Cél a bánattal

 Aki egyszer már veszített, úgy igazán, vérre menően, az nem könnyen
kockáztat újra. Aki egyszer már adott, mindenestül, önmagából egy jókora
darabot, az nem tékozol újra. Ha gyengülsz, magadra maradsz. Erőd még
inkább elhagy. Erőddel pedig mosolyod, lényed. Lassan a többiek is.
Mindenki a jóhoz tapadna. Félelmed pedig rád, az arcodra. Az utat mind
egyedül járjuk. Legyünk páratlanul vagy párban: egyedül. Tudom, hogy fáj
az egyedül. Fáj az együtt, mégis egyedül. Fáj az egyedül is együtt.
Záródsz és záródsz, szorongásod a pajzsod, fegyvered. S ha szemed
csukva, füled mellett megy el a dal is. Nem látsz színeket, nem érzel
ízeket. Ott állsz magaddal szemben, és nem tudod, ki néz a tükörben. Ha
elmentél már a legmélyebb mélységbe, rá kell jönnöd, hogy hit nélkül nem
térhetsz vissza. Visszatalálhatsz magadhoz, önmagadon keresztül, de egy
másik útvonalon, mint addig. Utólag hálás lehetsz veszteségeidért, hogy
eljuttattak egy kevésbé szemfényvesztő valósághoz, azaz “a valósághoz”.
Igen, igen, sorsunk van, feladatunk van. A bánattal is.

(Tisza
Kata)