„TEGNAPUNK – visszahozhatatlanul múlttá változott. HOLNAPUNK – napról-napra előttünk szalad, akár a délibáb. MA – az egyetlen kincsünk, lehetőségünk, Istenadta alkalmunk a jóra. Használjuk okosan, mielőtt tegnappá változva ez is eltűnik.”

“Ne üss sebet embertársaid lelkén! Ha a Tiedet gondtalanul megkarcolja
valaki, ne csinálj belőle nagy ügyet. Az agyontapogatott sebek
mérgesednek el leghamarabb. Ha pedig a seb körül éreznéd már a
töprengések gyötrő szaggatásait: vedd elő az akarat kését, izzítsd föl a
szellem tüzében és vágd ki vele lelkedből a megtámadott részt. Mosd ki a
sebet tiszta önbírálattal, bármennyire is csíp és éget. Tégy rá
feledés-tapaszt és úgy járj vele az emberek között, mint akivel semmi
sem történt.”

Megkértem Istent, hogy vegye el a büszkeségemet,
de Ő azt mondta: Nem!
Azt mondta, hogy a büszkeséget nem Ő veszi el, hanem nekem kell feladnom azt.

Kértem Istent, hogy adjon nekem türelmet,
de Ő azt mondta: NEM!
Azt mondta, hogy a türelem a megpróbáltatás mellékterméke amit nem kapni, hanem megszerezni kell.

Kértem Istent, hogy adjon nekem boldogságot,
de Ő azt mondta: NEM!
Azt mondta, csak áldását adhatja, a boldogság rajtam múlik.

Kértem Istent, hogy kíméljen meg a fájdalomtól,
de Ő azt mondta: NEM!
A szenvedés eltávolít a világ dolgaitól és közelebb visz Hozzá.

Kértem Istent, hogy adjon lelki fejlődést,
de Ő azt mondta: NEM!
Azt mondta, hogy a fejlődés az én dolgom, de hajlandó megmetszeni, hogy gyümölcsöt hozzak.

Kértem Istent, hogy segítsen másokat szeretni,
úgy, ahogyan Ő szeret engem.
Erre azt felelte: látom már kezded érteni.

Kértem erőt…
És Isten adott nehézségeket, amelyek erőssé tesznek.

Kértem bölcsességet…
És Isten adott problémákat, hogy megoldjam azokat.

Kértem bátorságot,
És Isten adott veszélyeket, hogy legyőzzem azokat.

Kértem adjon szeretetet…
És Isten adott gondterhelt embereket,
hogy segítsek rajtuk.

Kértem kegyelmet…
És Isten adott lehetőségeket.

Semmit sem kaptam, amit akartam és mégis megkaptam mindent, amire szükségem volt!

 Látjátok feleim, szümtükkel… 🙂 hát ilyen lassan lesz nálam mából holnap. Mármint ennyi idő kell, hogy ismét idekeveredhessek, viszonylagos nyugalomban.

