Bee happy!

 Szent-Gály Kata
Szeretnék

csak egy segítő kézzé lenni,
mely teszi azt amit lehet –

 Sejtettem
én, hogy nem lesz egy könnyű menet, volt is bennem görcs bőven. Mert
ugye, van egy csomó elvárás és szokás meg hagyomány. (amiket nem is
ismerek eléggé) Olyan szép lenne, leülni körbe és megbeszélni, kinek mi
a legszebb közös emléke a távozóval. És áldani őt mindazért, amit tőle
kaphattunk, és elfogadni azt, hogy ő menni akart, és lám, sors
kegyeltje, úgy záródott élete, ahogy ő szerette volna, mert “ennek a
motornak már ideje megállni”, mondogatta ő már hónapok óta, meg hogy
“ott a helyem anyád mellett”. És úgy viselkedni, ahogy ő is szerette,
ha maga körül viselkednek, és nem nagy cécót csinálni merev
szabályokkal. Hogyha még visszanéz, érezze jól magát. (és nem hiszek a túljátszott mutatványokban, nálam a fájdalom, a gyász belső, intim dolog, hosszú és csöndes folyamat)

Na, persze, hogy nem erről szólnak a temetések- engem inkább ne temessetek!!!(hamvasszatok, szórjatok a Marosba)

Aztán meg elkövettem egy jó nagy szarvashibát, mert nem tudtam, amit tudni illik, nem voltam gondolatolvasó sem, sőt, még elég józan sem, sőt, inkább önző, nem gondoltam másra, csak úgy elvoltam magamban, kedves unokaöcsémmel, és magára hagytam a nővéremet. Nnna, majdnem örök-harag lett ebből a temetés előtt 3 órával. Nem győztem bocsánatot kérni…

Szégyellem, lehetett volna több eszem, na.

És persze ez még nem is volt elég, jöttek alig látott rokonok, akik szintén a nővéremet találták meg, és őt vádolták buta, alaptalan koholmányokkal, miközben, engem ölelgettek, és együttérzően bántak velem. Én meg nem vettem észre azt se, hogy neki mit susmogtak ezek a dögkeselyűk. Ez se volt elég .

Következett a pap, aki elkezdte mesélni nekünk, hogy egy
asszony hozzámegy egy férfihoz, aki meghal magtalanul, és ő hozzámegy a
testvéréhez, és …így tovább, hozzámegy mind a 7 testvérhez, és azok
mind meghalnak utód nélkül, és az asszony a túlvilágon kinek lesz a
felesége???? Soha papra nem néztem gyilkos indulattal, de most már ezen
is túl vagyok. Nem sok hiányzott, hogy odalépjek és elmagyarázzam neki,
hogy valamit eltévesztett, legyen szíves az apámat búcsúztassa. Mert a feltámadás szentségét akarta  a szerencsétlen kihámozni ebből
a történetből, de már emlegetett gyilkosokat, áldozatokat és
öngyilkosokat is, csak apámról nem esett szó. Illetve aztán egy
mondatban igen, mikor elmondta, hogy volt neki  gyereke, meg unokái, és
egyéb rokonságai is, akik, bár most fájó szívvel itt állunk (ez csak
látszat volt, mert valójában már régen odafagytunk),de vigasztaljon bennünket a feltámadás. Imádkozzunk híveim…

(apám is lecsapta volna, azt hiszem)

Utána a tükörjég úton felkísértük a sírhoz, ahol remegő féltéssel néztük, hogy emelik át más sírokon, hogy csúsznak, egyensúlyoznak vele. Azt hiszem itt volt egy perc, amikor mindannyian csöndesen, együttfohászkodtunk – csak el ejtsék…

Aztán a jeges rögök dübörgése lezárta annak a lehetőségét, hogy még egyszer megsimogassuk, átöleljük.

Béke veled, és mindenkivel...

Mert a béke jó.

(ennél csak hazaérkezni jobb)

Elmentél, itt hagytál,

Még csak el sem búcsúztál.

Szívemben fájdalmat hagytál,

Mikor magával ragadott a halál.

Nehezen dolgozom fel, hogy nem vagy,

Már nem velünk, egy másik világban vagy,

De tudom neked így jobb,

Ez az, ami enyhít a fájdalmon.

Sokat szenvedtél az életben,

Biztos sokszor hitted minden értelmetlen,

De most egy szebb világban élsz,

És ide többet vissza sem térsz.

Azzal vagy ismét, kit nagyon szeretsz,

S most már mindörökké vele lehetsz.

Fáj, hogy nem vagy már,

De boldog vagyok, mert neked jobb így már.

Elmentél, itt hagytál,

Még csak el sem búcsúztál,

Szívemben fájdalmat hagytál,

Mikor elragadott a megváltó halál!

