Bee happy!

Gondolatok

Hozzászólások (4)

 Már régen ígértem, hogy rakok be részleteket egy könyvből, amit nemrég olvastam, de azóta gyakran ajánlgatom mindenkinek, mert számomra sok kedves gondolatot találtam benne.

A történet egy szüléssel kezdődik. Egy fiatal ausztrál nő elvonul életet adni-szokásaiktól eltérően -egyedül a sivatagban. Ez volt az első dolog ami megfogott, mert szerintem így méltó fogadni egy életet.

“Az anya felnyalábolta a nyálkás újszülöttet. Maga elé emelte, belenézett a csendes gyermek fénylő fekete szemébe és ezt mondta:

– Tudd meg, hogy szeretünk és segítünk utadon! Lelkednek mondom ezt, lelkemből szólván, abból a részemből, amely örökkévaló.

Áttette a gyermeket a jobb karjára, bal kezével markolt a meleg homokból, és dörgölni kezdte a kislányt. A baba mocorogni kezdett. Az anya, miközben szelíden tovább dörgölte, szemügyre vette teremtményét, először a kerek, kopasz fejet, amely elég nagy volt, hogy elférjen benne a tanulás meg a békés természet, aztán a domborodó kis mellkast és a pocakot, amelyekben jut majd hely a meleg szívnek és az egészséges étvágynak. Futárhoz illő hosszú lába, jó széles lábujjai voltak, pici keze hevesen hadonászott az új szabadságban. A test tökéletes volt, egyetlen hiba sem szólt az élet ellen.

Az anya rátette száját a parányi ajkakra és elindította a gondolatot: 

“Összevegyítem levegőmet minden élet levegőjével, hogy behatoljon a testedbe. 

Sohasem vagy egyedül, kapcsolatban leszel a Mindenséggel.” Szelíd simításokkal eltávolította a magzatmázat az újszülött szeméről és orráról, miközben azt mondta: – Ma éjjel őseink sírjain alszol, és egyszer majd rajtuk jársz. Az étel,amit megeszel, nagyszüleink nagyszüleinek csontjából és véréből nőtt. – Aztán megnézte a baba nemi szervét, és azt gondolta: “Örökkévaló lélek, leány- és anyai életbe jutottál. Tisztelem elhatározásodat, hogy általam öltöttél testet.”

A történet maga nem túl vidám, hisz két újszülött ikergyermeket elszakítanak az anyától, majd  egymástól is, és egyiküknek sem lesz gondtalan gyermekkora, de ezek az egyszerű emberek olyan méltósággal élik meg, hogy tanulnunk kellene tőlük.
 Szimpatikus számomra az is, hogy náluk nem szokás ünnepelni a születésnapot, viszont, ha egy ember úgy érzi, hogy egy új életciklusa kezdődik, akkor választ magának egy nevet és bejelenti ezt a közösségnek, akik boldogan megünneplik a fejlődését.

 A legmeghatározóbb számomra a vége, mikor levet ír az ikertestvérének. A lányt apácák nevelték, tehát tisztában van a “civilizált kereszténység” tanításaival. 
Vallja, hogy a mi világunk tízparancsolata arról szól zömében, hogy mit ne tegyünk. Az ausztrál bennszülöttek népének is vannak törvényei, útmutatásai, de ezek nem tiltók, hanem ellenkezőleg, azt tanítják, hogy mit kellene tegyünk, hogy harmóniában élhessünk önmagunkkal, embertársainkkal és a mindenséggel. szívből ajánlom mindenkinek. Most részletek következnek  a” mit tegyünk”-ből:
1. Fejezd ki alkotótehetségedet
Minden ember a saját körülményei prizmáján át lát, ezért egyedi kifejezésmódot kínálhat a világnak. Az alkotókészség magában foglalja a művészetet, de nem korlátozódik arra, mint ahogy a festés, a zeneszerzés vagy az írás semmilyen értelemben sem magasabb rendű azoknál az alkotó gesztusoknál, amelyekkel megnyugtatjuk a szorongatottat, elsimítjuk az ellentétet, rendet teremtünk a 
zűrzavarban vagy mesét mondunk a gyereknek.
…..

