Tegnap este se tudtam elaludni. Nem lepődtem meg, mert 15 éve minden január 9.- én ez van. Ha akarom, ha nem, annak az éjszakának az emléke, úgy tünik, örökre velem marad. Próbálom nem bűntudattal kezelni már. Így hát most is totyogtam egy-két kört a nappaliban, aztán éjfél után meggyújtottam a két kis gyertyát, hagytam őket kissé égni, küldtem pár gondolatot, aztán lefeküdtem…
Akkoriban Nagyfiam még ovis volt, Nagylány még nem volt 2 éves. Szomszédunkban lakott egy kétgyerekes fiatal család, nekik a nagylányuk egyidős volt a fiammal, egy csoportba jártak, és gyakran felváltva vittük a nagyokat suliba, miközben az otthon maradó vigyázott a kisebbekre. A két lány, két szép szőke tündér volt, a kisebbik nagyon a szívemhez nőtt. Apuka állandó éjszakásként dolgozott, anyuka alig várta, hogy a kisebbiket felvegyék oviba, útált otthon lenni. Tudtam, hogy vannak gondjaik, sőt már a harmadik fél is egyre erőteljesebben van jelen-azaz anyuci bepasizott.
Közben eltöltöttem az utolsó karácsonyt a szülői házban, és úgy tértem haza, hogy tudtam, Anyum egyre nagyobb adagban kapja a morfiumot, a visszaszámlálás már megállíthatatlan.
Aztán azon a szombat estén felriadtam álmomból. Talán a veszélyt érző vad ugrik így, egy utolsó körbefülelésre, mielőtt inaszakadtából nekiiramodna menteni az életét. Nagyon izgatott voltam, feldúlt, és valami sűrgető indulási kényszer szorongatta a torkom. Nem találtam a helyem, sőt olyan érzésem volt, hogy megfulladok, így, hogy ne zavarjam békésen alvó családomat, pizsire kabátot kaptam, beugrottam a csizmámba és kimentem az udvarra.
Ijedt voltam, hisz soha ilyesmit nem tapasztaltam azelőtt. Mintha hívna valaki, és nekem sűrgősen mennem kéne. Tanácstalanul bámultam a csillagokat és torkomban dobogó szívvel arra gondoltam, hogy Anyuval baj van. Csak sétáltam fől és alá és legszívesebben kimentem volna a telekről is. De hát éjfél után mit keresnék már kinnt ?- gyötrődtem…Az éjszaka nagyon csöndes volt, olyan süketcsönd, mikor még a kutyák sem ugatnak, mintha az egész világ valami mély varázsálomba merült volna. A hideg szép lassan felkúszott a zsigereimbe, vacogtam.
Hülye vagyok! -gondoltam- itt fagyoskodom. Elmondtam hát a sötétnek, hogy nagyon szeretem az anyumat, de elfogadom, ha mennie kell, mert sok volt már neki a szenvedés. Aztán bementem, odabújtam hortyogó Kedveshez, és nagyon mély álomba zuhantam.
Másnap reggel piacra kellett mennem, Kedvessel elindultunk, bennem ott mocorgott, hogy keresni kell telefonfülkét, hogy hazacsörögjek.
Ahogy kiléptünk a kapun döbbenten láttuk, hogy a tőlünk néhány háznyira lakó, fennt említett család kapuja előtt rengeteg autó van, köztük rendőrségi is.Réműlten néztünk össze Kedvessel- Baj van! -De a baj okát akkor láttuk meg igazán, ahogy közelebb értünk. Minden koromfekete volt,és most vettük észre a halottaskocsit is. Aztán az egyik szomszéd elmondta : a két lány egyedül hagyva, bezárva meghalt.
A szobában, ahol aludtak, tűz lett -állítólag elektromos gubanc. A két lány bemenekült a fűrdőszobába és egymás karjaiban, összebújva, a füst miatt életüket vesztették…Anyuka még nem került elő.
Megsemmisűlve mentünk tovább, és már hiába zokogtam, hogy Istenem, ha átmegyek, megmenthettem volna őket…
Sokáig nem tudtam megbocsátani magamnak.
Nyugodjatok békében!