Bee happy!

” Ne aggódj. Máskor is ment az írás, most is menni fog. Semmi mást nem

kell tenned, mint leírnod egyetlenegy igaz mondatot. A legigazabb
mondatot, amit tudsz.”

(Ernest Hemingway)

 Nem tudom, ki hogy van vele, de engem néha megtalálnak bizonyos idézetek pont akkor, pont úgy, ahogy kell.
Most már csak valami olyan kéne, ami segít időt csennem. Vagy azt az ajtót megtalálnom, amit magamra tudok zárni. (egy kicsit csak )

( Én egy boldog ember vagyok!- Akarsz te is az lenni?- akár valami divatos pozitív tréning hívószava is lehetne, de mielőtt valami modern humbugra gondolnál, adj néhány percet kérlek, ez az egész, amit tőled kérek, csak egy kis figyelmet, semmi mást.)
 Mindenekelőtt azzal kezdem, hogy egy nagyon egyszerű átlagember vagyok. Tudnék sorolni boldog pillanatokat az életemből, mint az első sikeres vizsga, az első randevúm, vagy az esküvőm napja, majd a fiam, lányom születése, az első munkahelyi dicséret, de az az igazság, hogy nem ezekről akarok most mesélni. Mert ezek előbb-utóbb mindenkivel megtörténnek, és írhatnánk listát is róluk(ezt a legritkább esetben tesszük, sajnos a fájdalmainkat jobban dédelgetjük), de  reggel, mikor jönnek a nehézségek, a kudarcok, a kellemetlenségek, a bosszúságok, azon kapjuk magunkat, hogy szomorkodunk, sírunk, kiborulunk. Szerencsétlenek leszünk, elesettek. A gödör aljáról keressük a kiutat, orvoshoz megyünk, mert valahogy semmi se jó, és hangulatjavítókba kapaszkodunk, mert ez már majdnem depresszió, vagy akár teljesen az.

Ugye, ezek is ismerős helyzetek?– Akár rólam is írhatnád!- mondhatod Te, aki olvasol. Én legalább is így éltem meg.
 Aztán történt velem valami, amiről azt hittem, életem tragédiája. Az egészségesnek várt harmadik- nem tervezett- gyermekem nagyon súlyos rendellenességekkel született. Már a külső elváltozások is sokkolóak voltak. Csak álltam az inkubátor előtt és nem hittem a szememnek. Később a fülemnek sem, mikor a gyermekorvos közölte, hogy esélye sincs az életben maradáshoz, jobb, ha már most lemondok róla. Azt hittem a szívem megszakad, ezt nem lehet kibírni. Könnyeimen át néztem mozdulatlan kis testét, formátlan, nagy fejét, és szinte félve cirógattam érdes, szürkés, pici kezét.
Kicsi lányom kinyitotta a szemét és rám nézett. Tudom, hogy állítólag nem is látnak igazán még az első napokban, de az a tekintet a szívembe fúródott. Ha így tudta volna megszorítani az ujjam, biztosan megdöbbenek az erején. Egy sokat tapasztalt ember nézése volt. Tele fájdalommal és  elszántsággal, élni akarással. Csak néztük egymást komolyan, és azt  hiszem ott, akkor szövetséget kötöttünk. Egy életre. Minden ésszerűnek tűnő érv ellenére, amint lehetett, hazahoztam és elkezdtük a harcot az Életért. Eleinte azt hittem, hogy az ő élete a tét, de azóta tudom, mindannyiunké. Mi próbáltuk megtanítani neki, mit jelent a mozdulat, a szó. Ő viszont tanította, és tanítja mai napig, hogy szeretni kell, és az élet szép. Mert ennyi csak a titok.

Mikor először hazajöttem mellőle(őt még lélegeztetni kellett) a családomhoz, akkor fogtam fel, hogy milyen hálátlan voltam eddig. Megvolt mindenem, ami a boldogsághoz kell, és én észre se vettem. Ép értelmű, egészséges voltam én is, gyerekeim is, volt otthonunk, munkánk, biztonságunk, és mégsem értékeltem mindezt, arra vágytam, ami nem volt az enyém, és boldogtalanná tettem magamat és a körülöttem élőket is a hangulatingadozásaimmal.