Térjünk csak vissza, mert így sosem érek a végére. Szóval a nagy ünnepi készülődés utolsó napjainak egyikén, bár nem terveztem bevásárolni, csak sikerült. Barátnőmet lestem meg munkahelyén, hogy él-e még, és így belém botlott némi pulyka husi, libaaprólék, és egy nagyon helyes duci kacsa. Mindez olyan frissen és kedvező áron, hogy egyszerűen vétek lett volna nem megvenni. Főleg, hogy némi étkezési utalvány is megtette fizetés gyanánt. Tehát okosan kitaláltam, hogy azt a szép kacsát megcsinálom narancsosan, a többiből meg főzők egy tartalmas levesalapot, így a francia salátához való zöldséget- frissen pucolva-méltó környezetben puhíthatom. Meg is tettem mindent a cél érdekébe, szépen, lassú tűzön rotyogtattam a hozzávalókat, ráment az egész délelőtt. Persze, addig se tétlenkedtem, került a sütőbe is két szépen fonott diós kalács. Közben Manóval vigyorogtunk jókat, tisztára idilli volt a készülődés. A nagy nap reggelén Kedvessel elmentünk fát nézni, mert ők meg kiegyeztek nagylánnyal, hogy csak kell egy kis fenyő, felesben állják a költségeit.
 Itt szakítom meg a mesét, hogy elpletykáljam, Kedvessel december folyamán majdnem tökéletes lett a kapcsolatunk. Ahogy egyre több baj és nyomorúság szakadt a nyakunkba, ahogy ott találtuk magunkat a gödör legalján, és már olyan messze volt a “kinti” lét, hogy már fénysugár se szűrődött hozzánk, mi szépen egymásra találtunk. Volt, hogy elkeseredetten ültünk egymással szemben és nem szavakkal beszélgettünk, csak néztünk egymásra, és láttuk, hogy ugyanaz motoszkál a másikba, és fél szavakkal hümmögtünk egyet-egyet. Aztán továbbléptünk, beszélgettünk is, aztán, olyan hétkrajcárosan nevettünk is néha, könnycsordulásig. Már nem járt kocsmába és semmi okunk nem volt morogni, mert nem kötözködtünk, inkább azon voltunk, hogy apróságokkal is kedvezzünk a másiknak. Szóval egész más lett minden, a gyerekekkel is közelebb került, kereste a társaságukat, dumáltak, játszottak, nevetgéltek együtt, Manó és Zsófi nagy megelégedésére.

Visszakanyarodva a fenyővásárláshoz, Kedves nagy lendülettel keresgélt, alkudozott, és elégedetten közölte, hogy a lealkudott összegből meghív kávézni, hogy volt kolléganőmet is meglátogathassuk. Ott nagy büszkén előadta – amit én nem akartam nagy dobra verni, hogy ő olyan ajándékot kapott tőlem, amilyet nem sokan mondhatnak el- ugyanis neki adtam azt a könyvet, amiben ott csücsül a határszökésünkről írt történetünk. Vándorok a címe a könyvnek és benne lapulnak “A honkeresők“. Kinek adhattam volna, ha nem neki? 🙂 tehát eldicsekedett vele, meg elmondta, hogy van másik könyv is, A fényerdő– okozott is ezzel nagy ámulatot, hisz én eddig a szűkebb pátriámban nem nagyon beszéltem arról, hogy írogatok. Volt kolléganőm alig hitt a fülének, és kaptam ám ölelgetést, gratulációt és gyorsan mécsest gyújtott, mert azt mondta, hogy a jó dolgoknak világosság kell. 🙂 Ez a kis mécses aztán majdnem tüzet okozott, de párom eljátszotta a hős megmentőt, jól megégetve a kezét.

Hazaérve folytattuk a tesz-vesz dolgainkat, meg átugrott a szomszéd is egy koccantásnyira. Valahogy nem csúszott a bor Kedvesnek, ott maradt fele a pohárban. Közben én mosogattam, és egy kis lábosba összegyűjtögettem a maradékot, amit kidobásra szántam- hátul a kertben van egy gödör az ilyesminek, olyan komposztféle lesz belőle. Megkértem Kedvest, hogy ezt vigye ki. Ő pár perccel később jön be mosolyogva és nyújtja a nagy fazekat- valamit mondani akart, de én lefagytam- Úristen, kiöntötted a húslevest??? Olyan dühös lettem, hogy  több hang se jött ki a torkomon. Szerencsére, mert olyan elkeseredett, ijedt kisfiú nézett vissza Kedves szeméből, hogy majdnem elnevettem magam. Csak közben tombolt bennem a felháborodás. Hát ő segíteni akart. Azt hitte, hogy a teraszra kitett is erre vár. (naná, nem fért be a hűtőbe)

Mondtam neki, oké, most már hiába minden, az már ki van öntve, vissza nem jön, de most változtatok a terven, én megyek el Nagylányért egyedül (ő délelőttös volt), mire visszaérek, lenyugszom, ő meg fektesse le Manót.

Hát így is lett, én leléptem, ők maradtak.

Szépen lefeküdtek, Kedves el is szundított, Manó erre kiszökött, és behozta az asztalról a fél pohár bort. Szépen, lassan nyakon öntötte vele az apját :-)), közben kedvesen cuppogott neki puszikat, mert ugye, ünnep, (előző húsvét volt?), meg kiöntögetés.

