Bee happy!

 Na bumm, ezzel a három szóval írjunk fogalmazást kedves gyerekek:-)

Szóval
az úgy volt, hogy az elmúlt hónapom, mint jeleztem már-itt-ott, bizony
igazán április volt. Bolond hónap a bolond, mindent félreéertő,
félrenéző idegbeteg őrültnek, vagy csak símán: lükeségek a lükének című
időszak .

Mert ami bosszúság, kellemetlenség és bajság csak van, az szépen bérletet váltott hozzám, és csak jött, jött.

A türelmem, a hitem meg csak fogyott, fogyatkozott. Aztán ott állt
egy majdnem hitelen, nagyon türelmetlen és időnként teljesen
kétségbeesett lüke önmagam és nézett rám a tükörből. Mondtam neki, na
állj, most lehunyjuk a szemünket, és veszünk egy nagy levegőt. Hagyjuk,
hogy körbejárjon bennünk, beengedjük minden kis és nagy fájdalom és gond
lyukacskába meg szakadékba, aztán szépen lassan kiengedjük,
kifújjuk.Szélnek eresztjük, útjára engedjük. Aztán ismét nagy levegő, érzed? ez a balzsamos, édes illat a virágoké, a készülő gyümölcsöké, a fészket rakó madaraké, a szerelmesen dörgölődző macskáké, az élet maga.

Aztán minden nap, mikor már ráncoltam a homlokom és szűkítettem  a
szemem a problémák miatt, akkor magamra szóltam ismét, hahóóó fel a
fejjel, nyisd meg a szíved és bízz. Manó jött és nevetve átölelt, szinte
jelezte, hogy így kell ezt. (mindig elfelejtem és csak aggódom és
gyötrődőm, ha kell,  ha nem)

Lassan, lassacskán a dolgok kezdtek a helyükre kerülni. A borsóm is
szépen nő, virágok is nyílnak, a vetett dolgok elkezdenek kikelni, ahogy
illik, és egyik baj a másik után kezdte megtalálni a lehetőségét,
melyik a megoldásra, melyik a halasztásra, némelyik az elengedésre.

Közben meg közeledett a lányom nagy napja. Véget ért az öt év
középiskola és itt az ideje a búcsúnak, majd a számadás és a továbblépés
is persze következik, de előbb az édes búcsú, szépen megadva a dolgok
módját- bár láttam már ennél jobban szervezett ballagást is, de az a
fontos, amit ő érez, és az a szeretet-burok amit mi, aki szeretjük őt,
odavittünk neki magunkkal, hogy amint kilép az eddigi élethelyéről, és
elkezdi a következő fázist, tudja, hogy nincs egyedül, ott vagyunk neki,
és vele sírunk-nevetünk.(nem lépcső, csak korlát!)
Persze virág-hegyek és eszem-iszom, dínom-dánom :))Persze, csak úgy
ahogy mi szoktuk, sőt, lényegesen visszafogottabban , mint eddig, de
minél meghittebb, annál kedvesebb-nem? (Igaz egy valakit nagyon
hiányoltunk, és reméltük, hogy ha nincs szabad szombat, lesz vasárnap, de ha nem az egyik, akkor talán majd a következő)

A vasárnap kissé borúsan indult. Virágokat cirogattam, és mondtam, látod, anyu hoznám neked,
de a sír nagyon messze van, hozzád meg még nem indulhat a vonatom…
Ezért szépen gyújtottam egy gyertyát és a lángot nézve felidéztem szép,
zöldesbarna szemét, mosolyát, kezének simogató érintését. Manó felébredt, keresésemre indult, és boldogan hozzámcsattogott, hozta az ő ajándékát: ki-csi, kicsi, csicsi-mondogatta nekem, miközben mellére ölelte szomorú fejemet.

Ez az új szó 🙂 : ki-csi király! 🙂 Úgy csicsergi, hogy öröm hallgatni.

Persze, a nagyobb gyermekeim se feledkeztek meg rólam, tudom én, hogy szeretnek, de azért jó, hogy idebújnak :-).

Most meg zajlik az érettségi, a vizsga, amin a lányomnak már egyedül kell helyt állnia a továbblépéshez. Izgulok érte, alig várom, hogy felkerüljenek a kérdéssorok, hogy lássam, olyan van-e közte, ami túl nehéz…és várom haza, hogy mondja, hogyan értette, értelmezte, oldotta meg a kérdéssorokat.

Tegnap este kaptuk a hírt, hogy egy kedves, 23 éves, majdnem-szomszéd srác úgy döntött elég. Ő is elballagott közülünk, önként, önkezével nyitotta meg azt a kaput, ahonnan nincs visszaút.

Nagylányom első, gyermekkori szerelme volt.
Nyugodjon békében.

