A hétvégénk még a szokásosnál is csendesebb volt. Manó jó kislány volt, semmi gond nem adódott, jól tűri a gyógyszerbeállítást. Családom nagy része alig volt itthon, mi meg csöndes kisebbségként, halkan tettük a dolgunk. Személy szerint én igyekeztem feltölteni a sok energiát, amit kaptam, mindenkinek nagy KÖSZÖNET érte.

Gondolkoztam, írjak-e erről, de azt hiszem, hogy a temetés pont azért szertartás, hogy elbúcsúzzunk, le tudjunk zárni valamit, ami valakihez kötött, akit szerettünk, tiszteltünk, vagy ismertünk . Ennek jegyében hát álljon itt a történet.

 Pénteken temetésen voltam, kedves szomszédunk távozott. Én ilyet még nem is láttam, egy – azaz egyetlen mondat szólt az elhunytról, a többi, majd másfél órás beszéd a hitük népszerűsítésére volt fordítva. Az elhunyt velem egyidős, anyukája rendezte neki a temetést, a saját hite szerint. Már ezt is kissé tiszteletlennek éreztem, hisz lánya nem volt a gyülekezetük tagja, sőt.

 19 éves kislánya teljesen összetőrve zokogott, bár néha ő is dühösen nézett a beszélőre, hisz mintha nem is érdekelt volna senkit  az édesanyja . Hát így, nem szólt érte a harang, nem mondták el, hogy nyugodjon békében, azt se méltatták, amit életében tett. Mi meg, összegyűltek, akik búcsúzni mentünk ettől a kedves, szelíd nőtől, magunkban, vagy halkan, a virágjainkkal együtt raktuk sírjára fájdalmunkat, szeretetünket. (Közben meg háborogtunk volna, de hát ugye, nem illik.)

  Nyugodj békében!