Napokig az ember némán elvan. Aztán hirtelen rátör a közlési kényszer. És láss csodát!- sajátjának hitt felülete nem ismeri fel.
Magunkénak hisszük a blogunkat, hiszen hónapok, évek állhatatos munkája tette olyanná, amilyen, a gondolataink, az érzelmeink, oda vannak kiaggatva, mint száradó ruhák a szélben.
Kedvenc zenéinket, képeinket is ide gyűjtögettük, az idézeteket, amik megpendítettek bennünk egy-egy érzékenyebb húrt. Ide sorakoztak a kommentek is. Mint régen nagymamáink a képeslapokat, úgy szeretjük ezeket a kis bejegyzéseket mi is.
Hiszen évek során sok ismeretlen nicknév személyes ismerőssé vált, némelyik kilépve a virtuálisból a való életbe, testet öltött és a szavak mellé hozták a valós lényüket, hangjukat, látványukat, érintésüket, barátságukat, vigasztaló ölelésüket. Bölcsőnk kicsit ez az Nlc.
Sok szép dolog születése ide köthető. Aztán persze, a bölcső kicsivé válik, kényelmetlenné. Mert egy 4 éves gyerek sem tud már ugyanabban a bölcsőben pihenni, kell a változás.
Csakhogy az békés biztonság, amit itt ismertünk meg, a fészekmeleg puha, gondoskodó légköre, a szeretetteli egymással-törődés (emlékeztek? – mikor egy előző javításnál, nem jelentek meg blogjaink a frissek között, volt aki azt mondta, itt van, csináltam egy új blogot, legyen ez közös, írjunk ide, hogy láthassuk egymást 🙂 és szépen közösködtünk, míg helyre nem álltak a dolgok)
Nem akarjuk, hogy elvesszen. Sem az együttlét öröme, se a saját “szárítókötelünk”.
Legyen szép napotok!
