( Én egy boldog ember vagyok!- Akarsz te is az lenni?- akár valami divatos pozitív tréning hívószava is lehetne, de mielőtt valami modern humbugra gondolnál, adj néhány percet kérlek, ez az egész, amit tőled kérek, csak egy kis figyelmet, semmi mást.)
Mindenekelőtt azzal kezdem, hogy egy nagyon egyszerű átlagember vagyok. Tudnék sorolni boldog pillanatokat az életemből, mint az első sikeres vizsga, az első randevúm, vagy az esküvőm napja, majd a fiam, lányom születése, az első munkahelyi dicséret, de az az igazság, hogy nem ezekről akarok most mesélni. Mert ezek előbb-utóbb mindenkivel megtörténnek, és írhatnánk listát is róluk(ezt a legritkább esetben tesszük, sajnos a fájdalmainkat jobban dédelgetjük), de reggel, mikor jönnek a nehézségek, a kudarcok, a kellemetlenségek, a bosszúságok, azon kapjuk magunkat, hogy szomorkodunk, sírunk, kiborulunk. Szerencsétlenek leszünk, elesettek. A gödör aljáról keressük a kiutat, orvoshoz megyünk, mert valahogy semmi se jó, és hangulatjavítókba kapaszkodunk, mert ez már majdnem depresszió, vagy akár teljesen az.
Ugye, ezek is ismerős helyzetek?– Akár rólam is írhatnád!- mondhatod Te, aki olvasol. Én legalább is így éltem meg.
Aztán történt velem valami, amiről azt hittem, életem tragédiája. Az egészségesnek várt harmadik- nem tervezett- gyermekem nagyon súlyos rendellenességekkel született. Már a külső elváltozások is sokkolóak voltak. Csak álltam az inkubátor előtt és nem hittem a szememnek. Később a fülemnek sem, mikor a gyermekorvos közölte, hogy esélye sincs az életben maradáshoz, jobb, ha már most lemondok róla. Azt hittem a szívem megszakad, ezt nem lehet kibírni. Könnyeimen át néztem mozdulatlan kis testét, formátlan, nagy fejét, és szinte félve cirógattam érdes, szürkés, pici kezét.
Kicsi lányom kinyitotta a szemét és rám nézett. Tudom, hogy állítólag nem is látnak igazán még az első napokban, de az a tekintet a szívembe fúródott. Ha így tudta volna megszorítani az ujjam, biztosan megdöbbenek az erején. Egy sokat tapasztalt ember nézése volt. Tele fájdalommal és elszántsággal, élni akarással. Csak néztük egymást komolyan, és azt hiszem ott, akkor szövetséget kötöttünk. Egy életre. Minden ésszerűnek tűnő érv ellenére, amint lehetett, hazahoztam és elkezdtük a harcot az Életért. Eleinte azt hittem, hogy az ő élete a tét, de azóta tudom, mindannyiunké. Mi próbáltuk megtanítani neki, mit jelent a mozdulat, a szó. Ő viszont tanította, és tanítja mai napig, hogy szeretni kell, és az élet szép. Mert ennyi csak a titok.
Mikor először hazajöttem mellőle(őt még lélegeztetni kellett) a családomhoz, akkor fogtam fel, hogy milyen hálátlan voltam eddig. Megvolt mindenem, ami a boldogsághoz kell, és én észre se vettem. Ép értelmű, egészséges voltam én is, gyerekeim is, volt otthonunk, munkánk, biztonságunk, és mégsem értékeltem mindezt, arra vágytam, ami nem volt az enyém, és boldogtalanná tettem magamat és a körülöttem élőket is a hangulatingadozásaimmal.
Kicsi lányommal hónapokig tartott minden egyes mozdulat, hisz minden izmot tanítani kellett, hogy tegye a dolgát. Kórházból kórházba jártunk, itt a légzését próbálták stabilizálni, ott az agyvizet vezették el, amott az epilepsziáját kezdték el kezelni. Mindez műtétek és vizsgálatok véget nem érő sorát jelentette, közben pedig kerestük a baj kiváltóját, azt a kórt, ami magyarázza az egészet (pl. mint a Down-kór). Tapogatóztunk a sötétben, mert időközben ugyan kiderült sok-sok rendellenesség, voltak mindenféle tünetek, csak az nem látszott körvonalazódni, hogy mi is ez összességében, amiből tudnánk pontosan, hogyan kezeljük és mik a kilátások. Nevet akartunk adni a farkasnak, talán azt remélve, hogy így kevésbé lesz veszélyes. Vagy csak megtalálni neki azt a kis skatulyát, amit emlegetve, mindenki tudja, hogy reagáljon rá. Közben megtanultam nem sírni, mert, ha én sírtam, akkor ő is rázendített, és az nem tett jót a légzésének.
Aztán rászoktam, hogy elfogadom azt, amit nem tudok megváltoztatni (akármilyen nehéz is) és teszek azért, hogy kihozzam mindenből a legjobbat, vagy azt, ami elérhető.
Már tizenkét éve tanulunk egymástól. Azóta sikerült sok minden, például lábra állni, járni, ezt-azt kimondani, és sok mindenből kigyógyulni, életben maradni. Kismanóm minden reggel mosolyogva ébred, odajön, simogat, átölel, puszikat cuppog és nevet. Ez a nevetés jellemzi őt leginkább, ez a szívből jövő gyöngyöző hang, ami valósággal elvarázsolja az embert. Eltöröl minden bánatot, fájdalmat, és rendületlenül átadja a hitet, hogy élni érdemes. Nem azért ám, mert ezt-azt elérünk, vagy teljesülnek ilyen-olyan csip-csup álmok. Csak magáért a lét gyönyörűségéért.
Ezáltal nekem is sikerült megváltoznom, már mosolyogva ébredek, hálát adok minden napért, és annak, hogy kinyílt a szemem, ha akarom, mozdul kezem-lábam. Látom, hogy valójában szépen süt a nap, a virágok élénk színekben pompáznak, és már tisztelem az életet, mert tudom, mekkora erőfeszítés kell hozzá. Becsülöm a szót, amit oly nehéz volt régebben nekem is kimondani, és hiszek az ember mindenek feletti akaraterejében. Tudom, hogy az élet akkor is szép, ha pont megoldhatatlannak látszó feladattal áll elénk, és nagyon szeretek élni.
Úgy, ahogy a kis manómtól tanulom.
Szeretetben, boldogan.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: