Bee happy!

Gondolatok anyák napja előtt

 

“- Honnan jöttem? – kérdezte édesanyját a gyerek. – Hol szedtél
fel engem?

Az anya keblére vonta magzatát, majd könnyes mosollyal
szólt:

– Szívemben rejtőzködtél, kedvesem, mint örök vágy.
Jelen
voltál játékaim babáiban, és ha istenszobrot gyúrtam agyagból, téged
formáltalak öntudatlan.

Házunk istenségében is téged tiszteltünk.
Éjfél
reménységeiben és szerelmemben, sőt már az anyám álmaiban is.

Otthonunk
halhatatlan őrzőszelleme táplált emberöltők óta.

Leánykoromban,
amikor szirmait bontogatta lelkem, virágillatként lebegtél fölötte.

Szelíd
lényed úgy virágzott tagjaimban, miként felhő bíborfénye napfelkelte
előtt.

Ég küldötte kedvenc, hajnal ikertestvére, a földi lét nagy
folyama partra vetett bennem.

Arcodba nézek, és megfoghatatlan érzés
tölt el:

Te, ki mindnyájunké vagy, enyém lettél.
Félelmemben,
hogy elveszítelek, magamhoz szorítlak erősen.

Csodás varázslat két
gyönge karomba zárta a világ legdrágább kincsét.”

Mit is tanítsunk a legdrágábbnak??? Talán azt, hogy tisztelje az életet és becsülje, élje meg a pillanatot. Az apró dolgoknak is tudjon szívből örülni. Szeressen. Tiszta szívből, igazán.

“Senki
sem él örökké, testvér, és semmi sem tart sokáig. Tartsd ezt eszedben
és örülj.

Életünk nem az egyetlen régi teher, ösvényünk nem az
egyetlen hosszú utazás.

Egyetlenegy költőnek sem kell énekelnie
egyetlen régi dalt.

A virág elhervad és meghal; de annak, aki hordja
a virágot, nem kell érette örökre gyászolnia.

Testvér, tartsd ezt
eszedben és örülj.

Jönnie kell egy teljes szünetnek, hogy
tökéletességet szőjön a muzsikába.

Az élet napestje felé hanyatlik,
hogy belefúljon az arany árnyékokba.

A szerelmet el kell hívni
játékától, hogy bút igyék s felemelkedjék a könnyek egébe.

Testvér,
tartsd ezt eszedben és örülj.

Sietünk leszakítani virágainkat,
nehogy a futó szelek megrabolják.

Megpezsdíti a vérünket,
megfényesíti a szemünket, hogy csókokat lopunk, melyek eltűnnének, ha
késlekednénk.

Életünk mohó, vágyaink hevesek, mert az idő húzza a
búcsú harangját.

Testvér, tartsd ezt eszedben és örülj.
Nincs rá
időnk, hogy valamit megragadjunk, összezúzzunk és elhajítsunk a porba.
Az órák gyorsan ellejtenek, leplükbe rejtve álmaikat.

Rövid az
életünk, csak néhány napot hagy a szerelemre.

Ha munkára vagy
vesződségre hagyná, végtelenül hosszú volna.

Testvér, tartsd ezt
eszedben és örülj.

A szépség édes nekünk, mert egyazon mulandó
dallamra táncol az életünkkel.

A tudás drága nekünk, mert sohasem
tudjuk kiteljesíteni.

Minden eldőlt és elvégeztetett az örökkévaló
Égben.

De a föld illúzió-virágait frissnek örökre megőrzi a halál.
Testvér,
tartsd ezt eszedben és örülj.

(Áprily Lajos fordítása – A
kertész c. kötetből)

Az első szerelem

  Néhány félénk vallomás,
Boldog, hű szemvillanás,
Féltve őrzött érzelem:
Ennyi az első szerelem.

Néhány titkon írt levél,
Hulló könnycsepp semmiért,
Máskor mosoly hirtelen:
Ennyi az első szerelem.

Ó, az első szerelem olyan, mint egy álmodás,
Az első szerelem legfeljebb egy kézfogás,
Az első szerelem mégis szebb a többinél,
Ó, az első szerelem mindhalálig elkísér

Néhány nyíló szóvirág,
Lassan eszmélő világ,
Furcsa, kábult közelség,
El nem múló gyöngeség.
Néhány félénk vallomás,
Boldog, hű szemvillanás,
Féltve őrzött érzelem:
Ennyi az első szerelem.

