Bee happy!

 Már hajnalban nagyon jókedvűen ébredt  a kis huncut.

Ez a jókedv végigkísérte egész napunkat. Bár a kezdet eliente nem sok jót igért.

Betuszkoltuk az üvöltő Manót az autóban és elindultunk, közben kerestük volna
a hangerő szabályozót a kicsilányon, de sajnos, a hanyag tervezés miatt ,
ugye nem találtuk, mert ami nincs, az nincs.
Szerencsénk viszont volt,
mert kisfalunk főutcáját feltúrták, és a nagy sártenger mellett
kamionok, munkagépek szűkítették, lassították a forgalmat. De ez olyan
érdekesnek bizonyult, hogy Manó elcsendesedve, tágranyílt szemekkel
próbálta megérteni a dolgok értelmetlennek látszó folyamatát. Így, mire a
benzinkúthoz értünk, már kíváncsian nézelődött, teljes lelki
nyugalommal, nekemdőlve táncoltatta a kisbékáját. És ez így ment, amíg
megkapta a kerék a megfelelő nyomást, és az autó is a szükséges benzint.
Később, nagyokat vigyorogva megcsodálta a vizeserdő hatalmas fáit,
miközben mi az út menti szemét miatt dohogtunk. És érdeklődve nézte
hogyan vágják ki a fákat a kijelölt helyen, és nagyobb kamionok után
nézelődött, és bámulta a házakat, kerítéseket, és kiröhögte az előttünk
kacsázó biciklist. Nem is hittünk a szemünknek-ő eddig nem nagyon szokta
megnézni a dolgokat, csak úgy, két üvöltés között nézelődött erre-arra,
max a hirdetőtáblák, vagy kocsireklámok emil címében örült a www-nek,
egy-egy percig.
 Most élvezte az utazást, és a másikvárosi rendelőhöz érve,
hiszti nélkül kiszállt, és lépcsőt számolva jött befele. Bennt se volt
nagy baj, csak a vizsgálóban egy kicsi, még egy hoppát is vigyorgott a
dokinak, de mivel az megfogdosta a karját, vállát, hát kifejezte a drágám a
nemtetszését, őt ne fogdossák!!!:-) – igaz, dokibácsi nem egy Adonisz :-), lehet ez volt a baj :-).
Mondanom se kell,
gyorsan végeztünk, kezecske jól van, jövő héten ismét mehetünk, mert
most röntgen nem működött :-/.
Nagyon értékelte mindezt a kis
huncutom és örült, hogy végre már mehetünk is kifele, ezért szó nélkül
önként ült be az autóba!!!!!, és visszafele is élvezte az egészet.
Ha
tudnátok, milyen jó dolog úgy utazni, hogy béke van és boldogság! És ez
még nem a mese vége. Kisfalunkba érve be kellett mennem kenyérért, de
kisnagysád úgy gondolta, hogy jön ő is. És most jött, komolyan
szétnézett, és rájött, hogy itt nincs miért hisztizni. (múltkor 2 perc
alatt felbolygatta munkahelyem csendjét) Én nyugodtan vásárolhattam, még
pár szót pletyizhettem is a kollégákkal, mert ő kézenfogva a bátyját,
sorról sorra járt, és megnézegetett mindent, de nem hagyta, hogy bátyja
bármit is elvegyen a polcokról, mindent szépen visszarakatott- hát, 
nem lesz egy plázacica, ammá biztos :-)))se egy boltkóros :-))). És én
csak lestem őket, és volt kolléga, akinek elmondta, hogy sszzzz- most
lehet válogatni, hogy szia, szeretlek-vagy szerda lesz holnap :-)))).
 Aztán kiszúrta, hogy a kisfőnöknő túl közel állt hozzám, és már mióta
ott mondogatja a magáét, na, azt mondja, ebből elég, és odajött,
elcipelt, búcsúpuszit is cuppantott az ottmaradóknak. És komolyan
mondom, fülig ért a szám. Végre, végre, annyi év után, Manó megint
civilizáltan, normálisan viselkedett, és ha így haladunk, talán
nemsokára megengedi, hogy bekössük a hátsó ülésen, és talán már csak
kettesben is mehetünk ide-oda.
És akkor mienk lesz a világ!!! :-))).
Több
mint hat évvel ezelőtt volt ilyen, még Göd előtt.
Hogy én milyen
boldog vagyok lányok!
Ma is megyünk kicsit csavarogni . 🙂
(már
csak apa teremtsen benzint, vagy rávalót mert mire rászoknánk… na, de félre gondok
🙂 )