2.  Ébredj tudatára felelősségednek!
Vendégek vagyunk ezen a földön, ezért elvárják tőlünk, hogy olyan – vagy még annál is jobb – állapotban hagyjuk itt, amilyenben találtuk.
 A mi felelősségünk, hogy gondot viseljünk a lét más formáira, amelyek nem szólhatnak, vagy nem segíthetnek magukon. Felelősek vagyunk azért, amit ígérünk, amit vállalunk és valamennyi cselekedetünk következményeiért.
…
3. Már a születés előtt beleegyeztünk, hogy segítünk másokon!
Az emberi élet nem arra rendeltetett, hogy magános vándorút legyen. Arra lettünk, hogy segítsünk másokon és törődjünk velük. Valamennyi 
cselekedetünkben az a gondolat vezessen: “Mi szolgálná leginkább a létezők javát?”
…
4. Legyünk érettek érzelmeinkben!
Valamennyien kifejezésre juttatjuk az indulatokat és az érzelmeket, a haragot, a csalódást, a csüggedést, a reménytelenséget, a bűntudatot, a kapzsiságot, a bánatot, a szorongást, az örömöt, a boldogságot, a reményt, a békességet, a szeretetet és így tovább. Ahogyan felnövekszünk és megismerjük azt, ami emberi, az lesz a célunk, hogy fegyelmezzük és megrostáljuk érzelmeinket. Egy híres ember mondta valamikor: “Annyira vagy boldog, amennyire engeded magadat.”
A humor olyan fontos a jólétünkhöz, hogy addig ne 
hunyjuk szemünket álomra, amíg nem találtunk valami örülni- vagy nevetnivalót, és ha nem sikerült, akkor keljünk ki az ágyból, és keressünk valamit, aminek örülhetünk.
….
5. Mulattassunk!
Igen, földi feladataink közé tartozik, hogy eltereljük a mások és a magunk figyelmét. A mulattatás tudatos tevékenység, és az a célja, hogy felvidítsuk a megfáradtat, megédesítsük az elkeseredettet, vigaszt nyújtsunk a betegnek, alkalmat adjunk az alkotásra. A magunk mulattatása elősegítheti az önfegyelmet és az érzelmi érlelődést. Ebben az a nehéz, hogy mindig meg kell maradnunk a pozitív mulattatásnál. Ne várjuk el, hogy mindig csak bennünket mulattassanak. 
A mulattatást, amelynek rendkívül erős hatása lehet, nem választhatjuk el a felelősségtől.
….
(folyt köv.)

Ballagás, anyák napja, érettségi

Hozzászólások (3)

 Na bumm, ezzel a három szóval írjunk fogalmazást kedves gyerekek:-)

Szóval
az úgy volt, hogy az elmúlt hónapom, mint jeleztem már-itt-ott, bizony
igazán április volt. Bolond hónap a bolond, mindent félreéertő,
félrenéző idegbeteg őrültnek, vagy csak símán: lükeségek a lükének című
időszak .

Mert ami bosszúság, kellemetlenség és bajság csak van, az szépen bérletet váltott hozzám, és csak jött, jött.

A türelmem, a hitem meg csak fogyott, fogyatkozott. Aztán ott állt
egy majdnem hitelen, nagyon türelmetlen és időnként teljesen
kétségbeesett lüke önmagam és nézett rám a tükörből. Mondtam neki, na
állj, most lehunyjuk a szemünket, és veszünk egy nagy levegőt. Hagyjuk,
hogy körbejárjon bennünk, beengedjük minden kis és nagy fájdalom és gond
lyukacskába meg szakadékba, aztán szépen lassan kiengedjük,
kifújjuk.Szélnek eresztjük, útjára engedjük. Aztán ismét nagy levegő, érzed? ez a balzsamos, édes illat a virágoké, a készülő gyümölcsöké, a fészket rakó madaraké, a szerelmesen dörgölődző macskáké, az élet maga.