Kicsi lányommal hónapokig tartott minden egyes mozdulat, hisz minden izmot tanítani kellett, hogy tegye a dolgát. Kórházból kórházba jártunk, itt a légzését próbálták stabilizálni, ott az agyvizet vezették el, amott az epilepsziáját kezdték el kezelni. Mindez műtétek és vizsgálatok véget nem érő sorát jelentette, közben pedig kerestük a baj kiváltóját, azt a kórt, ami magyarázza az egészet (pl. mint a Down-kór). Tapogatóztunk a sötétben, mert időközben ugyan kiderült sok-sok rendellenesség, voltak mindenféle tünetek, csak az nem látszott körvonalazódni, hogy mi is ez összességében, amiből tudnánk pontosan, hogyan kezeljük és mik a kilátások.  Nevet akartunk adni a farkasnak, talán  azt remélve, hogy így kevésbé lesz veszélyes.  Vagy csak megtalálni neki azt a kis skatulyát, amit emlegetve, mindenki tudja, hogy reagáljon rá. Közben megtanultam nem sírni, mert, ha én sírtam, akkor ő is rázendített, és az nem tett jót a légzésének.

Aztán rászoktam, hogy elfogadom azt, amit nem tudok megváltoztatni (akármilyen nehéz is) és teszek azért, hogy kihozzam mindenből a legjobbat, vagy azt, ami elérhető.

Már tizenkét éve tanulunk egymástól. Azóta sikerült sok minden, például lábra állni, járni,  ezt-azt kimondani, és sok mindenből kigyógyulni, életben maradni. Kismanóm minden reggel mosolyogva ébred, odajön, simogat, átölel, puszikat cuppog és nevet. Ez a nevetés jellemzi őt leginkább, ez a szívből jövő  gyöngyöző hang, ami valósággal elvarázsolja az embert. Eltöröl minden bánatot, fájdalmat, és rendületlenül átadja a hitet, hogy élni érdemes. Nem azért ám, mert ezt-azt elérünk, vagy teljesülnek ilyen-olyan csip-csup álmok. Csak magáért a lét gyönyörűségéért.
 Ezáltal nekem is sikerült megváltoznom, már mosolyogva ébredek, hálát adok minden napért, és annak, hogy kinyílt a szemem, ha akarom, mozdul kezem-lábam.  Látom, hogy valójában szépen süt a nap, a virágok élénk színekben pompáznak, és már tisztelem az életet, mert tudom, mekkora erőfeszítés kell hozzá. Becsülöm a szót, amit oly nehéz volt régebben  nekem is kimondani, és hiszek az ember mindenek feletti akaraterejében. Tudom, hogy az élet akkor is szép, ha pont megoldhatatlannak látszó feladattal áll elénk, és nagyon szeretek élni.
Úgy, ahogy a kis manómtól tanulom.
Szeretetben, boldogan.

 Netán kettő, vagy kicsit több?

Szóval, én is arra kérlek, mint naponta az a sok -néha olvasatlanul törölt- levél, kattints csak ide egy kicsit. Nézz szét, gondolkodj el- érdekel?

Egy nagyon kedves gyerekkori baráttól kaptam minap egy nagyon udvarias levelet. Ő kért. Mert neki ez nagyon fontos. Én szívesen segítek- bárcsak többet is tehetnék.  Olvassátok, megmutatom:

“Remélem, nem veszed tolakodásnak levelemet. Azért bátorkodom ezen a felületen írni, mert úgy gondolom, hogy az iwiw  azért jött létre, hogy az ismerősök, barátok egymást megtalálják, egymással összefogjanak, ha úgy adódik, egymásnak segítsenek.

Segítségre – mi tagadás – nagyon is szükségünk van.

Alapítottunk egy lapot, melyet sokan színvonalasnak mondanak. Hangvétele fiatalos, tartalma valahol a sport, világjárás, földrajz háromszögében helyezkedik el. Kiváló fotókkal, igen jó nyomdai minőségben készül. Ami ennél is fontosabb: magyar sportemberek, világutazók és fotósok segítségével kalauzol el a Föld számos pontjára, a látvány mellett földrajzi, kulturális információkat is nyújtva.

Nem áll mögöttünk médiabirodalom, így lehetőségünk sincs lehengerlő reklámkampányok folytatására. Amiben bízhatunk (a rengeteg munka mellett): a létrehozott minőség és a tenni akaró emberek összefogása.

Hogyan segíthetsz?