 Tavasz helyett visszajött a tél. (Na, bumm, mintha ezt csak én vettem volna észre :-). )
 Az első nap, hogy újból hóesésre ébredtem, bizony ajakbiggyesztve bámultam az ablakra. Óvatos, pici pelyhes hulldogálás volt, szinte szóra se érdemes. Később, mikor már kávésbögrémet szorongattam, akkor elkezdett játszani velem az idő. Kint nagy pelyhek kezdték el puha, kecses táncukat, olyat, amit mindig is szerettem. Valahogy mégsem ébredt bennem a lelkesedés.
 Olyan érzésem lett, mintha egy általam kirúgott ex akarna bepróbálkozni, előbb csak a “lábamat engedd be”, aztán, mivel ismert, tudja, mitől csábulok, ámulok varázslatokkal akar célt érni. És próbálkozik, bókol, bájolog, ha nincs eredmény, akkor, megmutatom, milyen erős vagyok- (fújt a hideg szél, fagyjak csak meg, ha már nem akarok elcsábulni). Szinte minden ismert fogást bemutatott. És várta a hódolatot, én meg csak biggyesztettem az ajkam, na jó, néha mosolyogtam is, lám, még erre is képes. (Úgy befagyott a szélvédő, hogy csak na, hiába vakartam, látszólag oké volt, aztán újból redőny le, se kép, se hang. De a motor már járt, én vakartam, töröltem, és előbb-utóbb csak kiláttam)
 Szóval, ez az ex nem érdekel. Se engem, se a rigókat. Mert ők is trilláznak ám, amint csak lehet :-), sőt a jácintjaim, nárciszaim is emelgetik “zöldfülüket” egyre följebb-és följebb. És együtt, összefogva megmosolyogjuk a hideget, a tél utolsó, szánalmas erőlködését, és táblát akasztunk, ki:

MENJ UTADRA, IDŐD MÁR LEJÁRT!!!

Mi már más szerelemre várunk, hisz ránkkacsintott már ez a huncut, és bizony világgá is kiálthatjuk, mi már csak a Tavasszal vagyunk hajlandók randevúzni, szerelembe esni.

Mint eltűnt
barátok kézfogása,
szerelmek elhalt suttogása.
Nevek,
kihűlt arcokról életlen képek.
Furcsa álmok a jövőt kutatják, de
tények az álmokat dobozba rakják,
varázsigékkel miket beléd
lehelt az élet.

Önfeledt hitek és szigorú számok.
Bentrekedt szitkok
vallomások, mik
tombolnak bennünk míg állunk szótlan a térben.
Vakító fények, a testetlen lényeg,
mint gyerekszájból a
romlatlan lélek, mi
felénk árad, bátran fejtsük meg végre.

Most hogy
hallottad ezt, még ne szólj semmit!
Csak jegyezd meg végül is
rendet kell tenni a szavak közt
(amiket nem mondtuk ki)

 