 Remélem ez olvasható lesz, és nem szól rád semmi, hogy vezess. huuuu 🙂

(nekem még nem mutatkozott be a saját után, de gyanús, hogy valami van, vagy az nlc-n, vagy a gépemen, mert már találkoztam én is, igaz más blogja olvasása közben-jellemző rám, hogy égi jelnek fogtam fel, vezettem is aznap :-),és megvoltam győződve, hogy én kattintottam félre) (vagy ki tudja ? 🙂 )

Akinek mindez nem egyértelmű, elmagyarázom, tehát kaptam levelet, hogy nálam nem lehet olvasni, zenét hallgatni, mert beugrik a fent említett oldal. Nos, ma kikérem Helpdeszka véleményét is kérdést illetőleg, hogy orvosoljuk, ha nálunk van a baci. 🙂 (jöhet az antibigyusz szigorúan normabigyóval, persze )

Nos, mesélek. Hogy miért is vagyok csöndben?- hát nincs túl jókedvem. A “Cég” egyik fontos beosztású vezetője többek közt, azt is kitalálta, hogy nem ésszerű a két 4 órás foglalkoztatása, így menesztve leszünk, és jöhet helyettünk 1 nyolcórás. Aki akár én is lehetnék, ő nem bánja. Ja, hogy én nem tudom megoldani? hát, ha nem-nem, nincs mit csinálni. Hát mit lehet erre mondani? naná, hogy semmit. Ez van, köszönjük, hogy eddig volt lehetőségünk.
 Persze, ha meghallgatná a kollégák, a közvetlen főnök véleményét, akkor kiderülne, hogy miért jó ez így mindenkinek, de mostanában úgysem erről szól a dolog. Sőt, nem is a mi kisnyomorunkról, mert aprócska, jelentéktelen epizód csupán ez, ami engem érint, ahhoz képest, ami a “nagyszínpadon” folyik. Valami középkori boszorkányüldözéses darab is lehetne, amit mostanában átélünk, de neeeem, nem mese, csak a valóság, ráadásul nem a legszebbik műfajból. Mert van ám intrika, és álszentség és pálfordulás, és amit csak akartok. A máglya is áll, a “boszorkánynak” kikiáltott személy is nevén lett nevezve, már csak az a kérdés, ki gyújtja meg, vagy az is lehet, hogy tegnap óta már csak az a kérdés, hogy mikor.

Ez nem az én dolgom, nem is nagyon érint, mondhatnám, de bizony nagyon szomorú mindezt végignézni, napról-napra hallgatni az újabb hajmeresztő fejleményeket. És nem kellemes látni azt sem, hogy válnak az érintettek idegronccsá. És nem jó érzés már mosolyogni se, mikor tudod, hogy mindenki körülötted a feltörő könnyeivel küszködik. A “fel a fejjel” itt kevés, talán a félénken jelzett “együttérzek veled”- féle vállsimik is csak morzsák ezeknek a hitevesztett, csalódott, elkeseredett kollégáknak. Mert a módszer, amivel ide juttatták őket, az kiábrándító, szánalmas, kicsinyes és gonosz.

Tehát ez van. Szívja is le az energiáimat alaposan. Mert én május óta megszerettem ezeket az embereket, ők is engem. És szeretem a munkámat és az érte járó fizetés is jól jött. A legégetőbb lyukak betömve, és már szépen számoltam, hogy még mit mikor, és év végére szépen rendbe szedem a dolgainkat, úgy, hogy közben kifizetem a szalagavató kiadásait is. Most mindez füstbe menni látszik.

Az első variáció szerint csak a januárt kellett volna végig dolgoznom a búcsú előtt, most kezd derengeni egy kis remény, hogy talán még a február belefér. Közben meg mindennap csupa feszültség. Van, amikor nehéz megmaradni a saját kis “jól vagyok” világomban.
Mert amúgy na, nincs okom panaszra. Páromra se, aki csak néha hozza a formáját-(azt, azt, a nemszeretemet is, de nem vészesen, csak épp hogy ne felejtsük el, hogy ő olyat is tud 🙂 ). Fiam tapossa a saját kis taposómalmát, de mostanában valahogy annyira kedves dolgai vannak, gesztusok, mozdulatok, szavak, felém, Nagylány, Manó fele, sőt még Kedves fele is, hogy csak nézek ámulva, és érzem, ahogy csordul túl a szívem a szeretettől. Nagylány is kiegyensúlyozottabb, mint bármikor eddig. Egész jók a jegyei, mellette dolgozik, és tesz az álmaiért. Mivel ő is ott melózik, ahol én, olyan jó hallgatni, ahogy dicsérik, szeretik, hívják. És ő megy, csinálja, helytáll, úgy, ahogy kell, lelkiismeretesen. És az is szívet melengető, ahogy az új kapcsolatában okosabban viselkedik, érettebben áll dolgokhoz, nem dolgozik már önmaga ellen.

