Bee happy!

“Kívánok neked
Mosolyokat,amikor bánatos vagy,
Szivárványt,hogy a felhökben járhass,
Nevetést ami ajkad simogatja,
Gyengéd ölelést,amikor a lelked elhagyatott,
Barátokat ,akik felviditanak,
Szépséget szemeid sokat lássanak,
Önbizalmat,ha kétségek gyötörnek,
Hitet miben teljes az élet,
Bátorságot,hogy megismerd magad,
Türelmet, hogy a világot elfogadd,
És szeretetet,amit másokkal megoszthatsz!”

 Nem tudom mi van velem, azt hiszem, kissé kimerültem. Olyan csöndbe vagyok egész nap, hogy még magamnak is meglepetés. Éjjel nem álmodom, valami olomsúlyú örvény lehúz, reggel mintha még fáradtabban ébredek, mint ahogy lefekszem. Nincs rosszkedvem, csak valahogy alapjáraton lődörgök egész nap. Tegnap a kertben ügyködtem, de alig van látszata.

Neki kellene állnom a fürdőszoba felújításnak, az ötlet kész, a hozzávalók is többnyire munkára készek, de valami hiányzik (belőlem). Ma már a hétfőre sem tudom fogni.

Manó egy kis tündér, tegnap nagyon aktív volt, táncolt, nevetett, játszott egész nap. Már rendesen, teli talppal jár, csak aggaszt, hogy a törött lábát teljesen oldalra  kifordítva csapkodja. Azt hiszem felkeressük az ortopédiát. A gyógyszeradag emelést jól viseli, és már megint szó nélkül hajlandó bevenni. Ja és végre, végre majdnem puszit cuppant! igaz, még csak úgy a levegőbe, nekünk még nem ad, csak jól kinevet, ha kérjük. De alakulunk ám!

Kedves tegnap kapott egy kis extra kedveskedést, naná, hogy a hétvégi elfelejtett apák napját kompenzáltam. Gyanúsan méregetett, mikor még a szilvás gombócot is megcsináltam a kedvéért, aztán megszólalt, “belegondolni se merek, mit rontottál el, hogy ilyen vagy”. Persze, kikértem magamnak, csak ne tételezzen fel rólam ilyeneket :-). De hiába, na, ismerjük mi már egymást. :-).

Mindenkinek kívánok nagyon szép napot!

Nem értem néha az embereket. Tele vannak panasszal, önsajnálattal.
Útálják magukat. És nem értik, miért nem szeretik őket. Felsorolják mit
nem kapnak meg az élettől, társtól, gyerektől. Szeretik, ha áldozatok,
és zsarolják a környezetüket ezzel.

Nos, kedves olvasóim, nehogy ám sértődés legyen, ezt nem  nem rólatok írom.

Aki miatt írom, ő nem olvas. Se engem, se mást. Könyvet se, újságot
se. Minek? (Na ezt se értem, de ez már más téma.). Aztán pszihodoki,
mert hű de sz.r az élet, és marékszámra jöhet az antidepresszáns. Előbb
gyenge, aztán egyre erősebb.  Alig pár hónap után egy megkeseredett,
elhízott, tompatekintetű, zsíroshajú zombi jön velem szembe. Mondja,
hogy már élni sincs kedve, sok a baj. De most volt a dokinál aki
megírta neki a receptet 6 hónapra !!! .(most mondjam, hogy ennyi
Xanaxszal, akár több ember is öngyilkos lehet, nemhogy egy labilis,
kikészült, amúgy is gyengécske lelkű nő) Mondom neki: keress másik
orvost, hisz ez nem gyógyít, csak gyógyszerez. De nem, hisz apu is ezt
szedte évekig…

Ez egy régi sztori, azóta volt válás, elvitte a házat a nemfizetett
hitel, baj jött bajra. De ő inkább aludt, mert nem bírta. Ja és utálja
magát, meg mindenkit.

Miért nem lehet egy kicsit őszintébben élni. Saját magunkkal
szemben. Mert előbb ott kell rendet rakni. Aki nem fogadja el magát,
nem tanulja meg értékelni, szeretni saját magát, az nem tud tovább
lépni. Meg azt, hogy bizony tenni is kell, maguktól ritkán oldódnak meg
a dolgok, (szinte soha).Mintha félne, hogy ez bűn. Meg ez a félelem az
egyedülléttől. Unatkozom… Nem szeret senki. Persze, jobb, ha van
akihez oda lehet bújni, de nem bárkihez, nem minden áron. Aki saját
magát se tudja szórakoztatni, az hogy szórakoztat mást? Azt hiszem, már
gyerekkorban nem tanuljuk meg rendesen alkalmazni a szavakat, tetteket.
Megtanítjuk kérni, és nem kell adnia semmit. Nem is ad. Mert tenni
valamit, az fárasztó, időigényes. Előbb lássam, mit kapok, aztán
viszonzom, vagy nem. És sivárul az élet. Mert mintha a tükörtől várnánk
simogatást, az az ember itt szemben is erre vár. Mutogatunk a másikra,
ha nem úgy alakul, ahogy szeretnénk Csak mintha elfelejtenénk, hogy
lehet tenni a másikért tiszta szívből, önzetlenül, és ez nekünk szinte
jobb. Mert adni jobb. Bármit. Időt, figyelmet, szeretetet, kedvességet.(
Most én is szégyenkezem kicsit, elkerülte a figyelmemet a tegnapi apák napja, magammal voltam elfoglalva)