– Honnan jöttem? – kérdezte édesanyját a
gyerek. – Hol szedtél fel engem?
Az anya keblére vonta magzatát,
majd könnyes mosollyal szólt:
– Szívemben rejtőzködtél, kedvesem,
mint örök vágy.
Jelen voltál játékaim babáiban, és ha istenszobrot
gyúrtam agyagból, téged formáltalak öntudatlan.
Házunk istenségében
is téged tiszteltünk.
Éjfél reménységeiben és szerelmemben, sőt már
az anyám álmaiban is.
Otthonunk halhatatlan őrzőszelleme táplált
emberöltők óta.
Leánykoromban, amikor szirmait bontogatta lelkem,
virágillatként lebegtél fölötte.
Szelíd lényed úgy virágzott
tagjaimban, miként felhő bíborfénye napfelkelte előtt.
Ég küldötte
kedvenc, hajnal ikertestvére, a földi lét nagy folyama partra vetett
bennem.
Arcodba nézek, és megfoghatatlan érzés tölt el:
Te, ki
mindnyájunké vagy, enyém lettél.
Félelmemben, hogy elveszítelek,
magamhoz szorítlak erősen.
Csodás varázslat két gyönge karomba zárta a
világ legdrágább kincsét.

Senki sem él örökké, testvér, és
semmi sem tart sokáig. Tartsd ezt eszedben és örülj.
Életünk nem az
egyetlen régi teher, ösvényünk nem az egyetlen hosszú utazás.
Egyetlenegy
költőnek sem kell énekelnie egyetlen régi dalt.
A virág elhervad és
meghal; de annak, aki hordja a virágot, nem kell érette örökre
gyászolnia.
Testvér, tartsd ezt eszedben és örülj.
Jönnie kell egy
teljes szünetnek, hogy tökéletességet szőjön a muzsikába.
Az élet
napestje felé hanyatlik, hogy belefúljon az arany árnyékokba.
A
szerelmet el kell hívni játékától, hogy bút igyék s felemelkedjék a
könnyek egébe.
Testvér, tartsd ezt eszedben és örülj.
Sietünk
leszakítani virágainkat, nehogy a futó szelek megrabolják.
Megpezsdíti
a vérünket, megfényesíti a szemünket, hogy csókokat lopunk, melyek
eltűnnének, ha késlekednénk.
Életünk mohó, vágyaink hevesek, mert az
idő húzza a búcsú harangját.
Testvér, tartsd ezt eszedben és örülj.
Nincs
rá időnk, hogy valamit megragadjunk, összezúzzunk és elhajítsunk a
porba. Az órák gyorsan ellejtenek, leplükbe rejtve álmaikat.
Rövid az
életünk, csak néhány napot hagy a szerelemre.
Ha munkára vagy
vesződségre hagyná, végtelenül hosszú volna.
Testvér, tartsd ezt
eszedben és örülj.
A szépség édes nekünk, mert egyazon mulandó
dallamra táncol az életünkkel.
A tudás drága nekünk, mert sohasem
tudjuk kiteljesíteni.
Minden eldőlt és elvégeztetett az örökkévaló
Égben.
De a föld illúzió-virágait frissnek örökre megőrzi a halál.
Testvér,
tartsd ezt eszedben és örülj.

(Áprily Lajos fordítása – A
kertész c. kötetből)

Várnai
Zseni – Mi legyek még?

 Néha azon gondolkodom, hogy istenbizony, lehet, hogy Manónak van igaza, hogy nem beszél. Így mi kell kitaláljuk azt, amit gondol, vagy érez. Elvileg egészséges lelkületűek lévén, naná, hogy mi mindig azt gondoljuk bele, ami nekünk is jó :-), bár ő ezt néha sommázza egy-egy zavarbaejtő ajakbiggyesztéssel, vagy egyszerűen kiröhög. Ezt azért még csak meg lehet magyarázni így-úgy. 🙂

 A szavakkal már nem így vagyunk. Azoknak, ugye, megtanultuk, hogy van súlyuk, meg hangsúlyuk. És könnyen félre lehet érteni, meg bele- és mögégondolni, aztán már ott is van a félreértés. Merthogy beszélget az ember, modernebbül kommunikál. A kimondottakat már nem lehet meg nem történtté tenni, nincs delet gomb (sajnos). Vannak, amik csak rosszul fejeznek ki teljesen más mondanivalót, és vannak, amik direkt beleégnek a hallgató lelkébe. Gyakran igencsak 8 napon túl gyógyulóak, mégsem lehet jogorvoslattal élni.
  Az élő kommunikációnál már csak az írott a veszélyesebb. Itt nem látjuk a beszélőt, nem vesszük észre a mosolyt, a mimikát, a gesztusokat. Sokan meg egyszerűen leragadnak egy-egy szónál, mondattöredéknél, és nem a teljes szövegkörnyezet figyelembevételével vonják le a maguk következtetéseit.

