Kissé lassan telt ez a nagy szabadság… Volt idő beengedni, száguldozni a gondolatokat.
A majálisos emlékek mind gyerekkoromat idézték, ahhoz meg szorosan kapcsolódott anyu képe. Hiszen ő ott volt mindig mellettünk, a széltől is óvott volna…Eljátszottam, behívtam az emlékeket, kíváncsi voltam, mi ugrik be. Furcsa játék volt, semmi időrendi sorrend nélkül, hisz napoztunk, vagy szőnyeget mostunk a Maros partján, sétáltunk a főtéren, vagy csónakáztunk, volt fájobb emlék, mikor összeszorított szájjal vett tudomásul nemszeretem dolgokat, volt, hogy szidott, volt, hogy ölelt. Annyi kép ugrált be, annyi történet.
Legjobban azokat az emlékeket szeretem, ami a nagymamám falujához köt minket. Ez a falu nekem a szabadságot jelentette, itt lazult a féltő-óvó háló, itt anyu is más volt. Nem kellett arra figyeljen, hogy melyik emeletről ki hogy kukucskál, mit gondol, itt Ő volt, és még a szeme is zöldebbnek tünt. Neki sok fájdalmat okozott régen ez a hely, hisz gyermekkora minden volt, csak gondtalan nem, sok rosszindulatot és bántást kellett neki itt nyelni, és sajnos Mamával is emeltek egy falat maguk közé, ami azért végig ott maradt közöttük, dacára minden szeretetnek. Maradt valami jóvá-nem tett számadás bennük.(Remélem mára már tisztáztátok )
A korai elszökése(világgámenése) után, visszamenni férjjel, gyerekkel, városi, úri nőként feledtetni látszott minden előzményt. Amúgy is volt benne valami született elegancia, de a büszkesége, a tartása irigylésre méltó volt. Kár, hogy mögötte, láthatatlanul annyi fájdalom bújkált.
Furcsa az élet…Amit ő tett, az visszaköszönt a mi tetteinkben(lásd világgámenést, elszakadást),az én általam kiosztott tőrdöfések egy részét már én is visszakaptam. Olyan az egész, mint egy mókuskerék, ahol periodikusan ismétlődnek ugyanazok a törött lépcsőfokok.
Mert fiatalon, mikor még azt hisszük mienk a világ, hogy ez a saját életünk, és nem tartozunk elszámolással, bizony nem nézzük, hogy mekkora fájdalmat okozunk annak, aki az életénél is jobban szeret…Aztán ugye jön a felnőtt-lét, megismerjük a gondok ízét, majd szülővé válunk, és így jön el a pillanat, hogy szemünk fénye dacosan hátravetett fejjel megy a falnak. Óvnád, húznád félre, sikítanál, hogy “Nneee!, fájni fog”, de hiába, nincs rá füle, hogy meghallgasson. És állhatsz ott, megsemmisülten, jöhet a hol rontottam el- önmarcangolás. Meg a miért nem látja???Miért nem érti???Mindegy mi jön, nem sokat tehetsz. Aztán egyszer csak belédhasít a felismerés: hiszen így fájhatott anyunak is, mikor én…
Jobb esetben megpróbálod csökkenteni a vádaskodás mértékét, próbálod lenyelni az ugye megmondtam prédikációkat, próbálod felidézni hajdani önmagad hajthatatlanságát, nem elkövetni azt, amit akkor hibának véltél a szülői magatartásban, igyekszel összpontosítani egyetlen fókuszra: “bármi is legyen szeretlek!” És próbálod lenyelni a békát…
Mert végeredményben bármi is legyen, anyának lenni a legszebb dolog, de néha pokoli nehéz jó anyának lenni (nem tudom, lehet-e).
Ja, és van úgy, hogy nem ez a leghálásabb feladat.
“Nem nyafognék, de most már késő,
most látom, milyen óriás ő –
szürke haja lebben az égen,
kékítőt old az ég vizében.”