Néhány félénk vallomás,
Boldog, hű szemvillanás,
Féltve őrzött érzelem:
Ennyi az első szerelem.
Néhány titkon írt levél,
Hulló könnycsepp semmiért,
Máskor mosoly hirtelen:
Ennyi az első szerelem.
Ó, az első szerelem olyan, mint egy álmodás,
Az első szerelem legfeljebb egy kézfogás,
Az első szerelem mégis szebb a többinél,
Ó, az első szerelem mindhalálig elkísér
Néhány nyíló szóvirág,
Lassan eszmélő világ,
Furcsa, kábult közelség,
El nem múló gyöngeség.
Néhány félénk vallomás,
Boldog, hű szemvillanás,
Féltve őrzött érzelem:
Ennyi az első szerelem.
A holt ág szelíden tűri a vízbehajló fűzfa simogatásait. Csöndesen mosolyog és ringatja a partára kikötött csónakokat. Gyertek, foglaljatok helyet egyikben és átevezem veletek az idő alagútján, visszamegyünk, megkeresünk egy régi csónakot, azt a bizonyosat. Kiskamasz voltam, tele kétséggel és fájdalommal. Mivel nem tudtam senkivel megbeszélni gondjaimat, hát naplót írtam, és ott sírtam ki minden létező és képzelt fájdalmamat. Aztán volt egy nap, amikor nagyon kellett sietni haza, utána vissza, hogy bulit rendezhessünk. A naplóm ott maradt véletlenül a padban. Lábamból az összes erő kiment, mikor láttam, hogy az a kedves, mosolygós fiú felém nyújtja. Kiderült, hogy nem a megfelelő emberek találtak rá, és pont hangosan röhögve kezdtek belőle olvasni, mikor Csaba odaért és jó nagy balhézás után elérte, hogy odaadják neki. Ez a fiú már évek óta osztálytársam volt, kedvelte őt mindenki, mert jó humorú, aranyos kissrác volt. Tudtuk róla, hogy már évek óta csak apujával él, és csak valami papírt várnak, hogy a külföldre disszidált anyukája és öccse után mehessenek. Nem sokat érdekelt minket az aznapi buli, mert bizony mindketten kisétáltunk és elkezdtünk beszélgetni. És utána gyakran találkoztunk suli után, és beszélgettünk és beszélgettünk, és nagyokat sétáltunk. Két magányos gyerek egymásra talált. Meghallgattuk a másikat és elmondtunk mindent, ami fájt, és vigasztaltuk egymást, és közben néha furcsán pislogtunk egymásra, és volt, hogy nagyon melegünk lett, volt, hogy a nyári hőségben hűvös borzongások futottak végig rajtunk. Aztán egyik nap ismerős füttyszó csalt ki a teraszra. A szívem a torkomba dobogott, mikor megláttam őt a hatalmas rózsacsokor mögött. Úristen!!!! ezt nekem hozta???? hogy hozzam fel, mit mondok anyuéknak???? Tudtam, hogy ezentúl számos gúnyos megjegyzés céltáblája leszek, de nem érdekelt, olyan boldog voltam. Ahogy teltek a napok, egyre hosszabbak lettek a sétáink, és soha senkitől annyi gyönyörű rózsát nem kaptam, mint tőle. Megismertem a nagynénjééket, gyakran mentünk hozzájuk, a csodálatos, elvarázsolt kis házhoz, ahol minden megtermett, ami csak az élethez kell, és ahol a nagybácsi gyöngyvirágomnak szólította fehérhajú, csupa mosoly feleségét. Időnként már nem csak véletlenül ért össze a kezünk, hanem, már kézenfogva jártunk, főleg ott, ahol nem tolongtak ismerősök. És volt egy holt ág, ahol a vízbe csüngő fűzfaágak szelíden círogatták a tó vizét, és ott lehetett csónakot bérelni, és mi ketten, életünk legemlékezetesebb csónakázásást éltük át. Pedig akkor még puszit is csak elvétve adtunk egymásnak, félve, remegve. Aztán megjött a papír, hogy mehetenek. Volt örörm és fájdalom egyszerre. Erre vártak már évek óta, most mégis szomorúan nézett a szemembe,” bárcsak jöhetnél te is velem”. És ígértük egymásnak, hogy írunk majd, sokat és gyakran. Az utolsó nap, mikor elmenet, gyáva voltam kikísérni őt az állomásra, hogy csókoljam meg az apja, a nagynénje előtt??? És főleg hogy engedjem el a kezét??? Sokat és sokáig leveleztünk. Aztán, ahogy az lenni szokott, neki egyre kevesebb szabad ideje volt, előbb ritkultak , majd elmaradoztak a levelek. Nálam közben feje tetejére állt a világ, és én