Tévedések szomorújátéka is elkezdődhet, legtöbbször teljesen feleslegesen.

Óvakodjunk az odavetett szavaktól, és téves következtetésektől.

(legközelebb talán hozok példákat is, hogy félre ne értsetek 🙂 )

puszi mindenkinek.

(ja, és becsüljük a szép szavakat)

Wass Albert: Rügyek

Az orgona-bokorra cinke szállt,
s a kis rügyeknek halk titkot sugott:
a dombon látta már a napsugárt,
már jönni fog,
s a lombok börtönére fényt havaz!
Smaragd szívekben felpezsdült az élet.
Csodás remény: valahol újra éled
egy régi álom, csillogó tavasz.

Lelkünkben is
ilyen rügyecske tán a gondolat.
A jég alatt
szellem-páncélzat védi: kőkemény.

Egy forró csókra hirtelen kipattan,
s dalos tavasz lesz: csengő költemény.

 Köszönjük a sok jó szót! 🙂 Örömmel tapasztaltam, hogy szerencsére sokan vagytok erős idegzetűek 🙂

Tartozom egy bocsánatkéréssel is a mulasztásért, de itt a lényeg : kedves, szeretett Zsuzsáim utólag is nagyon boldog névnapot kívánok nektek!

  Tegnap megejtettük az egyhetes ellenőrző  röntgent, szerencsére csontocska jól forr, nem mozdult el, még egy hét és már nem kell félni. Persze ezt könnyebb mondani, mint megtenni, mert Manó már nagyon unja az egykezűséget és mindenféle furmányt kitalál, hogy felkötött kezét is hasznossá tegye, és már én kezdek kifogyni az ötletekből (ő nem ).
 Azt nem is írtam, hogy múltkor, mikor Kedvessel vittük, olyan volt az autóban, mint egy kisangyal, már nagyon örültem, hogy jajj, de jó lenne, ha végre hagyná magát szállítani, és talán lassan én is vihetem majd őt, és akkor mienk a világ. A rendelőben persze már hozta a formáját, mert gyorsan rájött, hogy ez nemszeretem hely, és elindult  megkeresni a kijáratot (volt kettő is a folyosó mindkét végén), mondván, hogy oké, jöttem, láttam, mehetünk. Mivel én nagyon konokul ragaszkodtam ahhoz, hogy előbb beszélünk dokibácsival és kukkantunk a röntgenes néninek is, hát nem kerültem a népszerűségi listája vezető helyére, sőt, hangos nemtetszésnyílvánítását kénytelen volt minden jelenlevő végighallgatni. Kalapom emelem az ott dolgozók előtt, mert ahhoz képest, hogy sokan voltak előttünk, bizony meglepő kedvességgel, együttérzéssel azon ügyködtek, hogy mielőbb túllegyünk minden kötelezőn, és végre mehessünk (visszaálljon végre a csend a rendelőben). Kedvesnek cirka 5 percet kellett kettesben kibírni Manóval, míg a doki elmagyarázta nekem a tennivalókat. (hazaérve közölte, hogy a kontrollra, majd Nagytesóval – fiammal menjünk)
 Tegnap nekivágtunk hát az útnak, de most már az autóba ültetés sem ment zökkenőmentesen, Manó kézzel-lábbal, telitorokkal tiltakozott (megint). Kis nyugtunk inkább a hazaúton volt, addigra talán elfáradt. De a csont forr, ez a lényeg, és csak két hét múlva lesz talink újból.