Ja, és még nem is beszéltem Manóról, aki a kedvességével, szeretetével körbeburkol. És van, hogy mond néha  véletlennek tűnő új szavakat, vagy szótöredékeket a mondókákból vagy segít összepakolni, néha fel is húzza a zoknit, nemcsak le. Néha jóízűen eszik eddig meg sem kóstolt ételeket. (persze vannak napok, mikor semmi sem jó, és csupán a hiszti megy)

Szóval ez van, kuplung, gáz :-)))

(fék)

 A világban nincs hely a gyáváknak. Készen kell állnunk a megpróbáltatásra, a fájdalomra és a halálra – a miénk nem kevésbé nemes, csak mert nem kíséri dobszó, amikor kimenetelünk mindennapi küzdelmeink csataterére, és nem fogad üdvözlő tömeg, amikor megtérünk mindennapi győzelmeink vagy veszteségeink színteréről.

 Sajnos, mostanában valahogy nem jön össze az írás. Vagy idő nincs rá, vagy az érzések szégyenlősen függönyt húznak a szavak elé és nem engedik látni sebeiket. Ilyenkor inkább olvasgatok, tudván, hogy mindennek rendelt ideje van.

Most hoztam nektek valamit. Szégyen, de nem tudom, ki volt a szerző, de bárki volt is, köszönet érte, okos és szívből jövő szavak, már az én megítélésem szerint. Naná, hogy nem tartom meg magamnak, hanem megosztom veletek.

“Álmomban
látogatóban jártam Istennél.
 Bekopogtam, hogy beszélgetni szeretnék
vele, ha van rám ideje. Az Úr elmosolyodott és így válaszolt:
– Az én időm végtelen, mindenre jut belőle. Mire vagy kíváncsi?
– Az érdekelne, mit tartasz a legfurcsábbnak az emberekben?
–
Azt, hogy nem szeretnek gyerekek lenni, siettetik a felnőtté válást,
majd visszavágyódnak a gyermekkorba. Azt, hogy akár az egészségüket is
feláldozzák, hogy sok pénzük legyen, majd rengeteg pénzt költenek rá,
hogy visszanyerjék egészségüket.
Azt, hogy izgatottan lesik a jövőt,
hogy megfeledkeznek a jelenről, így aztán nemhogy a jövőt, de a jelent
sem élik meg. Azt, hogy úgy élnek, mintha sose halnának meg és úgy
halnak meg, mintha sose éltek volna.

– Atyaként mit szeretnél, hogy gyerekeid mely tanulságokat jegyeznék meg?
–
Tanulják meg, hogy senkiből nem lehet erővel kicsikarni a szeretetet.
Hagyni kell, hogy szerethessenek. Nem az a legértékesebb, hogy mit
szeretnénk az életben, hanem az, hogy kik állnak mellettünk. Tanulják
meg, hogy nem célszerű másokhoz mérni magukat, saját magukhoz képest
legyünk elbírálhatóak.
Fogadják el, hogy nem az a gazdag, akinek a legtöbbje van, hanem az, akinek a legkevesebbre van szüksége.
Tanulják
meg, hogy csak néhány másodperc kell ahhoz, hogy mély sebeket ejtsünk
azokon, akiket szeretünk, ám sok-sok év kell ahhoz, hogy ezek
begyógyuljanak.
A megbocsátást, a megbocsátás gyakorlásának útján kell megtanulni.
El kell fogadni, hogy vannak olyanok, akik mélyen éreznek, de nem tanulták meg kimutatni érzelmeiket.
Meg
kell tanulni, hogy bármit lehet pénzen venni, csak boldogságot nem. Két
ember nézheti ugyanazt a dolgot, és mégis két másféle dolgot látnak.
Meg
kell tanulni, hogy az az igazi barát, aki mindent tud rólunk, és mégis
szeret. Nem mindig elég, ha mások megbocsátanak, meg kell bocsátanunk
magunknak is.
Búcsúzásnál megköszöntem szavait, Ő pedig így válaszolt:

– Az emberek elfelejtik mit mondtál, mit csináltál. De arra mindig emlékezni fognak, hogy érzéseket ébresztettél bennük.

Kedves barátaim!

Köszönöm a köszöntéseket, az emileket, smseket, a csodaszép verseket, virágokat, a jókívánságokat és szívből jövő szavakat.Telepedjetek hát ide hozzám, koccintsunk egyet és örüljünk úgy egymásnak, mintha nem lenne tér és időkorlátunk.

Köszönöm a szereteteteket!