Csábítás

 Tavasz helyett visszajött a tél. (Na, bumm, mintha ezt csak én vettem volna észre :-). )
 Az első nap, hogy újból hóesésre ébredtem, bizony ajakbiggyesztve bámultam az ablakra. Óvatos, pici pelyhes hulldogálás volt, szinte szóra se érdemes. Később, mikor már kávésbögrémet szorongattam, akkor elkezdett játszani velem az idő. Kint nagy pelyhek kezdték el puha, kecses táncukat, olyat, amit mindig is szerettem. Valahogy mégsem ébredt bennem a lelkesedés.
 Olyan érzésem lett, mintha egy általam kirúgott ex akarna bepróbálkozni, előbb csak a “lábamat engedd be”, aztán, mivel ismert, tudja, mitől csábulok, ámulok varázslatokkal akar célt érni. És próbálkozik, bókol, bájolog, ha nincs eredmény, akkor, megmutatom, milyen erős vagyok- (fújt a hideg szél, fagyjak csak meg, ha már nem akarok elcsábulni). Szinte minden ismert fogást bemutatott. És várta a hódolatot, én meg csak biggyesztettem az ajkam, na jó, néha mosolyogtam is, lám, még erre is képes. (Úgy befagyott a szélvédő, hogy csak na, hiába vakartam, látszólag oké volt, aztán újból redőny le, se kép, se hang. De a motor már járt, én vakartam, töröltem, és előbb-utóbb csak kiláttam)
 Szóval, ez az ex nem érdekel. Se engem, se a rigókat. Mert ők is trilláznak ám, amint csak lehet :-), sőt a jácintjaim, nárciszaim is emelgetik “zöldfülüket” egyre följebb-és följebb. És együtt, összefogva megmosolyogjuk a hideget, a tél utolsó, szánalmas erőlködését, és táblát akasztunk, ki:

MENJ UTADRA, IDŐD MÁR LEJÁRT!!!

Mi már más szerelemre várunk, hisz ránkkacsintott már ez a huncut, és bizony világgá is kiálthatjuk, mi már csak a Tavasszal vagyunk hajlandók randevúzni, szerelembe esni.