  Ja, mesélni akartam, hogy  Nagylányom vitába bonyolódott a matek tanárával, ugyanis szóba jött hogy az “esőember” (a film) és a tanár szerint ez csak rájátszás, és hogy nem igaz, hogy akár zseni is lehet egy autista, mert azok, csak szimplán hülyék. Erre lányom jól felkapta a vizet, és mondta, hogy nem, csak kicsit mások, és másképp reagálnak, de semmi esetre nem hülyék. Tanár nem értette, hogy mire fel ez a kirohanás, és hogy Nagylány honnan tud bármit is erről, de a végén kiderült, hogy kettejük közül bizony a tanárnak nincs személyes élményalapja. A beszélgetés vége az lett, hogy mondta, hogy jajjj, de nehéz lehet a lányomnak, egy beteg tesóval, és ha beszélni akarna, vagy segítség kell, szóljon, meg, hogy van pszihodoki is a suliba, mert ez felfoghatatlan, hogy lehet ezt feldolgozni.
Szóval a jószándék vitathatatlan, de a tájékozottság hiánya döbbenetes. Már megint azon kuncogtunk, hogy mennyire másképp látják a kívülállók ezt a helyzetet, hogy valami súlyos problémát fognak csak fel az egészből, amiből ép ésszel nem is lehet kijönni, és hogy lehet erről mosolyogva, derűsen beszélni? -tuti, hogy szakpszihó segítség kell. 🙂
No, így, ezek mennek, meg a tél. Merthogy jön ám a tavasz :-))

 

Kányádi Sándor
Február hónapja

Február hónapja
azért olyan kurta,
fogyatékján már a
kolbász meg a hurka.

Márpedig a télnek,
azt mindenki tudja,
nemcsak kívül, bévül
is kell a jó bunda.

Addig tart tehát, míg
akad a padláson,
minek jó étvággyal
a nyakára hágjon.

De ha már se gömböc,
se kolbász, se hurka,
február hónapja
magát összehúzza.

Mintsem hogy tengődjék
spenóton, salátán,
inkább egy-két nappal
hamarabb odébbáll.

Fölül az utolsó
ródlira, szánkóra,
nehogy még a hó is
kifogyjon alóla.

 Szép az élet, tenéked magyarázzam?

Mivel párom fizetéstöredéke nem tette elégedetté kedves “nyakunkatkezébetartó barátunkat”, így más forrás után néztem, és lám máris kissé megnyugodva indultam befizetni az elkerülhetetlent, a halaszthatatlant. Azaz csak indultam volna nagy lendülettel, mert első nekifutásomban felfedeztem, hogy nincs itthon a kocsi – fiacskám gyorsabb volt nálam, és huss, elmentek.( ők együtt, a kocsi, meg ő)

Nos, mondom, sebaj, elég tűrhető az idő, lám a cinegék is röpködnek, egy se fagy le az ágról, hát talán követem a példájukat, azaz nem fagyok le és mondjuk…mivel röpülni nem tudok (még), elbiciklizek a célállomáshoz. Már győzködtem is magam, hogy hűű, dejóó lesz, mert lám, eltunyultam, és kell a mozgás, úgyis maholnap itt a tavasz, amit nagyon várok ám. Nos, ez a tervem se vált be, hisz első kerékből kimenekült minden molekulányi levegő, és a kerékgumi szomorú beletörődéssel elfeküdt a felnin. Persze, a pumpa meg kölcsön lett adva…

Hát akkor, nincs más lehetőség, lábam közé vettem az utat, és az apostolok lován caplattam a bank fele. (szánalmas jelenet, kéretik meghatódni- gyalogszerrel  kutyagoltam kölcsönpénzből törleszteni a kölcsönt) Nem is értem én ezt igazán…mikor befizet az ember, akkor mindig működik a rendszer, gördülékenyen megy minden-baj csak és kizárólagosan a pénz kivételekor történik…Azt hiszem erre is lehet valami Murphy törvény…