1. Már az is nagy segítség, ha az e-mailt továbbküldöd olyanoknak, akiket esetleg érdekelhet, mert utaznak, túráznak, futnak, síelnek, úsznak, kajakoznak, kerékpároznak stb.
2. Ha látogatod honlapunkat és ismerőseid figyelmébe ajánlod. http://www.overmagazin.hu – tudni kell róla, hogy igazából csak kiegészítése a nyomtatott magazinnak, dinamikusabb, hír- és programközpontú, napi többszöri frissítéssel.
3. Óriási támogatást jelent, ha lapunk olvasói között köszönthetünk. Februári lapszámunk még az újságárusoknál, a következő szám március 31-én jelenik meg.
Ha az Over Magazin elnyeri tetszésedet, és a megrendelése mellett döntenél, a 12 lapszám mellett most egy kiváló jazz cd-t is küldünk ajándék ba. Megéri tehát így dönteni, de leginkább mégis azért, mert valóban jó ügyet támogatsz. Ráadásul az éves előfizetés is kiváló ajándék  lehet.

Közvetlen link a megrendeléshez: http://www.overmagazin.hu/cikk.php?cid=52

Bár a fenti felsorolásban nem szerepel, bármilyen ötlet, javaslat, akár építő jellegű kritika is szívesen látott, és természetesen szerzők, fotósok számára is nyitva a kapu.

Remélem, nem vetted zokon, hogy emiatt írtam. Ha mégis, elnézést kérek, egyúttal megerősítem, hogy kizárólag egyszeri megkeresésről van szó, többet nem jelentkezem emiatt. Így nem szükséges kizárnod.:-)“

 Mert a pici dolgok néha nagyok. Az egy-két perc odafigyelés, vagy akár egy-kétszáz forint- hisz mi az, lassan aprópénz- kitelik-e belőle egy kenyér?
Vagy áldozunk-e másra fél  doboz cigi árát? Némi figyelmet, csöndet- ennyi idő alatt hallgathatnánk reklámot is. Hogy ennyi idő elég egy újraélesztésre is?- hát ilyen relatív minden. 

Megfoghatjuk-e a pillanatot, amikor boldogok voltunk? amikor először váltunk kiegyensúlyozottá, higgadtá, együttérzővé, ? – azt persze, őrizzük, hogy miként sújtott porrá szinte a pillanat, amikor kiderült, megcsalt a  kedves- vagy elcsattant az első pofon, vagy-sorolhatnánk a sok fájdalom burkolta élményünket.
 Pedig életünket nem feltétlenül a tragédiák, a súlyos tettek határozzák meg. A sok pici nem figyelés, az odavetett szavak feltorlódása, a kényelmes halogatás-ráérünk még hozzáállásunk, a lebiggyesztett ajkak, a fintorok, a legyintések. 

 Aztán jön a levél. Azaz, az idézés. Innen meg lehet tudni, hogy a házasság akárhány éve alatt mennyi mindent nem jól csinált az ember. És ott áll fehéren-feketén- életünk másik fele válni akar. És követel is ezt-azt. Pedig csak néha kellett volna egy kis csönd, egy őszintén kimondott szó, egy megbeszélt félreértés, egy kis tisztelet, vagy némi alázat. Most meg…Máglyát rakunk, és égetjük mindazt a sok percet, napot, vagyont, képet, emléket. A kormos, üszkös maradványok pernyét szórnak gyermekünk szomorú szempillájára. Mindegy, hogy hány éves, kettő vagy tizennégy, a látvány ugyanolyan. Szemünk fényének mi okozzuk ezt, elfátyolozzuk szeme csillogását…

Baráti körömben van most válság. Két család is bomlik, két kicsilány szeméből néz vissza az én gyerekem szeme. Az akkori, mikor én…

És jönnek,  fájdalombatyut pakolnak, időt kérnek,- mondanám, hogy ne tőlem, tudod, meghallgatlak, ha ez a jó neked, de menj, kérj tőle. (bár tisztában vagyok, hogy zavaros vízben nem lehet tisztán látni)

Félre ne értsetek, nem vagyok a “mindenáron család” pártján. Hiszem, hogy két boldogtalan ember együtt sem tud boldog gyereket nevelni. Hogy vannak pontok, amikor már mindenkinek jobb külön. Csak azokat a perceket ne sajnáljuk, amikre a másik embernek szüksége van – nemcsak egy életet menthetünk velük, akár többet is.

 Vissza a kiindulópontra. Tehetséges emberek kérik a segítségünket. Egy olyan újság miatt, ami az élet szebbik oldaláról szól. Arról, amire gyakran nem szorítunk időt.

Ugye, van egy perced? Vagy egy képed, egy gondolatod?

Mondjuk ma.

És holnap?- mert jönnék, hozom a saját batyumat :-).