Mondanom sem kell, a karifa díszítés alatt végig ezen nevettünk.

 Mesélek nektek egy kicsit, hisz régóta készülök rá.

Az úgy volt, hogy közeledett karácsony. Józanul átszámolva a lehetőségeket, gyorsan kiderült, hogy idén (se) csinálunk nagy felhajtást belőle. Sőt, úgy éreztem, hogy személy szerint akár kis is hagynám. Eltakarítgattam időnként, de minden egyes nekibuzdulás után megállapítottam, hogy ez végül is, kell. Hogy rend legyen, meg tisztaság. Nem kell csicsa, meg ünnep, minek? kinek?

Nyalogattam árvaságom sebeit, hisz az első olyan karácsony közeledett, amikor már nem él senkim, akinek az életemet megköszönhetném. Még a sírjukhoz se tudok kimenni, hogy virág helyett odategyem zúzmarás szívemet. Nagy a távolság, engem idekötnek a magam fonta béklyóim. Igen, igen, a mázsás, hideg acél és a puha, elszakíthatatlan selyemmadzag is. Mindet magam fontam, kötöttem, kovácsoltam. Magamra, a nyakamra, a szívemre, nyelvemre. Önként. Nem vádolhatok értük senkit, nincs is szándékomban, jó ez így.

Manó érezte, hogy valami nem gömbölyű, így hihetetlen mennyiségű ölelés és puszi csalta vissza a fényt a szemembe nap mint nap. Kedves kis szokást vett fel mostanában. Ha a mosogató, vagy a tűzhely előtt állok(márpedig erre a szertartásra naponta időt kerítek), odasompolyog a hátam mögé, átfonja a karjait a derekamon, és a bal lapockámra nyom egy puszit. Majd huncutul kikukucskál a karom mellett, előbb balról, aztán jobbról, és kukucsozunk, majd megfordulok, átölelem én is, piszézünk, ő mondogatja, hogy sszzzzz :-), és hiszem, hogy ilyenkor azt szeretné mondani, hogy szeret,  mert szorgalmasan cuppogja a további puszikat , ha ügyes vagyok, még levadászhatok párat, amit ő jellegzetes “hm-mmm” mormogással nyugtáz. És mosolyog, és mosolygok, csupa boldogság lesz rögtön a szívem.

Tehát visszatérve a karácsonyi készülődéshez eldöntöttük, hogy idén nem lesz ajándékozás. Tehát rengeteg időt spóroltam, semmi boltkóroskodás, a menü is olyan vasárnapi lesz, finom, laktató, de  semmi extra. 

Csakhogy ember lánya tervez… Aztán a boltba megjött az árú és én egyre többször nézegettem azt a kis laptopot. Játék. Kisgyerekeknek. Vannak rajta gombok, hasonlít a billentyűzet az igazihoz, nyomkodod és a gép szövegel. Bekapcsolásnál köszön:  helló! és közli a teendőt: Válassz egy tevékenységet!
és lehet számolni, betűket keresni, és szavakat és zenéket és játékokat. Amit megnyomsz, szám vagy betű, azt ő mondja hangosan, de van olyan funkció, hogy ő mondja, hogy mit tegyél, és dicsér JÓÓÓÓ! Vagy közli: Rossz. Szóval ilyen, szerintem, egész jól használható kis eszköz. Otthon mondogatom, kéne egy ilyen Manónak. Vajon tetszene neki?, de a fiam közli, hogy ugyan, azon nincs Tom és Jerry- mert most ez a nagy kedvenc. ( mondja is, hogy óóóó ééé (s) kerr-i. )
De én mindegyre azért hátramegyek, megsimogatom, bekapcsolom, és agyalok. Kicsit drága. Főnök ígéri, hogy nemsokára megy majd lejjebb is az ára. És lőn, lement: 2000 magyar forint. Csakhogy nekem még van 3 nap, míg megjön…Mármint a pénzem. Aztán mikor már ez sem akadály, gyorsan, első utam a kenyérvásárlás után a munkahelyem- most megveszem-mondogatom, örülök a lehetőségnek, de nagy döbbenetemre, tegnap óta, most drágább, mint előtte volt, majdnem 4000. Elszomorodom, lemondok róla. A fenébe, miért is nem tudtam megvenni tegnap. Biggyesztem a szám, ááá, Manónak nem is tetszene. (közben meg tudom, hogy igen)
Másnap aztán kiderült, hogy tévedés az áremelés, rosszul jött le az árváltozás.
Tehát ismét csak kétezer. Uccu neki, most már nem gondolkodom. Otthon vigyorogva eldugom, és már gondolatban azzal játszom, hogy vajon milyen reakciót vált majd ki Manóból. Másnap reggel, persze, hogy én kelek elsőnek, és amíg várom a kávémat, hogy lefőjjön, Manó is kislattyog. Szerintetek, erre mit csinál a hülye anya??? Naná, nem vár karácsonyig, előveszi. Manó tágra kerekedett szemekkel csodálja, szinte még lélegzetet is alig vesz. Kissé félve, megilletődve, áhítattal nyomja meg a billentyűket. Olyan komolyan vizsgálgatja, hogy én is csak ámulok. TETSZIK NEKI!!! :-)))) nagyon teszik!!! Így még soha semminek nem örült.

