Bee happy!

Mint utóbb kiderült, nem csak én voltam
alulinformálva az időpontokat illetőleg. De így sikerült nővéremnek
amit ő akart, hogy csak  ő segített öltözni a lányának, hiába szerette
volna ezt  az ara másképp. Aztán kedves unokaöcsém, aki hellyettem lett
násznagy, nem ért oda időben, mikor jöttek kikérni a menyasszonyt. Így
lettünk pótnásznagyok a fiammal. “Sebaj, a fő, hogy ti szeretitek
egymást” mondogattam a Kiscsillagnak, és lám, ment szépen minden
tovább.

  A református
vártemplom csöndes nyugalommal fogadott be minket, az ifjú párt  már az
igazi násznagyok vezették az oltárhoz. Csöndes fohász után helyet
foglaltunk és még a lélegzetem is elállt, mikor megláttam, hogy ő az,
ugyanaz a pap, aki anno engem is összeadott Isten színe előtt fiam
apjával. Sőt, ő keresztelte a fiamat is. Igaz, már neki is szép ősz
lett a haja, de ugyanolyan lelkesen beszél, mint annak idején.

Itt, néhány pillanatra megint úgy
éreztem, hogy itthon vagyok, a régi falak megvédenek minden rossztól,
és engem, a tékozlót is ugyanolyan szeretettel ölel, mint a bibliai apa
a megtévedt, hazatérő gyermekét.

Aztán jött, ami szokott, fényképezések,
étterembe vonulás. (Nővérem duzzogott. Őt mindenki semmibe vette…)
Kiscsillag boldog volt, és férje is szerelmesen nézett rá, pedig már
több mint egy éve házasok, és kinnt Angliába, csak egymásra számíthattak. Ez
nagyon boldoggá tett. Nem zavart, hogy a menyasszony részéről alig
10-en vagyunk, hogy az örömanya folyton morog, hogy a “másik” rokonság
(többnyire karót nyelt újgazdagok) szúrósan méreget. Fiammal
mosolyogtunk, és kedvesen, udvariasan, leromboltuk a hidegséget, hisz
ma örülni gyűltünk össze, hogy két fiatal már igazán egy pár. És csak
rájuk kellett nézni, volt okunk örülni. Boldogan ragyogó szemük csak
egymást kereste.

Aztán volt kaja, (sok), meg a zenészek is tették a dolgukat, volt
menyasszonyszöktetés, meg vőlegénylopás, móka, jókedv, kacagás. Aztán
menyasszonytánc (nagynehezen rávettem a nővérem, hogy ugyan már,
táncoltassa meg a lányát) . Nna, voltak percek, amikor fegyelmeznem
kellett magam, mert nem sok hiányzott volna, hogy megcsapjam, vagy
megrázzam, de persze, kultúrember nem csinál botrányt, mosolyogtam, és
nyeltem. Vagy fordítva.

Hát így, ment szépen minden. Nem sokat táncikáltunk, pedig nagyon
szeretek, mondjuk a végén, jól megforgattam Kiscsillagot, akinek a
férje nem tud csárdásozni. Amint már nem volt feltünő, elköszöntünk csöndben mindenkitől, és leléptünk. Mert holnap már utolsó napunk itt, és még ajándékvásárlás(apró meglepik), meg egy mocikiállítás, egy búcsújárás, aztán már  ülhetünk is vonatra. Már jó lenne otthon, Kedveshez bújva kifújni a rosszat, nagylány cinkoshülyéskedéseivel, Manó puha ölelésével- ja és fiam is már nagyon-nagyon hiányolja a kedvesét.