 Aki egyszer már veszített, úgy igazán, vérre menően, az nem könnyen
kockáztat újra. Aki egyszer már adott, mindenestül, önmagából egy jókora
darabot, az nem tékozol újra. Ha gyengülsz, magadra maradsz. Erőd még
inkább elhagy. Erőddel pedig mosolyod, lényed. Lassan a többiek is.
Mindenki a jóhoz tapadna. Félelmed pedig rád, az arcodra. Az utat mind
egyedül járjuk. Legyünk páratlanul vagy párban: egyedül. Tudom, hogy fáj
az egyedül. Fáj az együtt, mégis egyedül. Fáj az egyedül is együtt.
Záródsz és záródsz, szorongásod a pajzsod, fegyvered. S ha szemed
csukva, füled mellett megy el a dal is. Nem látsz színeket, nem érzel
ízeket. Ott állsz magaddal szemben, és nem tudod, ki néz a tükörben. Ha
elmentél már a legmélyebb mélységbe, rá kell jönnöd, hogy hit nélkül nem
térhetsz vissza. Visszatalálhatsz magadhoz, önmagadon keresztül, de egy
másik útvonalon, mint addig. Utólag hálás lehetsz veszteségeidért, hogy
eljuttattak egy kevésbé szemfényvesztő valósághoz, azaz “a valósághoz”.
Igen, igen, sorsunk van, feladatunk van. A bánattal is.

(Tisza
Kata)

 Rendes ez a Sándor. Nemcsak meleget hozott, hanem napsütést is, vidámat. Szóval, csak így tovább József, Benedek, mert zsákunk van még és igényünk is a melegre 🙂

 Ne aggódj. Máskor is ment az írás, most is menni fog. Semmi mást nem
kell tenned, mint leírnod egyetlenegy igaz mondatot. A legigazabb
mondatot, amit tudsz.

 Már hajnalban nagyon jókedvűen ébredt  a kis huncut.

Ez a jókedv végigkísérte egész napunkat. Bár a kezdet eliente nem sok jót igért.

Betuszkoltuk az üvöltő Manót az autóban és elindultunk, közben kerestük volna
a hangerő szabályozót a kicsilányon, de sajnos, a hanyag tervezés miatt ,
ugye nem találtuk, mert ami nincs, az nincs.
Szerencsénk viszont volt,
mert kisfalunk főutcáját feltúrták, és a nagy sártenger mellett
kamionok, munkagépek szűkítették, lassították a forgalmat. De ez olyan
érdekesnek bizonyult, hogy Manó elcsendesedve, tágranyílt szemekkel
próbálta megérteni a dolgok értelmetlennek látszó folyamatát. Így, mire a
benzinkúthoz értünk, már kíváncsian nézelődött, teljes lelki
nyugalommal, nekemdőlve táncoltatta a kisbékáját. És ez így ment, amíg
megkapta a kerék a megfelelő nyomást, és az autó is a szükséges benzint.
Később, nagyokat vigyorogva megcsodálta a vizeserdő hatalmas fáit,
miközben mi az út menti szemét miatt dohogtunk. És érdeklődve nézte
hogyan vágják ki a fákat a kijelölt helyen, és nagyobb kamionok után
nézelődött, és bámulta a házakat, kerítéseket, és kiröhögte az előttünk
kacsázó biciklist. Nem is hittünk a szemünknek-ő eddig nem nagyon szokta
megnézni a dolgokat, csak úgy, két üvöltés között nézelődött erre-arra,
max a hirdetőtáblák, vagy kocsireklámok emil címében örült a www-nek,
egy-egy percig.
 Most élvezte az utazást, és a másikvárosi rendelőhöz érve,
hiszti nélkül kiszállt, és lépcsőt számolva jött befele. Bennt se volt
nagy baj, csak a vizsgálóban egy kicsi, még egy hoppát is vigyorgott a
dokinak, de mivel az megfogdosta a karját, vállát, hát kifejezte a drágám a
nemtetszését, őt ne fogdossák!!!:-) – igaz, dokibácsi nem egy Adonisz :-), lehet ez volt a baj :-).
Mondanom se kell,
gyorsan végeztünk, kezecske jól van, jövő héten ismét mehetünk, mert
most röntgen nem működött :-/.
Nagyon értékelte mindezt a kis
huncutom és örült, hogy végre már mehetünk is kifele, ezért szó nélkül
önként ült be az autóba!!!!!, és visszafele is élvezte az egészet.
Ha
tudnátok, milyen jó dolog úgy utazni, hogy béke van és boldogság! És ez
még nem a mese vége. Kisfalunkba érve be kellett mennem kenyérért, de
kisnagysád úgy gondolta, hogy jön ő is. És most jött, komolyan
szétnézett, és rájött, hogy itt nincs miért hisztizni. (múltkor 2 perc
alatt felbolygatta munkahelyem csendjét) Én nyugodtan vásárolhattam, még
pár szót pletyizhettem is a kollégákkal, mert ő kézenfogva a bátyját,
sorról sorra járt, és megnézegetett mindent, de nem hagyta, hogy bátyja
bármit is elvegyen a polcokról, mindent szépen visszarakatott- hát, 
nem lesz egy plázacica, ammá biztos :-)))se egy boltkóros :-))). És én
csak lestem őket, és volt kolléga, akinek elmondta, hogy sszzzz- most
lehet válogatni, hogy szia, szeretlek-vagy szerda lesz holnap :-)))).
 Aztán kiszúrta, hogy a kisfőnöknő túl közel állt hozzám, és már mióta
ott mondogatja a magáét, na, azt mondja, ebből elég, és odajött,
elcipelt, búcsúpuszit is cuppantott az ottmaradóknak. És komolyan
mondom, fülig ért a szám. Végre, végre, annyi év után, Manó megint
civilizáltan, normálisan viselkedett, és ha így haladunk, talán
nemsokára megengedi, hogy bekössük a hátsó ülésen, és talán már csak
kettesben is mehetünk ide-oda.
És akkor mienk lesz a világ!!! :-))).
Több
mint hat évvel ezelőtt volt ilyen, még Göd előtt.
Hogy én milyen
boldog vagyok lányok!
Ma is megyünk kicsit csavarogni . 🙂
(már
csak apa teremtsen benzint, vagy rávalót mert mire rászoknánk… na, de félre gondok
🙂 )

