Sóhaj

 Ha netán hiányoztam,bocsi,hétvégén nem férek a géphez.
Az a helyzet,hogy reggel korán ideültem,és hoztam volna egy mesét nektek arról,hogy néha milyen apróságokon múlik az,hogy merre megyünk tovább.Aztán előbb inkább beleolvastam a blogjaitokba,hogy lássam kinél mizu.Arra,ami Majdnemnyuszinál várt,nem számítottam.Az élet legnehezebb megpróbáltatásainak egyike,ha egy gyerek beteg lesz.És most nem a nátháról beszélek,bár amiatt is tudunk aggódni.De mikor nagy ,komoly betegség környékezi meg szemünk fényét,mi meg ott állunk tehetelenül…várjuk a dokik csodatevő segítségét,majd rémülten látjuk,hogy Ők is tanácstalanok…Meg kell értenünk,hogy igazán ezen a csöpp kis emberkén múlik minden.A kétségbeesés könnyeit kinnt kell hagyni a folyosón,a félelmeinkkel,haragunkkal és szorongásunkkal együtt.Meg kell keressük magunkban azt az érzést,mikor még pocaklakóként beszélgettünk vele.Megtiszított szívvel és gondolatokkal kell megfogni pici kezét,még ha alszik is és mondani,mesélni neki,mennyire vártuk őt,mennyire szeretjük.Elmondani,amit talán nem szoktunk,hogy olyan büszkék vagyunk rá,hogy nekünk, nagy felnötteknek ,mekkora szükségünk van az ő mosolyára,rosszcsontkodására.”Tudom,kicsim,hogy te is nagyon szeretsz minket,hisz minket választottál,nekünk hoztad önmagad ajéndékba,Kérlek,hát légy erős,szedd össze magad,győzd le ezt a csúnya bajt,mert te képes vagy rá,hisz hozzád fogható csodalény nincs másik.Gyere vissza közénk,úgy ahogy eddig voltál,egészségesen,huncut mosollyal,mert látod,mi gyengék vagyunk.Ha te nem mosolyogsz,anya sem tud,te kellessz ,téged hiányol mindenki anya,apa,tesók,barátok,meg a kedvenc macid is…Mutasd meg milyen erős vagy,kérlek,segíts,hogy újra boldogan mehessünk játszani együtt”.
 Sajnos nagyon ismerős szavak,mondatok,volt alkalmam sokszor mondogatni.Megtanultam,hogy kell az ágyrácsba görcsösen kapaszkodó újjaimat kiegyenesíteni,hogy símogatni tudjanak,a torkomba felkapaszkodó fájdalom,félelem üvöltését szeretetteli csöndes suttogássá halkítani.Megtanultam a kis lépések módszerét.Ma még  csak ezt a picit…ami pont a legfontosabb,ami az életbemaradáshoz,túléléshez kell…Talán egy picit a holnap reggelre is szabad tervezni,de távolbanézni tilos!!Azt majd később,ha eljön az ideje.
 Nem tudom van-e karma,ha igen ,az enyém mi,de a két lányommal számos komoly élet-halál harcot vívtunk már,még eddig mindig győztesként szálltunk ki a nagy csatákból.Nagylány kigyógyult az agyhártyagyulladásból,semmi utóhatás nélkül.(A hülyesége…na nem,az nem attól…az  örökség inkább..nem  !dehogy tőlem!!! 🙂 )Kismanóm,aki minap töltötte a tízedik évét,most is nevetve táncikál,valószínüleg azon derül,hogy a dokik akik még fél évet se jósoltak,akik meggyőződéssel mondogatták,hogy ez aztán soha nem fog megmozdulni se, nemhogy járni megtanulna,nem fog érteni semmit a világból,azoknak is megmutatná,hogy kell elindítani a kedvenc mesét,vagy levenni a zárat a telómról,és üzit küldeni annak,akit pont elötte emlegettem.Bár nem beszél,néhány betüt tisztán felismer.Tudom,ez nem nagy teljesítmény más,egészséges, másodikos gyerektől,de ő nem más, ő csak sajátmagához mérhető.És az ő mércéje a csoda.Persze  csak a mi szemünkben,akik láttuk emberfeletti küzdelmeit..

Szóval ,kedves Petike!Csak azt akartam mondani,hogy szorítunk neked,én hiszem,hogy nemsokára vídáman hancúrozol  újból.Addig is talán egy kis mesebeli segítség nem,árthat.Remélem a saját őrangyal nem sértődik meg némi bónusz-segítségért