Bee happy!

Nincs cím megadva

 Az esztendők összeráncolhatják a bőrt, de az életbe vetett hitről való lemondás a lelket ráncolja össze.

(Samuel Ullmann)
Arra aztán hiába keresel plasztikai sebészt…

Apróságok

 Múlt hetem harcos volt. Torokgyuszi idelátogatott, de zavartam ám szorgalmasan.  A szám olyan volt, mintha implantátumot rakattam volna, kívülről csak duzzadt volt, de belül csupa hólyag a láztól. (vagy tudom is én mitől)Ipari mennyiségben használtam mézet és citromot, meg teát, csak sajnos a mosolygás nem ment túl jól. Ennek meg is fizettük az árát, mert közben Kedves beszervezte a barátokat hétvégére, hogy gyerünk, favágás. Én meg csak integettem, és nem mosolyogtam. Erre aztán az egyik jelenlévő levonta a következtetést, hogy rá haragszom, és lelépett. Merthogy úgy néztem rá, mint egy tömeggyilkosra.

Mint utóbb kiderült, volt oka azt hinni, mert úgy gondolta, tudok a balhéról ami közte és a felesége között zajlott, és ennek alapján persze, hogy nem mosolygok-az milyen már, hogy valakinek fáj a szája???, no, ilyen ez a kivetítéses dolog.

Aztán ma érdekesen indult a nap, Manó mire felkelt, addig sikerült neki szépen beleturkálni ide-oda, és olyan sminket rakott magára, hogy azt se tudjam hol fogjam meg, hogy mielőbb kádba rakjam. Rég volt már hasonló, így elszoktam az ilyesmitől, nem is vettem jó néven, na… Meg álmos voltam és nyűgős.

Mostanra elmúlt a nyűg, most már Őnagysága is patyolattisztán és főleg szagtalanul vigyoroghat, ami nagy áldás. Mától szabin vagyok, ami nagyon jó, mert van tennivaló bőven a házban is, a ház körül meg főleg.

Most meg mindenek előtt kávézom egyet. Ki tart velem???

:-)))

Raffaello

 

 


Hozzávalók:

2 dl víz,

40 dkg cukor,

10 dkg sovány tejpor,

20 dkg kókuszreszelék,

25 dkg margarin,

20 dkg hámozott egész mandula,

20 dkg kókuszreszelék a hempergetéshez,

 

Elkészítés:
Egy lábasba teszem a cukrot és a vizet, majd lassan, állandóan
kevergetve felolvasztom. Leveszem a tűzről és úgy olvasztom bele a
margarint, majd belekeverem a 20 deka kókuszreszeléket. Utána
belekeverem a tejport is. Mikor kihűlt a massza, egy napra a hűtőbe
teszem. Másnap kis golyókat formálok belőle, egy-egy mandulát nyomok
bele és belehempergetem a kókuszreszelékbe. Egy órára a hűtőbe teszem. 

 

Őri István: A fa éneke a lehulló levélhez

elengedlek…
most menj,
s ha messze jársz is,
azért üzenj,
mert én itt maradok,
nem mozdulhatok
ez a dolgom:
várakozok
a télre,
a fehérbársony létre,
míg te a messzeföldet járod…
itt várok rád,
hogy visszatérj,
mert én anyád vagyok,
s szerelmes párod…

mesélj majd,
merre jártál
s hogy te is úgy vártál
engem,
mint én téged?
számoltad-e a perceket?
s amikor álmodtál
virágos rétet,
emlékeztél-e rám,
ki e rét fölé borul,
ki alatt hűs az árny
és megpihen a vándor,
ha az est ráalkonyul?
mesélj az álmaidról,
miket a puha avar adott neked
ugye nem fáztál
a bársony hó alatt,
ugye nem bántott
a zord téli üzenet?

itt vagy ágaim alatt,
mégis oly távol…
s bár létünk tűnő pillanat,
állnom kell helyemen,
vigyáznom rád,
testvéreidre,
és a rétre is,
hogy amikor
a Fénykirály
újra életre kel,
és a Tavasztündér
már közel,
felemeljelek,
ébresszem
gyengéd álomlétedet,
hogy sarjadj ki újra ágamon
s adj nekem
új tavaszt,
új Életet.