Azóta már megszokta, de szívesen kézbe veszi, nyomkodja, egyre ügyesebben, néha mond is dolgokat. Egyedül is eljátszik vele, de  azt jobban szereti, ha összebújunk, és együtt nyomjuk, mondjuk, keressük a megfelelő betűket. Csajok, ha elérnénk, hogy megtanuljon írni, kommunikálni, azt se bánnám, ha nem beszélne!

Tehát most ez az új fejlesztő játékunk. Ja, azt nem is mondtam, hogy először,  persze a számokkal kezdte, aztán  a betűkkel, és úgy kereste ki őket ábécé sorrendben, mint ahogy a betűtábláján voltak. 🙂

Tiszta sor, tisztában van ő a dolgokkal. Csak itt-ott akadnak még kisebb bakik. Mert ugye, hallotta ő a tévéből is, hogy ünnep közeledik, mi is gyakrabban mondogattuk, sőt az újságokban is egyre gyakrabban felbukkant ez a szó, meg az, hogy ajándék. Tehát, az úgy megy, hogy fogja az újságot, mindegy milyen, kikeresi a kedvenc szlogenjét-ez az új hepp- és felolvastatja, -hogy aszongya ” a kockázatokról és mellékhatásokról  olvassa el a…” utána figyelmesen megmutatja  az e-mail címet, mondván, hogy “hihihi”-ez a www, “o”-azaz pont, a többi nem lényeg, csak “hu” legyen a vége :-)Ezután megnézzi, hogy van-e benne hétfő, kedd. (többnyire talál)Én meg mutatom neki a gyakrabban előforduló szavakat, amik ki vannak emelve-pl, ünnep, ajándék, vagy kérdezem, hogy hol van ilyen és ő rámutat. Szóval ezek alapján Manó tudta, hogy ünnep közeledik 🙂

Hogy ez mit jelentett nála? holnap elmesélem:-)

TÉLI ÉJSZAKA

A nyár

ellobbant már.

A széles, szenes göröngyök felett

egy kevés könnyű hamu remeg.

Csendes vidék.

A lég

finom üvegét

megkarcolja pár hegyes cserjeág.

Szép embertelenség. Csak egy kis darab

vékony ezüstrongy – valami szalag –

csüng keményen a bokor oldalán,

mert annyi mosoly, ölelés fönnakad

a világ ág-bogán.

A távolban a bütykös vén hegyek,

mint elnehezült kezek,

meg-megrebbenve tartogatják

az alkonyi tüzet,

a párolgó tanyát,

völgy kerek csöndjét, pihegő mohát.

Hazatér a földmíves. Nehéz,

minden tagja a földre néz.

Cammog vállán a megrepedt kapa,

vérzik a nyele, vérzik a vasa.

Mintha a létből ballagna haza

egyre nehezebb tagjaival,

egyre nehezebb szerszámaival.

Már fölszáll az éj, mint kéményből a füst,

szikrázó csillagaival.

A kék, vas éjszakát már hozza hömpölyögve

lassudad harangkondulás.