Aztán hazaértem a nagy sétából, Manó egészen sikeresen kikészítette Kedvest, engem meg kitörő örömmel fogadott. Kisvihánc, nagy puszicuppogtatások, és simizős mondókázás, de gyere csak, ülj le  ide, mert anyunak főzni kell.
 Mi legyen??? máj, vagy pásztortarhonya??? mivel az egyiket az egyik, a másikat a másik nem szereti, és alapanyag sem túl sok, hát mindkettő. Mondjuk, egy kis lecsóval jól megbolondítom, csak ahhoz-kamra hiányában ki kell  mennem a kazánházban, ott kellően hideg van (tetőteret fűtő kazán lesz majd benne egyszer). És megyek, nyitom, és lábam földbegyökerezik.
Nekem nem mondta senki, hogy ezt kiadták horrorfilm díszletnek!!!! Mert csak ez történhetett, hisz hogyan másképp lett volna minden fekete, és csupa kormos pókhálós??? A látvány döbbenetes volt. Sokkoló.

Mint utóbb kiderült, a bojlerünk égett le, és kész csoda, hogy nagyobb baj nem lett.

Elsápadva a “mi lett volna ha” lehetőségétől betámolyogtam, szóltam Kedvesnek, hogy jöjjön, nézze meg, amit én már láttam, mert tuti, hogy ilyet még eddig ő se…Ha lett volna egy kis eszem, legalább fogadok vele, mert nyertem volna…

Szóval a bojler kimúlt, és evilágból való távozásáért az egész kazánház gyászba borult. A falak, a pókhálók, a fehér tároló szekrényem, kívül, belül, a befőttek és savanyúságok, a szerszámok, a pelenkák dobozai, a teljes kinti elektromos hálózat.

Mondhatnám, hogy örülnünk kellett volna, hogy nem lett nagyobb baj, mert nem sok hiányzott.

Kedvünkszegetten csoszogtunk be mindketten. Még fel sem fogtam mi történt, egyszer csak Manó felsikít és puffan egy nagyot, vagy inkább fordítva. Rejtély, hogy miben botlott meg, de akkorát hasalt szegénykém, hogy csak na. Ijedten keresgéltem, hol fáj kicsim, mi a baj. A sírás abba maradt, és én is elcsendesedtem, mert semmi külsérelmi nyomot nem észleltem nagy hirtelen. Csak valahogy olyan furcsa volt az egész. Túl sok időm nem maradt, mert már lépett is be a barátnőm, és kissé kicsivitelte belőlem sokkot, meg közben ugye főzni is kellett, hisz az idő nem állt meg, csak teltek a percek egyik a másik után, és egyre közelebb kerültem a munkába induláshoz. Csomóval a gyomromban indultam útnak és a lelkére kötöttem minden otthonmaradónak, hogy szóljanak, ha valami változás áll be Manónál, mert azt kiderítettük, hogy a bal karját fájlalja. Mit ne mondjak nagyon hosszú volt a következő 4 óra. Ennél hosszabb csak az éjszaka volt. Manó gyakran felsírt álmában. De se kékülés, se duzzadás…

Hajnalban ébredezünk Kedvessel.

K: – Leszedem, kivízkövezem…

 Én: -Felhívom a háziorvost, megkérdezem…

K: -Venni kell bele új fűtőszálat, vezetékeket.

 Én : -Be kell vinni egy röntgenre

K:- meg csatlakozókat…

 Én : nem szokott ennyire nyöszörögni, csak, ha komolyan fáj neki.

K: –meg szólok a Bandinak, ő majd beköti…

 Én: -szerintem, tuti, hogy csak eltört valamelyik csont. Jobb, ha megnézetjük.

K: –remélem, kapok hozzávalót itt helyben…

…….

-Te hallod, amit én mondok???Vagy a bojler a fontosabb????
K: -Jól van, na, akkor menjünk, ha akarod, de ha törés lenne, látszana, de ha te akarod, menjünk.