Zakuszka -mert ugye, megigértem.

 Nos, nem szentírás, de én így tanultam: 

1-Padlizsános

vegyél 5 kg padlizsánt, süsd meg héjában, majd pucold meg és fakanállal törd össze rostjait, míg szép krémessé válik. (félrerakjuk)

3 kg piros pritamin paprikát ledarálunk, 2 kg pirosra érett tölteni való paprikával és 1 kg hagymát is, majd 1 l .olajban odatesszük rotyogni. Megszórjuk sóval, majd, ha már megpárolódott, felöntjük 1. l. paradicsomlével, jól összefőzzük,(szemes borsot szórunk bele és 1-2 nagy babérlevelet). míg besűrűsödik, majd hozzáadjuk a padlizsánt, átrottyantjuk az egészet, mindezt kavargatás mellett. Vigyázni, szereti magát szilvalekvárnak álcázni, és lövöldözik, ami csöppet sem kellemes!

Melegen üvegekbe töltjük, kis szalicillal a tetejét megszórjuk és lefedjük-csavaros tetőkkel, vagy celofánnal, aztán jól betakargatjuk, és úgy hagyjuk kihűlni. 

2: Babos

1/2 l. olajon megfonnyasztunk 1 kg hagymát(darálva),majd 2 kg paradicsompaprikát, lehet bele tenni kápiát is, a fő, hogy szép pirosra érett legyen. Külön sós vízben megfőzzük a kb 2 liter-(hogy miért liter, ne kérdezd) babot úgy, hogy a szemek egyben maradjanak, felét ledaráljuk, felét egybe hagyjuk-(szerintem az olyan másfél kg)-majd 4 kg paradicsomból levet főzünk, lepasszírozzuk,majd ezeket a hagymához és a paprikához adjuk. Só, bors, babérlevél, esetleg egy kis zellerzöld, pótolunk még fél liter olajat, és addig főzzük, míg az olaj szépen fel nem jön a tetejére.

Üvegbe rakjuk ezt is, ugyanúgy.

Eddig a receptes, most jön a kíváncsi.
Tali?
Mi van csajok? ki ér rá és mikor jövő héten? Kedd, szerda kilőve. Tehát kérem szépen írjátok, kinek, mikor és hánytól lenne jó. Gondolom, most is tartsuk magunkat a jól bevált szokáshoz, tehát randi a Niagaránál 🙂 Nyugati pályaudvar melletti West-end legalsó bejárata. Közben kiimádkozzuk a szép időt, hogy átsétálva a budai oldalra, megmutathassuk Hívatlannak a pesti csokifiút.
Bármilyen alternatív ötletet támogatunk és alkalmazkodunk hozzá, hogy  mindenkinek jó legyen. 🙂
Szeretettel várom a válaszotokat.

Napnyugta

 Néha az ember megdöbben, hogy van olyan, aki 70 évesen is olyan, mint a villám. Fizikailag is, agyilag is folyton cikázik. Szinte  nyomon követni is fárasztó.
De addig jó, amíg ez így van. És azt hiszem, ennél nem is kell ékesebb példa. Anyósom minden falat ételt élvezettel vesz magához, és meg is jegyzi, hogy hmm, ez dejó :-). És már pattan, ugrik, leszalad a negyedik emeletről és ha kell vitatkozik, vagy továbbmegy, vagy csak kinevet dolgokat, de azt, amit ő a fejébe vesz, azt el is éri. És már tovább is lépett, már más jár a fejébe, és megy utána, fáradhatatlanul, tesz-vesz, intézkedik. Csodálatra méltóan.

