Wass Albert: Az Antikrisztus és a pásztorok
(részlet)
“S mi az a második titok? – kérdezte a vándor gúnyosan.
– Hogy nincsen nagyobb öröm, mint adni. Adni azt, ami a mienk. Jó szívvel adni a testvéreinknek. Mindenkinek.
A vándor hallgatott, s tűnődve nézett maga elé. Aztán megkérdezte csöndesen, és már nem volt gúny a hangjában.
– De mit tudtok ti adni egymásnak? Ott fent a hegyen, ahol semmi sincsen? Hiszen senkinek sem lehet semmije, amit adhatna?
A vak felkacagott. Vidáman, derűsen, csengő kacagással.
–
Jaj, de buta vagy te, Emánuel, jaj, de buta vagy! Hát azt hiszed te,
hogy csak holmikat lehet adni, értéktelen, romlandó holmikat, mint
amilyen a lábbeli, meg egy bicska, meg mit tudom én, mi?
– Földet is
lehet adni – felelte a vándor kimérten, és kissé sértődötten -,
birtokot, vagyont. Az, akinek volt, adhatott volna annak, akinek nem
volt, és nem lett volna erőszakra szükség.
A vak arcán csodálkozás és döbbenet. Nem nevetett többé.
–
Földet? – kérdezte szinte ijedten. – Miket beszélsz, Emánuel? Birtokot
mondasz, vagyont. Nem érzed, hogy ezek csak üres szavak, hogy nem
jelentenek semmit?
Az ember csak azt adhatja, ami az övé. Ami benne
van. A fejében vagy a szívében. A többit, azt csak Isten adhatja, mert
az az Istené. Nem érted ezt?”![]()

az az Istené. Nem érted ezt?”
Kedves Magnoli :))Mindig kincset találok nállad:)))Szép napot!
Értem.
🙂
Szívetmelengető szép hétvégét neked! 🙂
Családias, szép napot kívánok Nektek! :–)))
Mindig találok nálad valami szépet, ‘lélekmozgatót’, elgondolkodni valót!