Olvastam a napokban Szál a kakukk fészkére c. könyvet.
Hát szó, ami szó, vidámabb nem lettem tőle. Meg attól se, ami itthon van. mert mi van? hát csend. Emberemmel összeakasztottuk a bajszunkat. Merthogy van nekünk. (nemhogy gyantáztattam volna, de még jobb lett volna befogni a szám, és szótlanul bólogatni, akkor szép csendes látszatbéke lenne) Persze, eső után köpönyeg…Azt mondja egy román közmondás, hogy add meg uram… az utána való eszemet. Szóval azt, a jobbikat, ami mindig csak utólag brillíroz. Persze, tanuk nélkül. Merthogy most már hiába agyalok, hogy mint kellett volna okosabban tennem, mikor már megtettem, kimondtam, mit mondtam, üvöltöttem…Mert oké, hogy én hülye vagyok mindenhez…(dehogy oké) akkor mutassa meg ő, hogy kell okosan, vagy mondjon egyetlenegy példát, egy ici-picit, mikor ő tette, mutatta, tanította.
ÁÁÁááá… én hülye. Belementem megint egy eleve vesztes játszmába. Most a naptárban ott díszeleg egy szép nagy X arra a napra, hogy ne felejtsem el.( Mintha amúgy elfelejteném.) És közölte még, hogy vegyük tudomásul, mostantól ő sz.rik bele mindenbe…(mintha eddig nem)
Nnna, aztán van is időm agyalni. Mert ugye, mi az a kis házimunka, főzés, mosás, vasalás, kertészkedés, a Manózás mellett? hisz többnyire rutindolgok, lehet játszani a helyzeteket, így, meg úgy és aztán, meg mi van ha… és elvetjük szép csöndesen a magvakat, néhány könnycsepp még meg is locsolja és a félelemindák már nőnek is, kúsznak, kapaszkodnak, körbefonnak, fojtogatnak. Mert az ember olyan könnyen elhiszi, hogy van ám, mitől félnie.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: