Mostanában sajnos ritkábban írok. Időm sincs, örülök, ha olvashatlak titeket, néha még kommentre se marad idő. Pedig nem tudom, mivel repülnek el a percek, nagy részük csupa hiábavalósággal telik, felesleges keresgélések, várakozások, szöszmötölések. És huss, már el is szállt, menni, rohanni a következő helyre, tenni, meg venni, és agyalni, idegeskedni, aggódni, és várni már megint.
Hiányzik az írás, de cserébe mostanában többet olvastam – és kevesebbet aludtam. Na nem azért, mert…, mint régen, mikor titokban, a paplan alatt olvastam éjszakákat, csupán a könyv, az élmény miatt…szóval, ha már az ember lányának elkerüli az álom a szemét, és dübörögnek a gondolatok, kopognak a félelmek, akkor csendet kell teremteni, hogy a sok zavaros zűrnek legyen lehetősége leülepedni. Ekkor nagyon jó átkapcsolni más valóságba, és erre is jó, ha van kéznél jó könyv. Így, háromszor is jó :-))).
Valahogy ilyenkor érdekesen rámtalálnak megfelelő sor(s)ok. Pont előtte kapok kölcsön-könyvet, vagy rámköszön egy az antikváriumból, esetleg fejemre pottyan a polcról – na jó, ez ritkábban fordul elő, szerencsére.
Csak úgy megsúgom, pölö- Jókai Anna: Tartozik és követel c. könyvét jó szívvel ajánlom ám! Olyan fájdalmasan szép ahogy a két homlokegyenest más ember küzd élettel, egymással, önmagával, családdal, vagy annak hiányával. Sarkítva, persze, hogy élesebb legyen. Csak hasítson bele az emberbe a felismerés.
Most idézek nektek egy-két mondatot is:
“….ahhoz nagyon biztosan kell tudni, mi is az a “jó“. Ember legyen a talpán, aki kényszeríteni meri a másikat. Bátor ember. Talán Isten is egy kicsit…
– Bátorság meg erős gerinc (-felel neki öntudatosan a lány) -hogyha visszarepül a bumeráng, el ne törje!( morogja neki csöndesen az öreg)Nem olyan könnyű igazán szeretni…”
Szóval, nekem tetszett, elgondolkodtatott, segített megérteni két, számomra fontos embert. Mert könnyebb a más dolgán gondolkodni, ugye.
Közben itthon zajlik ám az élet. Bejárati ajtót kéne venni, meg a tetőteret szigetelni, meg kitalálni, hogy hármat hogy lehet nyolc fele osztani, Kedves munkahelyváltás küszöbén, feszülten, kissé riadtan, jól összezavarodva, aztán telefon: anyós kórházban, infarktus, … riadtan nézzük egymást, ujjaink remegve összekapaszkodnak, hogy segíthetnénk?, menjen-e, maradjon, tőlem kérdi, Én nem dönthetek helyette, nem is akarok. (azóta jobban van, hazaengedték a kórházból).
Gyerek 1, gyerek 2, gyerek 3. Külön világok, más gondok, egyforma aggódás, kis és nagy dolgokért ugyanúgy.
És munkahely. Kis baki, nagy baki, kis baj, nagy baj. Enyém is, másé is, mindenkié.
Boruló bili, ki viszi …???- na, nem ám a szerelmet át a túlsó partra, hanem a balhét, … ki tartja a hátát???- hát senki, majd valakinek szépen csak úgy rárakják, vagy akár mindenkinek? Vagy bárkinek, ma neked, holnap….???
Mert színház az egész világ, ugyebár- vagy bábszínház? :-))
Ki a marionett?
:-)))