És mintha a szív örökről-örökre

állna s valami más,

talán a táj lüktetne, nem az elmulás.

Mintha a téli éj, a téli ég, a téli érc

volna harang

s nyelve a föld, a kovácsolt föld, a lengő nehéz.

S a szív a hang.

Csengés emléke száll. Az elme hallja:

Üllőt csapott a tél, hogy megvasalja

a pántos égbolt lógó ajtaját,

melyen a gyümölcs, a búza, fény és szalma,

csak dőlt a nyáron át.

Tündöklik, mint a gondolat maga,

a téli éjszaka.

Ezüst sötétség némasága

holdat lakatol a világra.

A hideg űrön holló repül át

s a csönd kihűl. Hallod-e, csont, a csöndet?

Összekoccannak a molekulák.

Milyen vitrinben csillognak

ily téli éjszakák?

A fagyra tőrt emel az ág

s a pusztaság

fekete sóhaja lebben – –

varjucsapat ing-leng a ködben.

Téli éjszaka. Benne,

mint külön kis téli éj,

egy tehervonat a síkságra ér.

Füstjében, tengve

egy ölnyi végtelenbe,

keringenek, kihúnynak csillagok.

A teherkocsik fagyos tetején,

mint kis egérke, surran át a fény,

A városok fölött

a tél még gőzölög.

De villogó vágányokon,

városba fut a kék fagyon

a sárga éjszaka fénye.

A városban felüti műhelyét,

gyártja a kínok szúró fegyverét

a merev éjszaka fénye.

A város peremén,

Hol a homályból előhajol

egy rozsdalevelű fa,

mérem a téli éjszakát.

Mint birtokát

a tulajdonosa.

1933. január

 Gyökössy Endre:Recept

– Igehirdetésének egyik mondata hozott ide.

– Örülök, hogy eljött, foglaljon helyet, s mondja el, mi volt az a mondat.

–
A félretett, az összegyűjtött harag felgyülemlik, és – azt hiszem, így
hangsúlyozta – gyűlölet lesz belőle, s azt öli, aki gyűlöl, lassan, de
biztosan. – Ugye Pál apostolt idézte: a nap le ne menjen a ti
haragotokon!?

– Erről is szó volt, de gondolom, mást is szeretne még mondani.

–
Igen. Kérdezni szeretnék. Kétszer elvált asszony vagyok. Mindkét
házasságom anyám nehéz természete miatt bomlott fel, akivel együtt
kellett laknunk. Nem volt más megoldás. Anyám pedig képtelen volt
elvágni a lelki köldökzsinórt, szinte pórázon tartott vele, mint
kisgyermek koromban. Azt pedig egyik veje sem tudta elviselni, hogy
elsősorban anyám „kislánya” legyek a házasságban és ne feleség. Merem
állítani: mindketten anyám elől menekültek el. Már évek óta egyedül
élünk, anyám és én. Egy fedél alatt, de némán és acsarkodva, keserűen,
robbanékony légkörben. Hónapokkal ezelőtt rémülten döbbentem rá –
rettenetes kimondani is –, hogy gyűlölöm az anyámat kétszer tönkretett
életem miatt. De ez a gyűlölet valóban engem öl. Míg házasságban éltem,
jóformán sose voltam beteg. Most kétségbeejtően rossz alvó vagyok, s
szüntelenül fáj valamim. Szédülök, a vérnyomásom ugrál, szorongásaim
vannak. Megromlott az egészségem, és egyre fogyok. Már orvoshoz sem
megyek, mert minden leletem negatív, csak éppen én vagyok pozitív,
beteg. Érzem, hogy ha nem történik valami: a magam gyűlölete öl meg.
Mondja: mit tegyek?

– Mit tett eddig?

– Imádkoztam azért, hogy ne gyűlöljem az anyámat.

– Mióta imádkozik ezért?

– Amióta tudom, hogy gyűlölöm.

– Csak azért imádkozott, hogy ne gyűlölje?

– Nem, olykor, ha tudtam, azért is, hogy szeretni tudjam.

– Engedjen meg egy kérdést. Hogyan várta ennek a kérésnek a teljesítését? Tulajdonképpen mit várt?