ott maradtam egyedül, kitaszított bűnösként. Azt hittem én vagyok a világon a legszerencsétlenebbje, minden elromlik, amihez csak közeledek, minden jószándékomból csak baj és fájdalom születik, és közben meg, kiestem anyám puha kosarából és a rideg világ nem rakott alám újat. Nem hittek nekem, a végén én se magamnak. Beszedtem egy halom gyógyszert, és megírtam a búcsúleveleket. Aztán túléltem, és döntöttem, nem akarok többet mindenáron jókislány lenni, úgyse tudok, úgy tűnik, én rossznak születtem. És elkezdtem járni a magam útját, egy 16 éves szent meggyőződésével, hogy ő aztán tudja mit miért csinál. Hogy az új pasimat is Csabának hívták?, hogy a kék szeme is hasonlított? , ugyan már, ezt csak én tudtam és csak én tartottam fontosnak. Sőt, a fiam is megkapta az apja nevét :-).( mert a nagy nekilendülésemben terhes lettem, férjhez mentem). Jöttek a hétköznapok. Az elképzelt pasim helyett egy vadidegen bújt elő. Rengeteg nekem nemtetsző tulajdonsággal. És az általa megálmodott nagy szabadság se teljesült általam, sőt a megálmodott feleség ideálja is fényévekre volt tőlem. Húsz éves voltam, mikor kimondták a válást, és én útkeresésemben bekíváncsiskodtam egy jósnőhöz. Ő azt mondta, hogy nemsokára felbukkan egy nagyon kedves, rég nem látott ismerős, aki nagy örömöt okoz, ezt becsüljem meg, mert egyébként sok nehézség vár rám, életem is veszélybe kerül, meg valami szörnyen hosszú út vár, és újabb küzdelmek. Sok fájdalom és megpróbáltatás- mi ez nekem, vontam meg a vállam, hisz már a poklokat megjártam, ki tud újat mutatni. (Akkor még fogalmam se volt, hogy az csupán egyik bugyra volt)Alig telt el néhány nap, levelet kaptam. Ő írt, az első szerelem. Néhány hét múlva meg jött. Na, nem fehér lovon, hanem egy saját kis Peugeot-val. Örültünk egymásnak, jó volt viszontlátni és csak úgy szikrázott a levegő körülöttünk. Mégse léptük át a saját határunkat. Már csak azért sem, mert a két különböző életmód, kézzelfogható szakadékot épített közénk. Nem beszéltünk közös jövőről, túl fontos érzelmekről se, csak szép csöndben a saját józan eszünket óvtuk, azt nem volt szabad elveszíteni.Tudtuk, hogy teljesen más a célunk: előtte az egyetem, ami ösztöndíjas, és nagyon komolyan kell venni, nekem meg ott a fiam. Újabb elválás, újabb levelek. Aztán nekem besűrűsödtek a felhők a fejem felett és egy kiút maradt. Nekivágtam hát a szökésnek. És miután épp egy picit megvetettem a lábam Budapesten, fogtam magam, felültem a hetes buszra és megkerestem őt. Nem messze lakott a Feneketlen tótól. Nem hitt a szemének, mikor ajtót nyitott és ámulva hallgatta a kalandjaimat. Nem tudom, igazán mit vártam, vagy egyáltalán vártam- e bármit. De jó volt néha összefutni és tudni, hogy ugyanazokat az utcákat járjuk, mégha nem is együtt. Aztán nagy csönd állt be közénk. Én rontottam el… Ezt se beszéltük meg…Nagyon szégyelltem magam.
Teltek az évek. Internet, Iwiw. Barátságos levéllel köszönt rám, nagy örömmel, hogy “egymásra találtunk”. Válaszban leírtam, hogy sajnálom…,szeretném, ha nem gondolna rám haraggal, nem neheztelne, bár a leveléből ezt nem éreztem, de nekem, fontos, hogy kimondja. Persze, hogy kimondta, naná, hiszen, ugyan már, nem volt az olyan igaziharag sose. És hogy vagy, mit csinálsz, aztán egy időre kisebb- nagyobb csend.
Aztán hosszú hallgatás után idén ráírtam, hogy boldog szülinapot, mert ugye, ez volt aktuális. És ismét beindultak a levelek. És bizony elpirulva olvastam, ha nosztalgiázott kettőnkről, állítólag a szemem is furán csillogott. Azt írja, hogy idén jön, és találkozni akar, alig várja, hogy lásson, hogy beszélgessünk, mert az velem olyan jó.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy én nem várom.
Jó lesz beszélgetni együtt.
És őrizni, amit kell.