Üdvözlet Némaországból

 A tavalyi évem összegzéseképpen rájöttem, hogy én menet közben lakhelyet változtattam. Nem szándékosan, nem is tudatosan, csak egyszer kiderült, hogy ahol én és családom élünk, az valami légüres tér, vagy ilyesmi, mert a hang nem jut el A-tól B-ig.

 Legalábbis ezt a következtetést vontam le az események folyamából. Persze, az elképzelhetetlen, hogy én csak mondom a magamét azoknak, akiket szeretek, és ők meg nem reagálnak rá. Tehát nem hallják. Mert ugye az én hangom nem terjed el az ő fülecskéjük közelébe. Aztánmeg az is lehet, ki tudja, hogy ők is mondják nekem, csak azt meg én nem hallom?

Biztosan ez egy ilyen hely, na. Sebaj, majd időnként rakok ki plakátot, és talán azt már látják, hátha megértjük majd valahogy egymást. 

De attól még olyan szép az élet. 

Különben a múlt évben annyi minden történt, amiket nem osztottam meg veletek, ez is mind a Némaország szabályai miatt volt. Megszoktam, hogy nem beszélek, mert minek, ha senki se hallja, tehát hallgattam szép nagyokat. Időnként már a gondolataim is lábújjhegyen settenkedtek, hogy ne csapjanak zajt ebben a nagy csöndben.

A gondok súlyos felhőjéből, ami a fejem fölé telepedett, időnként egy-két jégszilánk szóvá vált és elindult a nagyvilágba, hátha mondathópehellyé tud összeállni, és odaszáll, rátelepedik valaki orrára, hogy észrevegye, az se baj, ha az éles kis csillámok megkarcolják a delikvenst. Hiábavaló próbálkozás volt, mihasznaság, mert már estében elvesztette élét, zsugorodott és töpörödött, megszürkült és végül, mielőtt célt ért volna, elolvadt, még csak nem is vízzé vált, csupán párává silányult.

Hallgattam hát szépen, jólnevelten, udvariasan. Sőt, bólogattam is időnként, hogyha már kezdtem belefáradni, ám legyen, úgyis jó, nanáhogy…

Akkor szerettem volna csak üvölteni, mikor egy-két ártatlan jóhiszemű bölcsességnek vélte némaságomat és jött, rámzúdította gondját -baját és várta, hogy majd én megmondom.
” Mondd már kérlek, mit csináljak?”
– Én mondjam? Én, a néma? Hogy más mit tegyen, én mondjam meg?- mikor én a párommal, gyerekemmel, rokonommal, sőt önmagammal se tudok mit kezdeni? Hogy mondom nekik, de nem hallják, és mondom magamnak, de nem értem.

Kár volt annyira némának lennem. Most visszanézném és talán rátalálnék, hogy mit és mikor, meg mennyire rontottam el. Akkor tudnám, hogy meg lehet-e javítani, érdemes-e.

Igyekszem  idén okosabb lenni. Leírom most már, hogy legalább rajtakaphassam magam 🙂 Ha látod, szólhatsz 🙂