Mentünk.

Törés. Gipszelni nem lehet, felkötve kell rögzíteni.

Potom 2400 ft-ért vettünk zsákos rögzítőt rá, és Manó a világ legrendesebb gyereke, magánhagyja.

Azóta van már melegvizünk is.

 A nagy fák is kis magból kezdenek nőni, a nagy utaknak is az első lépése aprócska, tehát mivel is kezdődhetne a tavaszvárás?

Egy aprócska kis napsugárral, némi napsütéssel:

 Sziasztok!

Mondhatjátok, na persze, már megint csak ígértél, és milyen igazatok lenne…
Tehát most ahelyett, hogy szépeket mesélnék, csak elmondom azt, ami van.
Páromtól a temetésre kért pénzt szépen, egyösszegben főnök levonta. Hogy mi maradt? Nem sok, de nem panaszkodhatunk, ugye, mert mikor kellett, ideadta és az jó volt.
Fizetésemet a bank még azelőtt lenyelte, hogy megkaptam volna az értesítést, hogy egyáltalán beérkezett (mondjuk itt volt pár percnyi csoda érzésem, mikor közölte, hogy levont ezt meg azt-jééé, mondom, miből?)
Aztán volt szülői értekezlet.
Osztályfőnöknéni kissé értetlenül áll, hogy a diákok akarnak osztálytáncolni és még keringőzni is…Nnna, de hát neki mindegy, ő mögéjük áll ugyan, ő nem gátolja őket semmiben, amit és ahogy akarják, úgy szervezzék. Csak a bankettre és a büfére legyen meg ami kell, ugye. Ja, meg az ezután nyitandó bankszámlára legyen befizetve az összeg, persze.(mármint amiből a mindenféle kerül kifizetésre)
Sőt, idén, a kisérettségi után, talán még kirándulni is elviszi őket, hisz a tavalyi -első kirándulásuk- egész jól sikerült.
Ahhoz, hogy mindezt meghallgathattam, sőt, még néha meg is szólalhattam (nanáhogy) az kellett, hogy elinduljak otthonról 15.15-kor (a tényleges 17-kor kezdődött) és hazafele még elértük a 19.15-kor induló vonatot. Hogy este 10 után értem haza, az csak a mávnak, meg a váltónak és az egyhelyben üldögélésnek volt köszönhető. Azon gondolkodtam, hogy mi lenne, ha nem 12km-re laknánk, hanem mondjuk 21-re?

Ja, hogy a héten nem írtam…Itthon van Kedves kényszerszabin, mert meló, az nincs. (nekem se sok nyugtom)
Én meg közben jól megfáztam, már megint ipari mennyiségben fogyasztom a teát, citromot, papírzsepit. És 4 napja írok egy levelet, még mindig nem értem a végére…
DEEE!!!
még van munkahelyem, sőt a márciusi beosztásban is ott szerepel a nevem  ! :-)))).
A fánk nagyon fogytán van, (se fánk, se fánk) de már a rigók egyre gyakrabban jönnek eleséget keresni, tehát itt lapul valahol a tavasz! :-)))
Tehát félre bú, meg bánat, és hólapát!
Kellemes tavasz-és csodavárást mindenkinek!

 

 Kiléptem a bolt hátsó udvarára és ott tombolt bennem a csordaszellem fűtötte felháborodás, meg az egész heti fáradtság, a napok óta tartó csöndes, marcangoló fájdalom. Már rég letelt a munkaidőnk, mi el is végeztük minden munkánkat, de még mindig nem mehettünk, várnunk kellett, hogy ellenőrizzenek és kiengedjenek. A kisfőnöknek nem volt sürgős, ő ráérősen szöszölt valamivel az irodában.