Amúgy jól vagyunk, köszönjük. Nincs bajunk, amit ne lehetne valahogy túlélni.

Nem panaszkodunk.
Van holnap.

 <iframe title=”YouTube video player” width=”480″ height=”390″ src=”http://www.youtube.com/embed/uhkFqkuxj0g” frameborder=”0″ allowfullscreen></iframe>

Péntek van már megint- most valahogy gyorsabban vége a hétnek. Igaz, ez az előző hosszú hétvégének köszönhető. Azt hiszem az is belejátszik, hogy most, mikor már a tél dermesztő fagya kezd feledésbe merülni, és már este tíz után is kellemes hazafele biciklizni, a tavasz feléleszt, felpezsdít és megerősíti reményeinket.
 Mindennek ellenére úgy gondoltam ránk fér egy kis frissítő.

Már csak  a hagyományunk miatt is 🙂

 Bevallom, előző bejegyzésemet még február elején írtam, csak felbosszantott, hogy a második fele elszállt, ezért bosszúból ezt is piszkozatba hagytam.

Nos, a második könyv, amiről írni akartam, az  se tegnap jelent meg, csupán mostanába került a kezembe. (Ha netán valaki babát szeretne, most kattanjon el innen, ez a könyv azt hiszem nem olyan hangulathoz való.)

Ezt a könyvet szinte egy ülésre olvastam el. Szóval, megkaptam, kikísértem a kedves barátnőt, aki hozta(ez éjfél körül volt) és beleolvastam. Aztán arra eszméltem, hogy hajnalodik, és már nem sok van hátra belőle, de pont egy olyan részen voltam túl, ami bennem is mély és fájó érzelmeket korbácsolt fel.

Szóval erről van szó:

 Már egy ideje kínlódom egy könyvvel, de mivel nem értem a végére, ezért inkább a másik kettőről írok nektek.

Lánykám hozta haza, kölcsönbe kapta. Nem nagyon hiszek az agyonmarketingelt könyvekben. Igaz, amint a metrón ültem tavaly, és olvastam az ajánlóját, egyszerre legalább három változatot képzeltem el, már ettől is kíváncsi voltam, vajon mennyire jártam közel az igazsághoz.
Tehát nem volt kérdés, hogy gyorsan lecsapok rá. Elmondhatom, nem jártam igazán közel hozzá :-)) Már csak azért sem, mert valami elvont, most divatos, “majd megmondom én neked a frankót arról, hogyan éld az életed”- féle okoskodásra számítottam. Ehelyett egy jó humorú, öniróniától nem mentes, jól pörgő, olvasmányos, de főleg, szórakoztató könyvet tartottam a kezemben.

Hogy mi is ez?- Hát, mutatom:

Szerintem nincsenek benne világrengető kinyilatkoztatások. Olyanok, amivel már amúgy is tele a padlás- és ez által mások zsebe. Nem tolakszik, nem irritál. Kisebb felismerésekre bukkanhatunk, néhány egyértelmű jelzőtáblára, de ezek kedvesen, szinte rejtetten vannak odacsempészve, nem bökik ki az ember szemét. Miközben jókat mosolyoghatunk a két főszereplő csetlés-botlásán, kisebb-nagyobb tévedésein, sokszor ismerhetünk rá saját hibáinkra, akár így, akár úgy. Van benne látólány, és angyal, “aki akár tőrpike is lehetne”, 🙂 sőt ki tudja, talán boszorkány is rejtőzik az ártatlannak tűnő álca mögött. Mindezek ellenére mégsem túl irracionális, vagy ezoterikus az egész. Szóval a könyv jó ideig  csak játszik velünk. Kedvesen, szórakoztatóan, és közben néha kénytelenek vagyunk megállni, elgondolkodni egy-egy mondaton, vagy jeleneten. Vagy jót nevetni a helyzetek tálalásán, még akkor is, ha közben szorul a torkunk, vagy a szívünk…Aztán a vége fele valahogy megváltozik a hangulat,  szóba kerül az a bizonyos kód, ami csak a miénk. A mód, ahogy kapcsolódhatunk az Univerzumhoz. Itt már enyhe homály borul a sorokra. Valahogy hiányérzetem támadt.  Mintha ez a rész már nem is feltétlenül ugyanannak az embernek az írása lenne, akit eddig olvastunk. Igaz, értékelhetjük ezt tudatos írói fogásnak is, mert ha másik szemszögből nézzük, akkor ez így a jó, csak fura, hogy amiről a könyv címe szól, abból csupán a végén kapunk egy kis morzsát. Igaz , ez által biztosítva van a második kötet élete, mert ugye, azért csak fontos a marketing.🙂
Ezt leszámítva, azért csak az a véleményem, hogy a szürke napokon jót tesz nekünk egy ilyen könyv, már csak azért is mert mosolyt csal az arcunkra.