Morzsák

 “Senki sem ígérte, hogy az élet harmonikus, döccenő nélküli. Anyám azt mondta, egyet tanulj meg: hétfőn hétfő, kedden kedd. Egyik sem ikertestvér. Hogy mit hoz a kedd, azt ne kezdd el siratni félelmedben hétfőn. Hogy mit adhat a kedd, azt ne tervezd hétfőn. Hátha nem hozza be. Az egyik nap ilyen, a másik olyan. Egyetlenegyet kell megjegyezni, ha harmonikusan élni akarsz. Ha jót hoz, akkor józanul viseld, hogy most örömöd van. Józanul és fegyelemmel. És ha baj van, azt is viseld józanul és fegyelemmel. Engem erre neveltek.”-vallotta Szabó Magda.

Kisbarátnőmnek nem mondott ilyeneket az anyukája. Nem tudom,  tanította-e bármire, azt se, hogy amit ő tud, azt kitől szerezte be, hogy frissen sült, meleg szelet kenyérként kapta, vagy a magához vezető útján csipegette fel, morzsáról morzsára. De az élet nagy dolgait nagyon józanul fogadja. Ha öröm az, ha bánat. Valami ősi tisztaság van a tetteiben, szavaiban. Nála a fehér az fehér, és a szava igaz és súlya van neki.

Pedig nincs neki diplomája, se álomállása, se kacsalábon forgója.
Mikor megismertem még csak 20 éves volt. Két helyen dolgozott, közben ápolta nagymamáját és fogyatékos unokahúgát. És vidám volt és szerelmes. Nem is tudtunk  semmit az otthoni körülményeiről a terheiről, amit ő vállalt be magától, a saját lelkiismeretére hallgatva. Soha nem panaszkodott ilyenekről, mert nem teherként hordozta, hanem csak úgy, magától értetődően, mint aki tudja, hogy nem hozta magával az esernyőjét, és lám, esik és ő csuromvizes lesz- minek erről panaszkodni, hisz várható volt. Kis mindennapi kajlaságai fátylat vontak a felszínesen figyelők szeme elé, biztosan tudom, hogy keveseknek adatott meg az ő emberi nagyságát megtapasztalni. Ajtaját nehezen nyitotta meg, de szeretetmorzsáit számolatlanul szórta minden rászorulónak és arrajárónak. 
Tőle sok mindent tanultam. Azt mondja magáról, ő nem hívő. Nem jár templomba, minek menne, mikor a pap emberszámba se vette a temetés idején, csupán, mert anyuja nem fizette be az adót. Már akkor gondoltam, hogy meg kellene fogjam a kezét annak a papnak és elhoznom egy hétköznap délután a kisbarátnőm házához, hogy nézze csak meg, hogyan él az, akinek ő a lelkébe rondított. Tanulja meg, mennyire kell becsülni az életet, mit is jelent az alázat, hogyan kell odaadóan szolgálni, frázisok, nagy szavak és státusz nélkül, csak úgy, tettekkel. Kis tettekkel. Mindennap. Türelemmel és fegyelemmel.
Látnia kellett volna, ahogy megsimogatta az ütésre lendülő kezet, mondván, nem bántani akar, csak öreg és sok minden fáj neki. Ahogy nevelte a két apró gyermekét alig 10 négyzetméteren, mert ő nem mert építkezni, amíg a mama élt, mert az csak azt látná, hogy az ő élete munkáját veszik semmibe a fiatalok. Inkább takarékoskodott és tette a dolgát szívvel-lélekkel. Ápolta a kismacskát, ha nem volt jól, círogatta a vajúdó kutyusa hasát, hogy könnyebb legyen neki, a fuldokló kiscsirkét is lélegeztetni akarta, melegítette a kacsatojásokat, dédelgette a kisnyulakat. Kétkezi, hétköznapi kis varázsló, akitől nap mint nap tanulhatom, hogy egy dolog van, ami tényleg számít, és az az élet maga.

Minap megmutatta, hogyan kell szaporítani az aranyhalat :)))