Aztán minden nap, mikor már ráncoltam a homlokom és szűkítettem  a
szemem a problémák miatt, akkor magamra szóltam ismét, hahóóó fel a
fejjel, nyisd meg a szíved és bízz. Manó jött és nevetve átölelt, szinte
jelezte, hogy így kell ezt. (mindig elfelejtem és csak aggódom és
gyötrődőm, ha kell,  ha nem)

Lassan, lassacskán a dolgok kezdtek a helyükre kerülni. A borsóm is
szépen nő, virágok is nyílnak, a vetett dolgok elkezdenek kikelni, ahogy
illik, és egyik baj a másik után kezdte megtalálni a lehetőségét,
melyik a megoldásra, melyik a halasztásra, némelyik az elengedésre.

Közben meg közeledett a lányom nagy napja. Véget ért az öt év
középiskola és itt az ideje a búcsúnak, majd a számadás és a továbblépés
is persze következik, de előbb az édes búcsú, szépen megadva a dolgok
módját- bár láttam már ennél jobban szervezett ballagást is, de az a
fontos, amit ő érez, és az a szeretet-burok amit mi, aki szeretjük őt,
odavittünk neki magunkkal, hogy amint kilép az eddigi élethelyéről, és
elkezdi a következő fázist, tudja, hogy nincs egyedül, ott vagyunk neki,
és vele sírunk-nevetünk.(nem lépcső, csak korlát!)
Persze virág-hegyek és eszem-iszom, dínom-dánom :))Persze, csak úgy
ahogy mi szoktuk, sőt, lényegesen visszafogottabban , mint eddig, de
minél meghittebb, annál kedvesebb-nem? (Igaz egy valakit nagyon
hiányoltunk, és reméltük, hogy ha nincs szabad szombat, lesz vasárnap, de ha nem az egyik, akkor talán majd a következő)

A vasárnap kissé borúsan indult. Virágokat cirogattam, és mondtam, látod, anyu hoznám neked,
de a sír nagyon messze van, hozzád meg még nem indulhat a vonatom…
Ezért szépen gyújtottam egy gyertyát és a lángot nézve felidéztem szép,
zöldesbarna szemét, mosolyát, kezének simogató érintését. Manó felébredt, keresésemre indult, és boldogan hozzámcsattogott, hozta az ő ajándékát: ki-csi, kicsi, csicsi-mondogatta nekem, miközben mellére ölelte szomorú fejemet.

Ez az új szó 🙂 : ki-csi király! 🙂 Úgy csicsergi, hogy öröm hallgatni.

Persze, a nagyobb gyermekeim se feledkeztek meg rólam, tudom én, hogy szeretnek, de azért jó, hogy idebújnak :-).

Most meg zajlik az érettségi, a vizsga, amin a lányomnak már egyedül kell helyt állnia a továbblépéshez. Izgulok érte, alig várom, hogy felkerüljenek a kérdéssorok, hogy lássam, olyan van-e közte, ami túl nehéz…és várom haza, hogy mondja, hogyan értette, értelmezte, oldotta meg a kérdéssorokat.

Tegnap este kaptuk a hírt, hogy egy kedves, 23 éves, majdnem-szomszéd srác úgy döntött elég. Ő is elballagott közülünk, önként, önkezével nyitotta meg azt a kaput, ahonnan nincs visszaút.

Nagylányom első, gyermekkori szerelme volt.
Nyugodjon békében.

Amúgy jól vagyunk, köszönjük. Nincs bajunk, amit ne lehetne valahogy túlélni.

Nem panaszkodunk.
Van holnap.

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az nlc-re!