Hópelyhek

 Kiléptem a bolt hátsó udvarára és ott tombolt bennem a csordaszellem fűtötte felháborodás, meg az egész heti fáradtság, a napok óta tartó csöndes, marcangoló fájdalom. Már rég letelt a munkaidőnk, mi el is végeztük minden munkánkat, de még mindig nem mehettünk, várnunk kellett, hogy ellenőrizzenek és kiengedjenek. A kisfőnöknek nem volt sürgős, ő ráérősen szöszölt valamivel az irodában.

Csakhogy kilépve valami csodavilág fogadott. A sötét háttér előtt hatalmas hópelyhek táncoltak. Lassan, súlytalan lebegéssel, bálkirálynők szépségének tudatával, méltóságteljesen. Az üzlet fényei meg-megcsillantak a kis kristályok peremén. A környéket csend uralta, még egyetlen autó sem járt arra, sőt a környék kutyáit is mintha valami igézet szállta volna meg, néma csöndben figyelték a varázslatot.
Kolléganőmmel ledermedtünk, és már csak suttogva szóltunk: de szép!

És a pelyhek csak táncoltak, őket nézve, szinte kézzelfoghatóan kiszállt belőlem a feszültség, a fáradtság, és a fájdalom is mintha szárnyra kelt volna.

És egyszercsak ott álltam a Maros partján. Kezemen éreztem a csonttá fagyott kesztyű merevségét, benne a szánkóm szintén kőkeménnyé dermedt zsinegét. A szánkó hatalmas volt és elég nehéz, bizony fárasztó volt mindegyre felcipelni a töltésre, de a lesiklás öröme kárpótolt a fáradozásért. A hópelyhek akkor is belekezdtek ebbe a meseszerű táncba és én megbabonázva bámultam őket.
 Ebből a bámulatból apu térített magamhoz. “Szétfagysz!”-mordult rám-” nem látod, hogy már rég otthon kellene lenned?”-kérdezte, és én nem is próbáltam magyarázkodni, hiszen most éreztem meg csak, hogy bizony a lábam már szinte ég  az átázott csizmácskában. Felpattantam hát a szánkóra, és apu a magával hozott pléddel jól becsavargatott, és már húzott is hazafele. Mennyivel gyorsabban, könnyebben siklott most a szán!

Most vettem észre, hogy már nagyon sötét van – anyu azt mondta, hogy akkor kell hazamennem, ha látom, hogy felkapcsolják a villanyokat. Bizony már minden ablak jelezte, hogy az otthon lévők villanyt kapcsolva vacsorára készülődnek. A töltés is szinte magányos lett, a zajos, vidám gyerekseregnek csak a nyoma látszott a nagy hóban, észre se vettem igazán, mikor tűntek el a többiek. Tudtam, hogy most baj lesz ebből, hisz ugye, aput utánam küldte, és jajj nekem. Már vacogtam, de magam se tudtam, hogy csupán a hideg, vagy a félelem, esetleg a fáradtság okozza. Erre apu nagyot rántott a szánkón, és az, mint egy elszabadult csikó, úgy fickándozott alattam. Halkan sikoltottam, és rá néztem, ő visszalesett a válla mellől és mosolygott a szeme. Már nem is fáztam.

 – Hol voltál?- nem láttad, hogy sötétedik?-vont kérdőre anyu, de én már nem féltem, szótlanul hagytam, hogy kihámozzanak a páncélként rámfagyott ruháimból, és jót kortyoltam a forró teából, miközben felkucorodtam a konyhaszékre. Anyu halkan mormogva mondta-szinte mantraként- a szokásost, hogy “nna, most meg jól átfáztál, holnap nem engedlek ki, az hiányzik, hogy beteg legyél”. Apu meg leült velem szembe, és hatalmas tenyerébe vette lángoló, átfagyott lábaimat és kidörzsölte belőle a hideget.

Kinnt táncoltak a hópelyhek. Hatalmassá fogózkodtak össze, és úgy örültek, ünnepeltek velem, mert a tél varázslatos és csodaszép.

Mint most.

Visszatérve erről az utazásról – időérzékem teljesen cserbenhagyott, fogalmam se volt, hogy meddig voltam távol, döbbentem tapasztaltam, hogy még ugyanott állunk mindketten, feltartott arcunkat símogatják a porcukros, szikrázó, puha hópihék, és mindketten mosolygunk. Már nem is számított se a lassú főnök, se a munkaidő. Ajándék perceket éltünk meg mindketten, azt hiszem, hisz az ő arca is sugárzott.

És összemosolyogtunk, kissé cinkosan, mint két vásott gyerek.