TÉLI ÉJSZAKA

A nyár

ellobbant már.

A széles, szenes göröngyök felett

egy kevés könnyű hamu remeg.

Csendes vidék.

A lég

finom üvegét

megkarcolja pár hegyes cserjeág.

Szép embertelenség. Csak egy kis darab

vékony ezüstrongy – valami szalag –

csüng keményen a bokor oldalán,

mert annyi mosoly, ölelés fönnakad

a világ ág-bogán.

A távolban a bütykös vén hegyek,

mint elnehezült kezek,

meg-megrebbenve tartogatják

az alkonyi tüzet,

a párolgó tanyát,

völgy kerek csöndjét, pihegő mohát.

Hazatér a földmíves. Nehéz,

minden tagja a földre néz.

Cammog vállán a megrepedt kapa,

vérzik a nyele, vérzik a vasa.

Mintha a létből ballagna haza

egyre nehezebb tagjaival,

egyre nehezebb szerszámaival.

Már fölszáll az éj, mint kéményből a füst,

szikrázó csillagaival.

A kék, vas éjszakát már hozza hömpölyögve

lassudad harangkondulás.

És mintha a szív örökről-örökre

állna s valami más,

talán a táj lüktetne, nem az elmulás.

Mintha a téli éj, a téli ég, a téli érc

volna harang

s nyelve a föld, a kovácsolt föld, a lengő nehéz.

S a szív a hang.

Csengés emléke száll. Az elme hallja:

Üllőt csapott a tél, hogy megvasalja

a pántos égbolt lógó ajtaját,

melyen a gyümölcs, a búza, fény és szalma,

csak dőlt a nyáron át.

Tündöklik, mint a gondolat maga,

a téli éjszaka.

Ezüst sötétség némasága

holdat lakatol a világra.

A hideg űrön holló repül át

s a csönd kihűl. Hallod-e, csont, a csöndet?

Összekoccannak a molekulák.

Milyen vitrinben csillognak

ily téli éjszakák?

A fagyra tőrt emel az ág

s a pusztaság

fekete sóhaja lebben – –

varjucsapat ing-leng a ködben.

Téli éjszaka. Benne,

mint külön kis téli éj,

egy tehervonat a síkságra ér.

Füstjében, tengve

egy ölnyi végtelenbe,

keringenek, kihúnynak csillagok.

A teherkocsik fagyos tetején,

mint kis egérke, surran át a fény,

A városok fölött

a tél még gőzölög.

De villogó vágányokon,

városba fut a kék fagyon

a sárga éjszaka fénye.

A városban felüti műhelyét,

gyártja a kínok szúró fegyverét

a merev éjszaka fénye.

A város peremén,

Hol a homályból előhajol

egy rozsdalevelű fa,

mérem a téli éjszakát.

Mint birtokát

a tulajdonosa.

1933. január

 Gyökössy Endre:Recept

– Igehirdetésének egyik mondata hozott ide.

– Örülök, hogy eljött, foglaljon helyet, s mondja el, mi volt az a mondat.

–
A félretett, az összegyűjtött harag felgyülemlik, és – azt hiszem, így
hangsúlyozta – gyűlölet lesz belőle, s azt öli, aki gyűlöl, lassan, de
biztosan. – Ugye Pál apostolt idézte: a nap le ne menjen a ti
haragotokon!?

– Erről is szó volt, de gondolom, mást is szeretne még mondani.

–
Igen. Kérdezni szeretnék. Kétszer elvált asszony vagyok. Mindkét
házasságom anyám nehéz természete miatt bomlott fel, akivel együtt
kellett laknunk. Nem volt más megoldás. Anyám pedig képtelen volt
elvágni a lelki köldökzsinórt, szinte pórázon tartott vele, mint
kisgyermek koromban. Azt pedig egyik veje sem tudta elviselni, hogy
elsősorban anyám „kislánya” legyek a házasságban és ne feleség. Merem
állítani: mindketten anyám elől menekültek el. Már évek óta egyedül
élünk, anyám és én. Egy fedél alatt, de némán és acsarkodva, keserűen,
robbanékony légkörben. Hónapokkal ezelőtt rémülten döbbentem rá –
rettenetes kimondani is –, hogy gyűlölöm az anyámat kétszer tönkretett
életem miatt. De ez a gyűlölet valóban engem öl. Míg házasságban éltem,
jóformán sose voltam beteg. Most kétségbeejtően rossz alvó vagyok, s
szüntelenül fáj valamim. Szédülök, a vérnyomásom ugrál, szorongásaim
vannak. Megromlott az egészségem, és egyre fogyok. Már orvoshoz sem
megyek, mert minden leletem negatív, csak éppen én vagyok pozitív,
beteg. Érzem, hogy ha nem történik valami: a magam gyűlölete öl meg.
Mondja: mit tegyek?

