Nosztalgia

 Olvasgatom itt-ott a problémákat a kissebb nagyobb gyerekgondokat …
Aztán,mint öreg matrónának, elhomályosodik a szemem, rámtőrnek az emlékek. Persze, az idő rostáján át potyognak az ölembe, tiszták, szépek. Két nagy gyerekemmel sokat készültünk minden kezdetre. Már hónapokkal elöbb elkezdtünk játszani ovodást, iskolást. Eleinte én voltam az ovónéni, később az érintett lurkóm. És úgy telt a délelött,mintha tényleg…Meg a sétáinkat úgy intéztük, hogy meglestük a szerencséseket. Vágyódtak is rá nagyon, hogy bekerülhessenek. Közben otthon ment a játék, foglalkozás, rajzolgatás, versikék, mondókák, mesék…De jó is volt…

 Lévén társasági emberkék, ők könnyen beilleszkedtek, néha még nekem sajgott, ahogy beronhantak és otthagytak..Maradt a kukucskálás és a felismerés, jól megvannak nélkülem is. Még ha fájt is, büszkeséggel töltött el. Persze voltak bosszúságok a mindennapokban. Eltünt ruhák, felnemadottak, benticipős kimenetel eső után…Mert lehetelen annyi apró csibére odafigyelni…lássuk be, még otthon is előfordulnak bakik. De volt sok szép nap, amikor bármilyen zombimód estem be értük, ők ragyogó arccal ugráltak kőrbe : nézd, anyu, ezt itt én csináltam, megdícsért az óvónéni…És olyan örömmel ugrándoztunk haza, hogy egy csapat kerge zerge is elsárgult volna tőle. Aztán volt olyan , hogy én késtem el…mai napig emlegetjük…Óvónéni kézenfogta , hazakísérte…Meg amikor ünneplő ruhában sírdogált anyák napján…a BKV.nem tudta, hogy nekem fontos minden perc…akkor is késtem , hiába csak pár percet , neki óráknak tünt…
 Vagy amikor pici fiam első iskolaévnyitóján könnyek közt énekeltem a himnuszt-sokan bámultak rám – nem tudták mekkora csoda , hogy a fiamnak lehetővé tettem, hogy a saját himnuszát énekelhesse…Vagy az első bizonyítványosztás, az oklevél…Majd szétszakadtam a büszkeségtől…
 Meg mikor a szomszéd kislány áthozta másodikos fiamnak az első szerelmes levelet….