Aztán ugye, elbúcsúzunk és neki vágunk az útnak. Apumhoz tartunk, ez az utolsó állomása ittlétünknek. Felhívom, megkérdezem, hogy otthon van-e mert beugrom hozzá egy kicsit. Jót nevet, azt hisz viccelek, és mondja, hogy persze, most ért haza :-).De én a lánya vagyok, ugye, nem olyan könnyű engem se lerázni, mondom, oké, akkor még egy fél óra vagy picit több és ott vagyok. Még mindig viccelődve válaszol, (hisz nemrég beszéltünk, akkor még úgy volt, hogy idén nem tudunk menni, csak jövőre), de én közlöm a falu nevét, amin áthaladunk, erre előbb döbbent csönd a válasz. Ez után tört ki a nagy öröm, rájött, hogy komolyan beszélek, és találkozunk. Telefonon keresztül is hallottam, ahogy fülig ért a szája.

 Aztán pikk-pakk, ott vagyunk, és jöhet az öröm, meg az ölelgetés, gyorsan mondjuk a magunkét, és nagyokat hallgatunk összeölelkezve. Jó nagyon.

Kedvesen örül a tonnányi (na jó, túlzok kicsit) gyümölcsnek, meg az üveg zakuszkának (jajj, a recept, nem felejtem  ám el, a héten leírom ) de a legjobban a márkás konyak láttán csillan fel a szeme. Mondom neki, de apu, csak kicsit, óvatosan, hogy kitartson, míg megint jövünk. Huncutul vigyorogva bólogat, tudjuk mindketten, hogy mi a mese vége. 🙂.

És símogatjuk egymás kezét, miközben ők komolyabban váltanak pár szót Kedvessel.

Aztán ugye, nincs mese, az idő rohan, nekünk is vissza kell ülnünk a kocsiba, és előttünk az ismeretlen. Akkor még nem tudom, hogy utunk Sütő András szülőfaluján át fog vezetni, Kedves se sejti, hogy mennyi szerpentin, kanyar, visszafordító van előttünk. Mert a térkép egyenes utat jelölt, ugyebár.

Ahova érkezünk az Mezőség általam eddig nem ismert része. Neve alapján az ember arra gondolna, hogy olyasmi lehet, mint az Alföld- de közben csupa erdő-mező, domboldal, legelő, rajta csodaszép kipányvázott lovak, nyájak, fű, fa és virág, még kis tavacska is szorul a völgyben. Mesevilág. Itt-ott apró házak, régiek, vályogból készültek, körben gazdasági épületekkel, egymáshoz szorulnak úgy húszan, és vége is a falunak.

Hoztam nektek néhány képet, ízelítőnek, de bevallom, egy se saját, a guglival kerestem, mert a nagy sietségbe a gép itthon maradt, a legszebb képek, meg a lelkembe vésődtek, ahhoz meg nem találom az átjátszó kábelt :-))

Nos ide még elkértem egy Angyalkától néhányat, mert csodaszépek. Szívvel lettek fényképezve, mert ott ül rajta a fábagörcsösült fájdalom, a szelid lankákra a jövő reményeként felhalmozott szényaboglya, van rajta gólyafészek, faragott kapu, csodaparipa, és valami elmondhatatlan varázslat, ami ott az egész tájat belengi, és egy örök életre foglyul ejti annak a szívét, aki egyszer is meghallgatta tündérénekét.





Táblát kéne ám arrafele kitenni: Vándor vigyázz, ha erre jársz, soha többet el nem szakadhatsz, láthatatlan fonalakkal megkötözünk, és újra meg újra visszahúzunk ide.

Kedvesnek is nagyon tetszik a táj, bár kissé körülményes vezetni, nem lehet ám száguldozni, ráérősen, óvatosan kell haladni, mert hol az út tünik el hirtelen( látszólag, persze, a meredek kanyarok miatt), hol váratlanul felbukkan egy-egy szekér, vagy traktor, esetleg gyalogos, biciklis. Tehát nem sok valószínűsége van, hogy legközelebb ezt az útvonalat választaná, ha rajta múlik. Persze, én tudom, hogy nekem még lesz erre dolgom. Kellett nekem tündérdalt hallgatni 🙂

Az időjárás külön kényeztetett most bennünket, kellemes melegen símogatott  és a ragyogó napsütés még csodálatosabbá tette az alig 2 nap alatt teljes-tarkára festett lombokat, nem győztem csodálni hát a kilátást.
 