– Mit tett eddig?

– Imádkoztam azért, hogy ne gyűlöljem az anyámat.

– Mióta imádkozik ezért?

– Amióta tudom, hogy gyűlölöm.

– Csak azért imádkozott, hogy ne gyűlölje?

– Nem, olykor, ha tudtam, azért is, hogy szeretni tudjam.

– Engedjen meg egy kérdést. Hogyan várta ennek a kérésnek a teljesítését? Tulajdonképpen mit várt?

– Hát, hogy szeretni tudjam.

–
Tehát valami érzésre várt. Ne haragudjék, ha így mondom: valami jóleső,
meleg bizsergésre várt a szíve körül ugye? És az elmaradt. Így van?

– Valahogy így. De már nem is imádkozom. Csalódtam az imában.

– Szeretnék valami mást is ajánlani.

– Azért jöttem.

– Érzésekre várt, de nem tett semmit. Arra várt, hogy Isten tegyen az életével valamit. Így van?

– Igen, körülbelül így.

– Pedig Isten mindent megtett értünk a Krisztusban…

– A kereszten?

–
Ott, és ezért nekünk is mindent meg kell tennünk, ami tőlünk telik,
hálából. Édesanyjáért kellene valamit megtennie még. Mert legtöbbször az
érzésekből lesznek a cselekedetek, de olykor az elkezdett
cselekedetekhez csatlakoznak az érzések. Vagy váltanak ki érzéseket.

– De mit tegyek?

– Céltudatosan, rendszeresen és naponként tegyen jót édesanyjával és eközben imádkozzék érte, ha még tud.

– De mondtam, hogy gyűlölöm.

– Meg akar gyógyulni?

– Igen.

– Akkor cselekedjék, és ne keressen kibúvót. Egyébként Jézus is mondott egyet s mást, még az ellenség szeretetéről is.

– Mit tegyek hát?

– Ha most orvos lennék és receptet írnék, biztos gyógyszert a gyűlölet és egyéb betegségei ellen, kiváltaná?

– Kiváltanám.

– Bevenné?

– Bevenném.

– Akkor ott van papír, meg toll, diktálnék egy receptet. Írja?

– Írom.

–
Tessék: hétfőn reggel mosolyogva köszöntőm őt és megkérdezem, hogy
aludt. Kedden: kitakarítom az ő szobáját is. Szerdán: két szelet
süteményt hozok neki. – Írja csak, írja. Csütörtökön: elhívom sétálni,
hazafelé pedig kérdezgetek és hagyom őt – csak őt – beszélni. Pénteken:
megkérem, hogy zongorázza el azt a dalt, amit gyermekkoromban szokott.

– Már évek óta nem zongorázik.

–
De kérnie szabad. Szombaton: megkérem, hogy segítsen jó túrós gombócot
főzni, mert azt ő jobban tudja. Vasárnap: bemegyek a szobájába, amikor
lefeküdt, betakargatom és megcsókolom. Pont. Ismeri ezt a zenei
kifejezést? Da capo al fine? Elejétől végig. Nos, a következő héten
ugyanígy vagy hasonlóan: da capo al fine s egy hét múlva felkeres és
megbeszéljük a többit.

– A csókot is kell?

– Igen.

– Jaj!

– Miért, jaj?

– Mert évek óta nem csókoltam meg.

– Vállalja ezt a hetet így?

– Megkísérlem.

– Isten segítse. Várom.

Nem jött. Hetekig nem jött.

De
egy hétfőn, kora reggel telefonált. Sírva: – Mikor tegnap ismét
betakartam, az én hideg és kemény anyám felült az ágyban, és magához
ölelte a fejem, és éreztem, hogy könnyes a szeme és azt mondta: – De jó
vagy mostanában hozzám. – Akkor, évek óta először, éreztem, hogy
szeretem az anyámat.

Aztán hozzátette: – Adja másnak is oda ezt a receptet!

Tessék.

Bán Aladár: Advent