Csakhogy kilépve valami csodavilág fogadott. A sötét háttér előtt hatalmas hópelyhek táncoltak. Lassan, súlytalan lebegéssel, bálkirálynők szépségének tudatával, méltóságteljesen. Az üzlet fényei meg-megcsillantak a kis kristályok peremén. A környéket csend uralta, még egyetlen autó sem járt arra, sőt a környék kutyáit is mintha valami igézet szállta volna meg, néma csöndben figyelték a varázslatot.
Kolléganőmmel ledermedtünk, és már csak suttogva szóltunk: de szép!

És a pelyhek csak táncoltak, őket nézve, szinte kézzelfoghatóan kiszállt belőlem a feszültség, a fáradtság, és a fájdalom is mintha szárnyra kelt volna.

És egyszercsak ott álltam a Maros partján. Kezemen éreztem a csonttá fagyott kesztyű merevségét, benne a szánkóm szintén kőkeménnyé dermedt zsinegét. A szánkó hatalmas volt és elég nehéz, bizony fárasztó volt mindegyre felcipelni a töltésre, de a lesiklás öröme kárpótolt a fáradozásért. A hópelyhek akkor is belekezdtek ebbe a meseszerű táncba és én megbabonázva bámultam őket.
 Ebből a bámulatból apu térített magamhoz. “Szétfagysz!”-mordult rám-” nem látod, hogy már rég otthon kellene lenned?”-kérdezte, és én nem is próbáltam magyarázkodni, hiszen most éreztem meg csak, hogy bizony a lábam már szinte ég  az átázott csizmácskában. Felpattantam hát a szánkóra, és apu a magával hozott pléddel jól becsavargatott, és már húzott is hazafele. Mennyivel gyorsabban, könnyebben siklott most a szán!

Most vettem észre, hogy már nagyon sötét van – anyu azt mondta, hogy akkor kell hazamennem, ha látom, hogy felkapcsolják a villanyokat. Bizony már minden ablak jelezte, hogy az otthon lévők villanyt kapcsolva vacsorára készülődnek. A töltés is szinte magányos lett, a zajos, vidám gyerekseregnek csak a nyoma látszott a nagy hóban, észre se vettem igazán, mikor tűntek el a többiek. Tudtam, hogy most baj lesz ebből, hisz ugye, aput utánam küldte, és jajj nekem. Már vacogtam, de magam se tudtam, hogy csupán a hideg, vagy a félelem, esetleg a fáradtság okozza. Erre apu nagyot rántott a szánkón, és az, mint egy elszabadult csikó, úgy fickándozott alattam. Halkan sikoltottam, és rá néztem, ő visszalesett a válla mellől és mosolygott a szeme. Már nem is fáztam.

 – Hol voltál?- nem láttad, hogy sötétedik?-vont kérdőre anyu, de én már nem féltem, szótlanul hagytam, hogy kihámozzanak a páncélként rámfagyott ruháimból, és jót kortyoltam a forró teából, miközben felkucorodtam a konyhaszékre. Anyu halkan mormogva mondta-szinte mantraként- a szokásost, hogy “nna, most meg jól átfáztál, holnap nem engedlek ki, az hiányzik, hogy beteg legyél”. Apu meg leült velem szembe, és hatalmas tenyerébe vette lángoló, átfagyott lábaimat és kidörzsölte belőle a hideget.

Kinnt táncoltak a hópelyhek. Hatalmassá fogózkodtak össze, és úgy örültek, ünnepeltek velem, mert a tél varázslatos és csodaszép.

Mint most.

Visszatérve erről az utazásról – időérzékem teljesen cserbenhagyott, fogalmam se volt, hogy meddig voltam távol, döbbentem tapasztaltam, hogy még ugyanott állunk mindketten, feltartott arcunkat símogatják a porcukros, szikrázó, puha hópihék, és mindketten mosolygunk. Már nem is számított se a lassú főnök, se a munkaidő. Ajándék perceket éltünk meg mindketten, azt hiszem, hisz az ő arca is sugárzott.

És összemosolyogtunk, kissé cinkosan, mint két vásott gyerek.