Régi emlékek törtek fel
Kifordulás
A fáradtság észrevétlenül lopódzott a vérébe, és szépen, lassan áradt szét a végtagjaiba. A zsúfolt buszon a kapaszkodás majdnem jelképes volt így is, hiszen az egymáshoz tapadó testek tömeggé olvasztották az egyént, így fel sem tűnt, hogy elfehéredő ujjai erőtlenül görbülnek a rúdra.
Fülében még a főnöke rosszindulatú szavai visszhangoztak, félig lehunyt szemei elé betolakodott a nő menyétszerű arca, résnyire szűkített pillantása. Agyában megszülettek azok a válaszok, amiket mondani kellett volna, de még a gondolat is keserűen legyintett, hisz fölösleges ezen rágódni, hiszen nem teheti meg, hogy kockáztassa a munkahelyét és a tény különben is az volt, hogy késett 10 percet. Erre nem mentség sem az átdolgozott éjszaka, sem a két nyűgösen ébredő gyerek, de még a lekésett busz sem. “Irodába kéne menni, kisasszony, ott mindegy, hogy ki mikor óhajt besétálni, úgyis hallom, maga túlképzett ehhez a munkához”-újra és újra ismétlődik fülébe a mondat… Mit tegyen?- a papírjait nem teheti ki a falra, hogy majd a gyerekei ezek nézésével lakjanak jól. Meg különben is, miért baj az, hogy valaki betanított munkásnak áll, és a két kezével szerzi meg a betevőre való több pénzt. Egyértelmű volt, hogy nem csak a késésről szólt a dolog, ezt még a többiek is észrevették. “A fenének kellett a személyzetisnek kidumálni pont az én végzettségem”, dohogott, de utolsó erejét megfeszítve kapaszkodni kellett, mert a rutinos sofőr nagy lendülettel fékezett egyet a megállás előtt.
A két gyerek csöndesen várt rá az óvoda kerítésénél, mindkettő lehajtott fejjel ült és rugdosta a kavicsokat. Se a viszontlátás öröme, se az összenyomorított, madárlátta túrórudi nem derítette őket jobb kedvre, mint máskor. Félszavakkal válaszoltak a mi volt az oviban, suliban kérdésekre. Mikor közölte velük, hogy boltba is kell menni, akkor már felfortyantak. -Miért nem inkább a játszótérre, vagy a fagyizóba, meg különben is…Mi soha nem megyünk, és te is csak dolgozol, meg főzöl, meg mosol, és megint dolgozol…
Szótlanul elvette az egyik táskát, és elindult. A két gyermekbe meg mintha ördög bújt volna, tőlük szokatlan módon egymásra licitálva hisztiztek, vádaskodtak, üvöltöztek.
Elszakadt a türelem vékony cérnaszála.
-Na, ide figyeljetek!- fordult szembe velük. Csomagjait elengedte, hagyta, hogy a földre puffanjanak, ő maga is melléjük zsugorodott. Hangja nyers volt, halk és kissé recsegős, mintha rideg acélrudat préselnének érdes fémtüskék között.
-Nekem sincs kedvem boltba menni, sőt sehova sem. Legszívesebben ide leülnék, és csak nézném, hogyan hajlik a fűszál a hangya súlya alatt. Nincs kedvem éjjel-nappal dolgozni, és nincs kedvem egyedül fizetni az albérletet, meg a rezsit, meg a kaját és minden mást. Szeretném, ha többet lennénk együtt és kirándulnánk, játszanánk és nevethetnénk sokat. De nem tehetek mást. Lehet, nem jól csinálom, de sehogy nem elég a pénzünk, bármennyit hajtok is érte. Pedig nagyon fáradt vagyok. Kisfiam, te már negyedikes vagy, jól tudsz számolni, hazamegyünk és átszámoljuk, hogy mit hogyan osszunk be, hogy több jusson a boldogságra, vagy, hogy többet lehessek veletek, csak mondjátok meg, hogy mit csináljak másképp. Mert én nem tudom. Én nem tudok kiszállni és azt mondani, a saját életemet akarom élni. Illetve tudnám, mondhatnám, de akkor mi lenne? jönne a Gyámhivatal, elvinne titeket árvaházba- lehet ti ott boldogabbak lennétek, talán többet szórakozhatnátok, én belepusztulnék, ha még ennyit se láthatnálak. Mondjátok meg ti, hogy mi legyen. Én annyit gondolkoztam, de csak ennyit tudtam kihozni. Látom, ez nem jó, ti mást akartok. Akkor most változtatunk, leszek én a szófogadó gyerek, és felnőttként döntsetek ti. Én beleegyezem és azt teszem amit ti akartok.
