Szerencsés helyen van az otthonom.Hajnalban, mikor másfele az első villamosok felétek indulnak, itt olyan, de olyan örömkoncertek vannak, hogy sajnálom, hogy nem tudom megosztani minden ébredővel.
Kis madárkák százai éneklik ódájukat és minden trilla az élet szépségéről szól. A levegő tiszta és balzsamos (persze, fiam, hajnalban még a kedvenc cégünk sem büdősít), nagy a csönd, itt-ott az ablakok kivilágosodása jelzi, hogy ébred az új nap. A madarak : cinkék, rigók, vörösbegyek és társaik meg felébresztik a fényt , előcsalogatják a pirkadatot (nem, nem a szomszéd Hajnikáról beszélek! )Az embert körbejárja valami ősi életerő és boldogság, tenniakarás. Mert élni jó !
Kezdek rájönni, hogy őseink miért tudtak olyan sziklaszilárdan elviselni minden nehézséget, amit az élet vagy a történelem mért rájuk. Volt életmintájuk, tudták, mikor mit kell tenni, hisz apjuk, nagyapjuk is így tette. Volt egy nagyon szoros kapcsolatuk a természettel, a földdel, ami naponta feltöltötte őket energiával, majd munka formájában visszakérte azt.Volt rendszer az életükben,( mert ideje van a vetésnek, és ideje az aratásnek…) Szilárd egyéni és társasági kapcsolataik voltak, hittek a kimondott szó erejében és szentségében. Nem utolsó sorban volt hitük, ismerték az alázatos tisztelet magasztosságát, és a nagyság alázatát.
Időnként úgy érzem, mi elvesztettünk valami nagyon fontosat. Egyre inkább tárgyakról szól az életünk, sőt gyerkeinknek is tárgyakat adunk tanítás helyett, ismereteket, nem tudást. Valami fontosat nem tudunk már.
Lehet, hogy ez van benne a hajnali madárdalban.
Ettől szép.