A holt ág szelíden tűri a vízbehajló fűzfa simogatásait. Csöndesen mosolyog és ringatja a partára kikötött csónakokat. Gyertek, foglaljatok helyet egyikben és átevezem veletek az idő alagútján, visszamegyünk, megkeresünk egy régi csónakot, azt a bizonyosat.
  Kiskamasz voltam, tele kétséggel és fájdalommal. Mivel nem tudtam senkivel megbeszélni gondjaimat, hát naplót írtam, és ott sírtam ki minden létező és képzelt fájdalmamat. Aztán volt egy nap, amikor nagyon kellett sietni haza, utána vissza, hogy bulit rendezhessünk. A naplóm ott maradt véletlenül a padban. Lábamból az összes erő kiment, mikor láttam, hogy az a kedves, mosolygós fiú felém nyújtja. Kiderült, hogy nem a megfelelő emberek találtak rá, és pont hangosan röhögve kezdtek belőle olvasni, mikor Csaba odaért és jó nagy balhézás után elérte, hogy odaadják neki. Ez a fiú már évek óta osztálytársam volt, kedvelte őt mindenki, mert jó humorú, aranyos kissrác volt. Tudtuk róla, hogy már évek óta csak apujával  él, és csak valami papírt várnak, hogy a külföldre disszidált anyukája és öccse után mehessenek.
 Nem sokat érdekelt minket az aznapi buli, mert bizony mindketten kisétáltunk és elkezdtünk beszélgetni. És utána gyakran találkoztunk suli után, és beszélgettünk és beszélgettünk, és nagyokat sétáltunk. Két magányos gyerek egymásra talált. Meghallgattuk a másikat és elmondtunk mindent, ami fájt, és vigasztaltuk egymást, és közben néha furcsán pislogtunk egymásra, és volt, hogy nagyon melegünk lett, volt, hogy a nyári hőségben hűvös borzongások futottak végig rajtunk. Aztán egyik nap ismerős füttyszó csalt ki a teraszra. A szívem a torkomba dobogott, mikor megláttam őt a hatalmas rózsacsokor mögött. Úristen!!!! ezt nekem hozta???? hogy hozzam fel, mit mondok anyuéknak???? Tudtam, hogy ezentúl számos gúnyos megjegyzés céltáblája leszek, de nem érdekelt, olyan  boldog voltam. Ahogy teltek a napok, egyre hosszabbak lettek a sétáink, és soha senkitől annyi gyönyörű rózsát nem kaptam, mint tőle. Megismertem a nagynénjééket,  gyakran mentünk hozzájuk, a csodálatos, elvarázsolt kis házhoz, ahol minden megtermett, ami csak az élethez kell, és ahol a nagybácsi gyöngyvirágomnak szólította fehérhajú, csupa mosoly feleségét. Időnként már nem csak véletlenül ért össze a kezünk, hanem, már kézenfogva jártunk, főleg ott, ahol nem tolongtak ismerősök. És volt egy holt ág, ahol a vízbe csüngő fűzfaágak szelíden círogatták a tó vizét, és ott lehetett csónakot bérelni, és mi ketten, életünk legemlékezetesebb csónakázásást éltük át.  Pedig akkor még  puszit is csak elvétve adtunk egymásnak, félve, remegve.
 Aztán megjött a papír, hogy  mehetenek. Volt örörm és fájdalom egyszerre. Erre vártak már évek óta, most mégis szomorúan nézett a szemembe,” bárcsak jöhetnél te is velem”. És ígértük egymásnak, hogy írunk majd, sokat és gyakran. Az utolsó nap, mikor elmenet, gyáva voltam kikísérni őt az állomásra, hogy csókoljam meg az apja, a nagynénje előtt??? És főleg hogy engedjem el a kezét???
 Sokat és sokáig leveleztünk. Aztán, ahogy az lenni szokott, neki egyre kevesebb szabad ideje volt, előbb ritkultak , majd elmaradoztak a levelek. Nálam közben feje tetejére állt a világ, és én ott maradtam egyedül, kitaszított bűnösként. Azt hittem én vagyok a világon a legszerencsétlenebbje, minden elromlik, amihez csak közeledek, minden jószándékomból csak baj és fájdalom születik, és közben meg, kiestem anyám puha kosarából és a rideg világ nem rakott alám újat. Nem hittek nekem, a végén én se magamnak.
Beszedtem egy halom gyógyszert, és megírtam a búcsúleveleket.
  Aztán túléltem, és döntöttem, nem akarok többet mindenáron jókislány lenni, úgyse tudok, úgy tűnik, én rossznak születtem. És elkezdtem járni a magam útját, egy 16 éves szent meggyőződésével, hogy ő aztán tudja mit miért csinál.
Hogy az új pasimat is Csabának hívták?, hogy a kék szeme is hasonlított? , ugyan már, ezt csak én tudtam és csak én tartottam fontosnak. Sőt, a fiam is megkapta az apja nevét :-).( mert a nagy nekilendülésemben terhes lettem, férjhez mentem). 
Jöttek a hétköznapok. Az elképzelt pasim helyett egy vadidegen bújt elő. Rengeteg nekem nemtetsző tulajdonsággal. És az általa megálmodott nagy szabadság se teljesült általam, sőt a megálmodott feleség ideálja is fényévekre volt tőlem.
  Húsz éves voltam, mikor kimondták a válást, és én útkeresésemben bekíváncsiskodtam egy jósnőhöz. Ő azt mondta, hogy nemsokára felbukkan egy nagyon kedves, rég nem látott ismerős, aki nagy örömöt okoz, ezt becsüljem meg, mert  egyébként  sok nehézség vár rám, életem is veszélybe kerül, meg valami szörnyen hosszú út vár, és újabb küzdelmek. Sok fájdalom és megpróbáltatás- mi ez nekem, vontam meg a vállam, hisz már a poklokat megjártam, ki tud újat mutatni. (Akkor még fogalmam se volt, hogy az csupán egyik bugyra volt)
Alig telt el néhány nap, levelet kaptam. Ő írt, az első szerelem. Néhány hét múlva meg jött. Na, nem fehér lovon, hanem egy saját kis Peugeot-val. Örültünk egymásnak, jó volt viszontlátni és csak úgy szikrázott a levegő körülöttünk. Mégse léptük át a saját határunkat.  Már csak azért sem, mert a két különböző életmód, kézzelfogható szakadékot épített közénk. Nem beszéltünk közös jövőről, túl fontos érzelmekről se, csak szép csöndben a saját józan eszünket óvtuk, azt nem volt szabad elveszíteni.Tudtuk, hogy teljesen más a célunk: előtte az egyetem, ami ösztöndíjas, és nagyon komolyan kell venni, nekem meg ott a fiam.
Újabb elválás, újabb levelek.
Aztán nekem besűrűsödtek a felhők a fejem felett és egy kiút maradt. Nekivágtam hát a szökésnek. És miután épp egy picit megvetettem a lábam Budapesten, fogtam magam, felültem a hetes buszra és megkerestem őt. Nem messze lakott a Feneketlen tótól.  Nem hitt a szemének, mikor ajtót nyitott és ámulva hallgatta a kalandjaimat.  Nem tudom, igazán mit vártam, vagy egyáltalán vártam- e bármit. De jó volt néha összefutni és tudni, hogy ugyanazokat az utcákat járjuk, mégha nem is együtt.
Aztán nagy csönd állt be közénk. Én rontottam el… Ezt se beszéltük meg…
Nagyon szégyelltem magam.