 Tavasz helyett visszajött a tél. (Na, bumm, mintha ezt csak én vettem volna észre :-). )
 Az első nap, hogy újból hóesésre ébredtem, bizony ajakbiggyesztve bámultam az ablakra. Óvatos, pici pelyhes hulldogálás volt, szinte szóra se érdemes. Később, mikor már kávésbögrémet szorongattam, akkor elkezdett játszani velem az idő. Kint nagy pelyhek kezdték el puha, kecses táncukat, olyat, amit mindig is szerettem. Valahogy mégsem ébredt bennem a lelkesedés.
 Olyan érzésem lett, mintha egy általam kirúgott ex akarna bepróbálkozni, előbb csak a “lábamat engedd be”, aztán, mivel ismert, tudja, mitől csábulok, ámulok varázslatokkal akar célt érni. És próbálkozik, bókol, bájolog, ha nincs eredmény, akkor, megmutatom, milyen erős vagyok- (fújt a hideg szél, fagyjak csak meg, ha már nem akarok elcsábulni). Szinte minden ismert fogást bemutatott. És várta a hódolatot, én meg csak biggyesztettem az ajkam, na jó, néha mosolyogtam is, lám, még erre is képes. (Úgy befagyott a szélvédő, hogy csak na, hiába vakartam, látszólag oké volt, aztán újból redőny le, se kép, se hang. De a motor már járt, én vakartam, töröltem, és előbb-utóbb csak kiláttam)
 Szóval, ez az ex nem érdekel. Se engem, se a rigókat. Mert ők is trilláznak ám, amint csak lehet :-), sőt a jácintjaim, nárciszaim is emelgetik “zöldfülüket” egyre följebb-és följebb. És együtt, összefogva megmosolyogjuk a hideget, a tél utolsó, szánalmas erőlködését, és táblát akasztunk, ki:

MENJ UTADRA, IDŐD MÁR LEJÁRT!!!

Mi már más szerelemre várunk, hisz ránkkacsintott már ez a huncut, és bizony világgá is kiálthatjuk, mi már csak a Tavasszal vagyunk hajlandók randevúzni, szerelembe esni.

Mint eltűnt
barátok kézfogása,
szerelmek elhalt suttogása.
Nevek,
kihűlt arcokról életlen képek.
Furcsa álmok a jövőt kutatják, de
tények az álmokat dobozba rakják,
varázsigékkel miket beléd
lehelt az élet.

Önfeledt hitek és szigorú számok.
Bentrekedt szitkok
vallomások, mik
tombolnak bennünk míg állunk szótlan a térben.
Vakító fények, a testetlen lényeg,
mint gyerekszájból a
romlatlan lélek, mi
felénk árad, bátran fejtsük meg végre.

Most hogy
hallottad ezt, még ne szólj semmit!
Csak jegyezd meg végül is
rendet kell tenni a szavak közt
(amiket nem mondtuk ki)