A torkát elszorította a fájdalom- bárcsak előbb tette volna- “Istenem, hol az eszem, miket mondok én ennek a két kisgyereknek”, borzadt el saját magától. “A szívem megszakad miattuk, olyan szomorú mindkettő szeme, nézd világ, én műveltem ezt velük. “
Fülében még a főnöke rosszindulatú szavai visszhangoztak, félig lehunyt szemei elé betolakodott a nő menyétszerű arca, résnyire szűkített pillantása. Agyában megszülettek azok a válaszok, amiket mondani kellett volna, de még a gondolat is keserűen legyintett, hisz fölösleges ezen rágódni, hiszen nem teheti meg, hogy kockáztassa a munkahelyét és a tény különben is az volt, hogy késett 10 percet. Erre nem mentség sem az átdolgozott éjszaka, sem a két nyűgösen ébredő gyerek, de még a lekésett busz sem. “Irodába kéne menni, kisasszony, ott mindegy, hogy ki mikor óhajt besétálni, úgyis hallom, maga túlképzett ehhez a munkához”-újra és újra ismétlődik fülébe a mondat… Mit tegyen?- a papírjait nem teheti ki a falra, hogy majd a gyerekei ezek nézésével lakjanak jól. Meg különben is, miért baj az, hogy valaki betanított munkásnak áll, és a két kezével szerzi meg a betevőre való több pénzt. Egyértelmű volt, hogy nem csak a késésről szólt a dolog, ezt még a többiek is észrevették. “A fenének kellett a személyzetisnek kidumálni pont az én végzettségem”, dohogott, de utolsó erejét megfeszítve kapaszkodni kellett, mert a rutinos sofőr nagy lendülettel fékezett egyet a megállás előtt.
A két gyerek csöndesen várt rá az óvoda kerítésénél, mindkettő lehajtott fejjel ült és rugdosta a kavicsokat. Se a viszontlátás öröme, se az összenyomorított, madárlátta túrórudi nem derítette őket jobb kedvre, mint máskor. Félszavakkal válaszoltak a mi volt az oviban, suliban kérdésekre. Mikor közölte velük, hogy boltba is kell menni, akkor már felfortyantak. -Miért nem inkább a játszótérre, vagy a fagyizóba, meg különben is…Mi soha nem megyünk, és te is csak dolgozol, meg főzöl, meg mosol, és megint dolgozol…
Szótlanul elvette az egyik táskát, és elindult. A két gyermekbe meg mintha ördög bújt volna, tőlük szokatlan módon egymásra licitálva hisztiztek, vádaskodtak, üvöltöztek.
Elszakadt a türelem vékony cérnaszála.
-Na, ide figyeljetek!- fordult szembe velük. Csomagjait elengedte, hagyta, hogy a földre puffanjanak, ő maga is melléjük zsugorodott. Hangja nyers volt, halk és kissé recsegős, mintha rideg acélrudat préselnének érdes fémtüskék között.
-Nekem sincs kedvem boltba menni, sőt sehova sem. Legszívesebben ide leülnék, és csak nézném, hogyan hajlik a fűszál a hangya súlya alatt. Nincs kedvem éjjel-nappal dolgozni, és nincs kedvem egyedül fizetni az albérletet, meg a rezsit, meg a kaját és minden mást. Szeretném, ha többet lennénk együtt és kirándulnánk, játszanánk és nevethetnénk sokat. De nem tehetek mást. Lehet, nem jól csinálom, de sehogy nem elég a pénzünk, bármennyit hajtok is érte. Pedig nagyon fáradt vagyok. Kisfiam, te már negyedikes vagy, jól tudsz számolni, hazamegyünk és átszámoljuk, hogy mit hogyan osszunk be, hogy több jusson a boldogságra, vagy, hogy többet lehessek veletek, csak mondjátok meg, hogy mit csináljak másképp. Mert én nem tudom. Én nem tudok kiszállni és azt mondani, a saját életemet akarom élni. Illetve tudnám, mondhatnám, de akkor mi lenne? jönne a Gyámhivatal, elvinne titeket árvaházba- lehet ti ott boldogabbak lennétek, talán többet szórakozhatnátok, én belepusztulnék, ha még ennyit se láthatnálak. Mondjátok meg ti, hogy mi legyen. Én annyit gondolkoztam, de csak ennyit tudtam kihozni. Látom, ez nem jó, ti mást akartok. Akkor most változtatunk, leszek én a szófogadó gyerek, és felnőttként döntsetek ti. Én beleegyezem és azt teszem amit ti akartok.
A torkát elszorította a fájdalom- bárcsak előbb tette volna- “Istenem, hol az eszem, miket mondok én ennek a két kisgyereknek”, borzadt el saját magától. “A szívem megszakad miattuk, olyan szomorú mindkettő szeme, nézd világ, én műveltem ezt velük. “
Érezte, ahogy lángol az arca, nemcsak a felfokozott indulatok festették pirosra, hanem most, hogy felismerte tettét, a szégyen is tüzelte. A két gyermek egyszerre mozdult feléje, szinte egyidőben fonódott a négy kar a nyaka köré. Csak álltak ott, egy kupacban percekig, két gyermekarc fogta fel az ömlő könnyeket, két gyermektest fonta páncélként körül, védve őt a gonosz világtól.
![]()