Teltek az évek. Internet, Iwiw. Barátságos levéllel köszönt rám, nagy örömmel, hogy “egymásra találtunk”. Válaszban leírtam, hogy sajnálom…,szeretném, ha nem gondolna rám haraggal, nem neheztelne, bár a leveléből ezt nem éreztem, de nekem, fontos, hogy kimondja. Persze, hogy kimondta, naná, hiszen, ugyan már, nem volt az olyan igaziharag sose. És hogy vagy, mit csinálsz, aztán egy időre kisebb- nagyobb csend.
Aztán hosszú hallgatás után idén ráírtam, hogy boldog szülinapot, mert ugye, ez volt aktuális. És ismét beindultak a levelek. És bizony elpirulva olvastam, ha nosztalgiázott kettőnkről, állítólag a szemem is furán csillogott. Azt írja, hogy idén jön, és találkozni akar, alig várja, hogy lásson, hogy beszélgessünk, mert az velem olyan jó.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy én nem várom.
Jó lesz beszélgetni együtt.
És őrizni, amit kell.

Morzsák

 “Senki sem ígérte, hogy az élet harmonikus, döccenő nélküli. Anyám azt mondta, egyet tanulj meg: hétfőn hétfő, kedden kedd. Egyik sem ikertestvér. Hogy mit hoz a kedd, azt ne kezdd el siratni félelmedben hétfőn. Hogy mit adhat a kedd, azt ne tervezd hétfőn. Hátha nem hozza be. Az egyik nap ilyen, a másik olyan. Egyetlenegyet kell megjegyezni, ha harmonikusan élni akarsz. Ha jót hoz, akkor józanul viseld, hogy most örömöd van. Józanul és fegyelemmel. És ha baj van, azt is viseld józanul és fegyelemmel. Engem erre neveltek.”-vallotta Szabó Magda.

Kisbarátnőmnek nem mondott ilyeneket az anyukája. Nem tudom,  tanította-e bármire, azt se, hogy amit ő tud, azt kitől szerezte be, hogy frissen sült, meleg szelet kenyérként kapta, vagy a magához vezető útján csipegette fel, morzsáról morzsára. De az élet nagy dolgait nagyon józanul fogadja. Ha öröm az, ha bánat. Valami ősi tisztaság van a tetteiben, szavaiban. Nála a fehér az fehér, és a szava igaz és súlya van neki.

Pedig nincs neki diplomája, se álomállása, se kacsalábon forgója.
Mikor megismertem még csak 20 éves volt. Két helyen dolgozott, közben ápolta nagymamáját és fogyatékos unokahúgát. És vidám volt és szerelmes. Nem is tudtunk  semmit az otthoni körülményeiről a terheiről, amit ő vállalt be magától, a saját lelkiismeretére hallgatva. Soha nem panaszkodott ilyenekről, mert nem teherként hordozta, hanem csak úgy, magától értetődően, mint aki tudja, hogy nem hozta magával az esernyőjét, és lám, esik és ő csuromvizes lesz- minek erről panaszkodni, hisz várható volt. Kis mindennapi kajlaságai fátylat vontak a felszínesen figyelők szeme elé, biztosan tudom, hogy keveseknek adatott meg az ő emberi nagyságát megtapasztalni. Ajtaját nehezen nyitotta meg, de szeretetmorzsáit számolatlanul szórta minden rászorulónak és arrajárónak. 
Tőle sok mindent tanultam. Azt mondja magáról, ő nem hívő. Nem jár templomba, minek menne, mikor a pap emberszámba se vette a temetés idején, csupán, mert anyuja nem fizette be az adót. Már akkor gondoltam, hogy meg kellene fogjam a kezét annak a papnak és elhoznom egy hétköznap délután a kisbarátnőm házához, hogy nézze csak meg, hogyan él az, akinek ő a lelkébe rondított. Tanulja meg, mennyire kell becsülni az életet, mit is jelent az alázat, hogyan kell odaadóan szolgálni, frázisok, nagy szavak és státusz nélkül, csak úgy, tettekkel. Kis tettekkel. Mindennap. Türelemmel és fegyelemmel.
Látnia kellett volna, ahogy megsimogatta az ütésre lendülő kezet, mondván, nem bántani akar, csak öreg és sok minden fáj neki. Ahogy nevelte a két apró gyermekét alig 10 négyzetméteren, mert ő nem mert építkezni, amíg a mama élt, mert az csak azt látná, hogy az ő élete munkáját veszik semmibe a fiatalok. Inkább takarékoskodott és tette a dolgát szívvel-lélekkel. Ápolta a kismacskát, ha nem volt jól, círogatta a vajúdó kutyusa hasát, hogy könnyebb legyen neki, a fuldokló kiscsirkét is lélegeztetni akarta, melegítette a kacsatojásokat, dédelgette a kisnyulakat. Kétkezi, hétköznapi kis varázsló, akitől nap mint nap tanulhatom, hogy egy dolog van, ami tényleg számít, és az az élet maga.

Minap megmutatta, hogyan kell szaporítani az aranyhalat :)))


Morzsák, magok


Telnek a napok és az elvetett magokból kitüremlik az élet maga. Frissen, üdén, hetykén hátravetett bóbitával. Manónál is érnek dolgok, és néha csak úgy előtörnek, nemkülönben nálam is. Sőt, a kertben is már szépen bokrosodik a borsó, zöldül a petrezselyem, retek, saláta. Virágaim is szépen színesítik napjaimat, hiába na, jó is ez a kiskert dolog, az ember hamar megláthatja munkája gyümölcsét, és fürdőzhet az elégedettségben. Kezünk nyomát, törődésünket a növények látványosan meghálálják. Az élet többi területén persze több idő kell az eredményekhez. És alázat. Meg teljes odaadás, hogy valóban értéke legyen annak, amit teremtünk.

Napsugárnak :-)

 BARÁTSÁG ÉS
CSILLAG

Valami érthetetlen
kapcsolat van a barátság és a csillag között.

… Miért csillag a barát?
– És miért barát a csillag? …

– Mert olyan távol van, és mégis bennem él?

– Mert az enyém és mégis
elérhetetlen?


Mert az a tér, ahol találkozunk nem emberi. hanem kozmikus?

– Mert nem kíván tőlem és
én sem kívánok tőle semmit? csak azt,

hogy legyen és így,
ahogy van: és ő van, és én vagyok,

ez kettőnknek tökéletesen elég?

– Nem lehet rá válaszolni.
Nem is kell! De ha nem is lehet, barátom

iránt mindig azt fogom
érezni, hogy csillag, a világegyetemnek

rám ragyogása.

/Hamvas Béla/

Csak rohanunk

 “…az ember a maga
kiszámolt homokszemeivel jön a világra, és azok a szemek, amelyeket
bármi okból, önmaga vagy más miatt, szándékosan vagy kényszerűségből
nem használ fel belőlük, örökre elvesznek..
.”

Márai Sándor

Kérek egy kis időt. Hogy ne rohanjon így el minden nap, hogy egyetlen homokszemet se hagyjak felhasználatlanul.

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az nlc-re!