És pihentünk a Királyhágón, ettünk is egy keveset, és még egy-két kanyar, aztán már a határhoz is értünk. (mondjuk furcsa, visszafele mindig hosszabb az út, mint arra:-) )

Amint már az otthonunk fele közeledtünk, az utolsó száz kilométer a napnyugta bűvöletében telt.

Napkeltétől napnyugtáig

 A nővéremtől Kedvessel a temető fele menet meghallgattam a nap eseményeit. Kedvesre ez a hangos, pörgős családi ide-odafutkosás kissé fárasztóan hat. Mesél, előad, magyaráz. Csöndesen hallgatom, néha hümmögök és a vicces sztorikon mosolygok is. És van, hogy elúsznak fülem mellett a szavai, és közben bedübörögnek lelkembe azok a bizonyosak. Amit a nővérem nekem tartogatott. (hess, hess, hülyeség, nem akarok ilyenre gondolni, visszaforgatnám az időt, nem akarom, hogy gyökeret eresszen bennem az a mondat) Kedves rámnéz, valami szomorúságot, vagy kínlódásfélét láthat rajtam, mert közli velem, hogy látja, nekem se volt egyszerű. Kurta nem a válaszom, majd mosolyogva hozzáteszem az ő szavát, amit csak erre használunk: gombolyag- és legyintek.
 Virágvásárlás és kapaszkodás, fel az anyu sírjához. Kicsit elmatatunk az igazgatással, Kedves szól anyuhoz: – ugye, nem gondoltad volna rólam annak idején, hogy én itt segítek?
-mert érte se rajongott a családom. És kezdi méregetni, számolgatni, hogy talán nem műkőre kéne lecserélni a fakeretet, hanem ő csinálna fémből, és összerakhatóan, csavarokkal tudnánk rögzíteni itt+ ott. Szeretettel végigsimítom a karját és beugrik az a 20 évvel ezelőtti kép, amikor ő, mint barátkissrác jött velem oda, a távoli kis mezőségi temetőbe, ahol megkerestük nagymamám sírját, és ketten, szerszám hiján a két kezünkkel tapasztgattuk, egyengettük szépre, mert mondtam, hogy én csak így tudok kiszökni, ha előtte rendet rakok ott, ahol kell. Látod, anyu, azóta így vagyunk. Nincs okom panaszra. Ahol én vagyok gyenge, ott ő az erős. Vigyázunk egymásra.

Később apósom sírjánál is elhelyezzük a virágokat, Kedves, kissé zavartan, beszélget pár szót az elhunyttal, nagy meglepetésemre nevén szólítja őt, úgy, ahogy anyósom szokta. 

Majd  a kocsit letéve, gyalog vágunk neki az unokatestvérem és kedves barátnője megkeresésének. Ők ugyanis dolgoznak, vendéglátósok, és nem egy helyen helyezkedtek el. Tehát vár ránk két étterem, egy kis sörözés :-)) és talán néhány perc jut egy-egy ölelésre. Mert ugye fel nem akarjuk tartani őket, munka közben nem lehet zavarni senkit. Tehát nagy öröm, ölelgetés pár puszi, és sóhajok, hogy csak ennyi jut. A kevés is több, mint semmi.

Mert akárhogy nézzük, itt a vége az ittlétünknek. Holnap hazafele indulunk, csak más irányban, mint szoktunk, mert apuhoz is bemegyünk. És a járt utat járatlanra cseréljük le ezáltal.

Nincs cím megadva

 Ahhoz, hogy magunkhoz vonzzunk valakit vagy valamit életünkben, először el kell képzelnünk, hogy már velünk van.

