Vonatra szavaztunk, és bizony nem bántuk meg . Tiszta, kulturált, tágas fülke, kényelmes ülések. Persze, tudtuk, hogy így is hosszú út lesz, hisz csak 12 óra robogás, de ez a vonat nem olyan, nem hallatszik be a csattogás, csak szépen csöndesen siklottunk át Magyarország városkáin, falvain, tágas síkságain. Fülembe dübörgött valami verstöredék, hogy” mit nekem”, de hiába akartam megtalálni lelkemben rá a visszhangot, bizony nagyon kis halványkára sikeredett. Mert néztem én ezt a nagy, sík terepet, éreztem ugyan, hogy jó dolog, hogy messze látok, mintha a tüdőm is több levegőt tud befogadni. Szép, szép, csak mégis, valami hiányzik…
A vonat meg csak haladt, mi elfigyelgettük a velünk utazó két anyukát: itt egy, ott két gyerek, egy gyerekhez nagyszülők is, láthatóan két különböző hátterű család. A gyerekek 3 év alattiak, Egyke másfél éves, Nagyobb tesó két és fél, pici, alig néhány hónapos. Egyke anyukája kissé feszült, kissé énközpontú, nagyon trendi, nagyon elfoglalt, másik anyuka első ránézésre csöndes, madonnaarcú, a megtestesült nyugalom szobra. Szó nélkül tűrte Egyke kiváncsiságát a pici iránt, bár láthatóan próbálta védeni csöppségét a ráfekvő lánykától és közben kiszabadítani a lábát a kislány talpa alól. Mindhárom gyerek nagyon aranyos volt és ösztönös, természetes nyitottsággal barátkoztak, a felnőttek viselkedése viszont kissé elszomorítóan hatott, ugyanis egykeanyuka senkire nem volt tekintettel, ami csúnya kontrasztként kiabált ápolt külsejével. Persze ne gondoljatok nagy dolgokra, csak apró kis gesztusok és azoknak a hiánya tartott “árnyjátékot” majdnem a határig. Mondhatnám azt is, hogy a szórakozásunkra, de ez túl nagyképűen hangzik :-).
A határ előtt szinte csak mi maradtunk, közben megtudtuk, hogy bizony hiába ültünk át a dohányzó részbe bagózni, hiába a tábla, ami engedi, a hamutál, ami kínálja magát, Euban vagyunk, nem szabad, (itthon még elnézik), de határon túl keményen büntetnek emiatt. Az utolsó, határ előtti megállónál társaságot kaptunk, nagyhangú, szabadszájú idősebb nők ültek fel, és ment a pletyi ezerrel, hol magyarul, hol románul, sokszor még mondaton belül is vegyítve a két nyelvet. Fiam kissé értetlenül pislogott, szokatlan volt számára az ilyesmi és kissé bábelinek találta az egészet, de nem sokáig tartott a csodálkozása, mert feltüntek a dombocskák, és ezzel együtt a fényképezőgépnek is dolga akadt. Sorsára hagytam hát én is Márait, és ráragadtam a kilátásra.
Csak néztük, csodáltuk, hogy növik ki magukat a kis halmok dombokká, hegyekké. Fiam szemébe furcsa fények villantak, az én szívembe meg valami fájdalomféle költözött.
Milyen poráz ez, amit a szülőföld rak a szívünkre, hogy hagy elmenni, de ha térsz vissza, akkor szorongat? és miből van ez szőve, hogy nem vásik, nem szakad el? Sőt, évről -évre erősebb, szorosabb.
Csak néztem elpárásodott tekintettel a hullámzó tájat és megállapítottam, halkan, hogy itt még a fák is magasabbak.