(Ja és köszi Hívatlan, a Szendi Gábor cikkeit. Tanítani kéne!)

 Ne mondd…

Ne mondd, hogy “úgy is jó!” Ne mondd…
Ne mondd, hogy “mindegy!” Nem igaz!
Napod ezer parancsot ont,
s ha nem igyekszel, lemaradsz!

“Úgy is” semmi sem sikerül!
Ha minden “mindegy”, célt nem érsz –
csak úgy, ha küzdesz emberül!
Győzni az fog, ki tettre kész…

De azt, hogy “úgy sem”, azt se mondd!
Csatát veszt, aki csügged, és
a tett helyett csak könnyet ont…
Az “úgy sem” az a csüggedés!

Hát sose légy reménytelen…
Kövessünk el bár száz hibát,
a győztes az lesz – higgy nekem! –
kit jó szándék hajt s értelem,
és helyrehozni nekilát. 

 Már  éjszaka, Manó rosszulléte után, úgy borult rám a szomorúság, mint valami sötét, nyúlós ragacs.Túl egyértelműek voltak a jelek. Tudtam, hogy visszatért.

A napunk kórházak váróiban telt, egyik vizsgálat a másik után (közben több órás várakozások egy fáradt, nyűgös, félelemmel teli manóval a karjaimban) Mondjuk már az Eeg-n teljesen elfogyott minden maradék remény. Manónál beindult a szemremegés, előbb csak a bal oldalon, utána már a jobb oldalon is. Kati néni kérdezte is rögtön, ilyen volt-e éjszaka, mondtam igen, sőt a végtagokra is kiterjedt. Nincs mit szaporítani a szót, ez bizony epilepszia. Pedig azt hittem, én balga, hogy ezt a csatát már megnyertük, hisz elmúlt, csodálkoztunk rajta mindannyian, még a doki is, eltelt 3 év anélkül, hogy bármi is utalt volna a rohamokra, gyógyszereket leszereltük, elhagytuk, minden rendben volt.

Most pedig kezdjük újra. Előlről. Örüljünk, ha megússzuk nagyroham nélkül, de az se kizárt. Ti szerencsések, akik nem ismeritek, tudjátok milyen az?-mintha a kezetek közt meghalna, szürke, nem lélegzik…Utána meg úgy ébred, mintha az alatt a pár perc alatt a világ minden fájdalma, nyomorúsága a csöpp kis vállát nyomta volna, olyan fáradt, hogy még mosolyogni is alig bír. Néhány perc tiszta ébrenlét után ólomsúlyú álomba zuhan, izzadva, nyögve. Akár egy-két óráig.

Köszönöm a biztató szavakat, olyan jó volt hazaérve olvasni ezt a sok szeretetet, kissé könnyebb lett ez a lánc a szívem körül. Bocs, hogy ilyeneket írok, de azt hiszem kissé fáradt vagyok lelkileg, nagyon fájok most. Már- már emelném újjam az ég fele, Te ott, MIÉRT ??? MENNYIT MÉG??? De nem, nem, lebeszélem magam, elfogadom, biztos oka van, igaz nem értem, nem, nem. Doki  mikor mondta, hogy sajnos, ez van, csak bólogattam és a lépcsőn lefele, talán fokonként, mondogattam, hogy b.ssza meg, bacca meg… Nem tudom, ki és mit, nem is szoktam így beszélni, jó is, hogy nem hallotta senki, de mi mást tudtam volna mondani. És mégcsak kisírni se tudom magamból. Igaz, néha egy-egy könnycsepp végigégeti az arcom, ég a szemem is, torkom már fáj a gombóctól. Csalódott vagyok.
És hazafelé megint megtalált ugyanaz a zene, mint ami akkor rég, Gödről jövet …
Manó aludt, csapzott hajába bújtak árulkodó könnyeim.

 Minden jel arra mutat, hogy véget ért a kegyelmi állapot. Éjjel három óta Manó remeg, szemei felfele fordulóak. Csak nem úsztuk meg az altatást következmények nélkül. Most megyünk be a korházba, nem tudom mi vár ránk, azt hiszem, bennt fogják a neurológián.Ha tudtok, küldjetek egy kis erőt, vagy ilyesmit. Jól jön minden “segítség”.