(Adam J. Jackson)

Napkeltétől napnyugtáig

 Nem tudhatom mások, hogy vannak ezzel, de én, ha sokáig ülnöm kell,  nem igazán enni vágyom utána. Tehát a kb. 8 órás utazás közben az elmajszolt egy zsömle valahogy bőven elég volt, max.  folyadékot,és kávét kívántam volna, meg sétát. 

Tehát megérkeztünk. Felcaplattunk a negyedik emeletre és ismét megállapítottuk, hogy le a kalappal, anyós előtt, aki idén 70 éves lesz és bizony naponta van, hogy többször is megteszi ezt a “kis ” gyalogtúrát (lift nincs). Persze ebéd tálalva, zsenge bableves, meg főtt, füstölt csülök, nyúlpecsenye, petrezselymes  krumpli. Látványra is nehéz és laktató volt, én meg buzgón igérgettem, hogy később, isten bizony, mindenből eszem majd, mert csupán néhány kanál levest voltam képes legyűrni.

Kedves lepihent kaja után, mi meg szépen elpletykálgattunk erről-arról. Minél több időt töltünk együtt, annál fesztelenebbül kezdünk viselkedni egymással. Az én gyomromban már nincs görcs, és nem is állok már ugrásra készen, hogy mikor kell előkapnom a pajzsomat, és visszaverni a támadást, a szurka-piszkát. Mert most már nincs szurka, se piszka, vannak világos kérdések, amikre tiszta válaszokat adok, és vannak a hátam mögött tények, már nem kell bizonygatnom nekem se, hogy van hitele a szavamnak. Ugyanis ő sokáig abban a meggyőződésben élt, hogy a fia nem hozzám való, és én előbb-utóbb eldobom őt és továbblépek. Nem hitte el, hogy tudunk ketten kezdeni egymással valamit. Aztán az idő telt, és lám nem jön, hogy elhigyje, hogy mi lassan ugyan, de haladunk, építjük a családunkat, az életünket, magunkat. Mindezt úgy, hogy bár kissé heves a természetem, hamar felcsattanok, de ugyanolyan hamar le is csendesedek, és ha fodrot is vet a harag, a hullám már simítja is el, úgy törli el, hogy nyoma se marad. Mert nem tudom (nem is szeretném) dédelgetni a haragot . Hiszem, hogy a békesség, a megbeszélt dolgok többet érnek.

Később Kedvessel elsétáltunk a gyermekkori barátjához, ahol szerencsénkre pont otthon volt mindenki, és így kedves, beszélgetős esténk volt. Mint kiderült, csupán 3 napja temették el a nekünk is annyira kedves anyukáját, és friss fájdalomra jól esett nekik egy kis gyerekkori nosztalgiázás. Így történt, hogy a két pasi bizony egy idő után, halk kuncogásokkal emlékeztek a kisebb csínyekre, majd némi sörtől segítve, összekapaszkodva, könnycsorgató nevetésre fakadtak. Nem lehetett tudni, hogy mikor gyógyul jobban a lélek, de én hiszem, hogy az ilyen közös, sírós-nevetős percek sokat segítenek. Késő éjszaka volt, mire elbúcsúztunk és az álommanóknak ki kellet várniuk az új nap első perceit, hogy elvégezhessék dolgukat.

A következő nap nem ígérkezett egyszerűnek. Kedvesnek mennie kellett rokonokhoz anyósommal- akinek 5 testvére van, persze, mind más-más településen. (Tudod, neki el kell vigyük a szőlőt, amit a piacon vesz, onnan elvisszük a kukoricát, aztán a krumplit amoda, – megérteni sem volt egyszerű, hát még…) Tehát jól kitaláltuk, hogy előbb engem kitesz a nővéremnél, majd visszajön az anyjáért, és együtt mennek tovább, aztán ha végez, jön értem, együtt megyünk ki a temetőbe a halottainkhoz.

És én elindultam, nyitott szívvel, némi ajándékkal, hogy kolduljak egy kis szeretetet. A mesebeli szegényember legkisebb fia sem volt szegényebb nálam.

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az nlc-re!