindig hosszabb az út, mint arra:-) )

Amint már az otthonunk fele közeledtünk, az utolsó száz kilométer a napnyugta bűvöletében telt.

Kommentek

(A komment nem tartalmazhat linket)
  1. Kardfogú Nyuszi says:

    A Király-hágón valld be miccset ettetek. :))
    Az autósok öröme tehéncsordák kimaradtak, vagy arra nem divat? 🙂

  2. Katyes says:

    Gyönyörű lehetett minden.. 🙂 hallom az elégedettség könnyű sóhaját… :))) Puszi

  3. Jega says:

    Istenem ! De gyönyörű vidék !

  4. p says:

    megint megnéztem a képeket, csodásak! 🙂
    szép napot, puszi!!


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

A Google és Facebook belépéssel automatikusan elfogadod felhasználási feltételeinket.

VAGY


| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az nlc-re!