– Hát, hogy szeretni tudjam.

–
Tehát valami érzésre várt. Ne haragudjék, ha így mondom: valami jóleső,
meleg bizsergésre várt a szíve körül ugye? És az elmaradt. Így van?

– Valahogy így. De már nem is imádkozom. Csalódtam az imában.

– Szeretnék valami mást is ajánlani.

– Azért jöttem.

– Érzésekre várt, de nem tett semmit. Arra várt, hogy Isten tegyen az életével valamit. Így van?

– Igen, körülbelül így.

– Pedig Isten mindent megtett értünk a Krisztusban…

– A kereszten?

–
Ott, és ezért nekünk is mindent meg kell tennünk, ami tőlünk telik,
hálából. Édesanyjáért kellene valamit megtennie még. Mert legtöbbször az
érzésekből lesznek a cselekedetek, de olykor az elkezdett
cselekedetekhez csatlakoznak az érzések. Vagy váltanak ki érzéseket.

– De mit tegyek?

– Céltudatosan, rendszeresen és naponként tegyen jót édesanyjával és eközben imádkozzék érte, ha még tud.

– De mondtam, hogy gyűlölöm.

– Meg akar gyógyulni?

– Igen.

– Akkor cselekedjék, és ne keressen kibúvót. Egyébként Jézus is mondott egyet s mást, még az ellenség szeretetéről is.

– Mit tegyek hát?

– Ha most orvos lennék és receptet írnék, biztos gyógyszert a gyűlölet és egyéb betegségei ellen, kiváltaná?

– Kiváltanám.

– Bevenné?

– Bevenném.

– Akkor ott van papír, meg toll, diktálnék egy receptet. Írja?

– Írom.

–
Tessék: hétfőn reggel mosolyogva köszöntőm őt és megkérdezem, hogy
aludt. Kedden: kitakarítom az ő szobáját is. Szerdán: két szelet
süteményt hozok neki. – Írja csak, írja. Csütörtökön: elhívom sétálni,
hazafelé pedig kérdezgetek és hagyom őt – csak őt – beszélni. Pénteken:
megkérem, hogy zongorázza el azt a dalt, amit gyermekkoromban szokott.

– Már évek óta nem zongorázik.

–
De kérnie szabad. Szombaton: megkérem, hogy segítsen jó túrós gombócot
főzni, mert azt ő jobban tudja. Vasárnap: bemegyek a szobájába, amikor
lefeküdt, betakargatom és megcsókolom. Pont. Ismeri ezt a zenei
kifejezést? Da capo al fine? Elejétől végig. Nos, a következő héten
ugyanígy vagy hasonlóan: da capo al fine s egy hét múlva felkeres és
megbeszéljük a többit.

– A csókot is kell?

– Igen.

– Jaj!

– Miért, jaj?

– Mert évek óta nem csókoltam meg.

– Vállalja ezt a hetet így?

– Megkísérlem.

– Isten segítse. Várom.

Nem jött. Hetekig nem jött.

De
egy hétfőn, kora reggel telefonált. Sírva: – Mikor tegnap ismét
betakartam, az én hideg és kemény anyám felült az ágyban, és magához
ölelte a fejem, és éreztem, hogy könnyes a szeme és azt mondta: – De jó
vagy mostanában hozzám. – Akkor, évek óta először, éreztem, hogy
szeretem az anyámat.

Aztán hozzátette: – Adja másnak is oda ezt a receptet!

Tessék.

Bán Aladár: Advent

 Szerte e hazában mondom a verseket, és figyelem a közönséget: nem
tudják, mit jelent „magyar”, olyan értelemben, ahogyan Ady ejtette,
ahogyan Petőfi lángolta, Balassi élte, Arany szenvedte, Bartók
sikoltotta Kodállyal, Csontváry és Egry festették, ahogyan Kosztolányi
féltette, Babits óvta, ahogyan Móricz simogatta. Nem tudják, nem értik,
és félnek attól, ha feléjük tüzelem a szót, ahogyan Vörösmarty és Juhász
szavait égetem, félnek attól, hogy ma nem „modern” úgy érteni, ahogyan
értenék.