 Az az igazság, hogy amióta végigsöpört a magány hidege, valahogy mintha kívülről néztem volna magamat is, a történéseket is. Mint valami lélekvándorlós kettősség, én élem át, de közben én nézem végig. Mert megdöbbentem, hogyan válik ketté a józan ész és a féltő anyaság. Nem gondoltam volna, hogy minden okos érv ellenére ilyen fájón válaszolok önnmagamnak. Sokat tűnődtem és újra átlapoztam azt az első fejezetét életemnek. Átvizsgáltam a hibáimat, a baklövéseimet, a következményeket. Akkori önmagam és azt, akivé azóta válltam. Közben meg, hazudnék, ha nem, árgus szemmel az exemet is. Sokat változott, de van amiben nem tud…Viszont még mindig zavarba hozóan tud rámnézni-döbbenet…(ezen a fiam is jól mulatott, a kis piszok).

Rámtelepedett valami nosztalgia, vagy mélabú, és az így múlik el a világ dicsősége-hangulat. Aztán lehet, hogy az apu állapota is fokozta a szomorúságom.

Kimentem a nővéremhez, szerettem volna, ha végre, csak egy felszikrázó  másodperctöredéknyire kistesó lehetnék, persze, ami 40 év alatt nem sikerült, az most se. Itthon bármelyik barátnőm észrevette volna, hogy vihar van a lelkemben, de ő nem, nem ért rá, fáradt volt, ideges, elutasító, kirekesztő. Lenyeltem, és már a gonoszkodásain is sikerült mosolyogni. Mert abból volt bőven. Mai napig nem dolgozta fel szegény, hogy én vagyok. Nem érti, engem miért szeretnek, miért vagyok mosolygós, boldog. Ma sem érti, hogy a világ egy adok-kapok játszma, és aki nem ad, az hiába követel. Mert nem kér, nem elfogad, csak követel. És közben építi kis álomvilágát, ahol ő a mesebeli királylány, messze, nagyon messze a realitás talajától, Gyűlölet-ország tornyában. Átírta a múltat is, ő a kis Hamupipőke, csak a királyfi eltévedt a cipőjével, gonosz mostohákból áll a világ, csak ő a jó egyedül, és ezt se látja senki. Már nem is dühített, csak néztem rá mosolyogva, szomorúan, ha tudnád, mit veszítessz, hogy nem éled az életed, csak álmodod, hogy elmarsz mindenkit, apát, testvért, gyerekeket, barátokat és alig hagyod magad megölelni. Azért jól megölelgettelek, hátha valami kis csoda kimossa szívedből a jégcsapot. (Igen, tudom, ehhez már nagy csoda kéne). De persze, vannak olyan vastag falak, amiket nem lehet csak úgy ripsz-ropsz áttőrni. Hirtelen nagyon fáradt lettem, nem megy ez a faltörés nekem, megfutamodtam, vásárolni mentem, de csak tétován nézelődtem, kerestem, kerestem, nem találtam… A végén már azt se nagyon tudtam mit keresek…(itt). Egyértelmű volt, hogy nem veszi jónéven, hogy a lánya annyira ragaszkodott az ittlétemhez…Na mindegy, ez van, mondanánk erre itthon, meg i.j. és társai. Hazavágytam. Az otthonomba, a családomhoz, a szeretteimhez. Hát ilyen nagy kedvem volt a másnapi  lagzihoz. Ha nem kötött volna a szeretett unokahúgomnak tett igéretem….de kötött, és maradtam. Ami meg itthon van, megvár, megmarad, enyém úgyis.

És a föld is forog tovább.

 (mielőtt belekezdenék, köszönet nektek, jól esnek a dicsérő szavak,
és bocs, ha sírásra késztettelek, nem ez volt a szándék, Kedves
porcica, jól elgémberedhettél tegnap óta, :-), sajnálom, de kevesebb
idő jut a gép előtt, mint szeretném.)

 Ez a napunk az elmúlás, elengedés jegyében telt.

A régi református temető a domboldalon, hatalmas fáival, régi kriptáival mintha mosolyogva fogadott volna. Anyu sírját kissé körülményes megközelíteni, mert ott nagyon sűrűn vannak egymás mellett az eltávozottak. Óvatosan lépkedtünk, igyekeztünk nem zavarni senkit, és zajt se csapni, mert gyönyörü koncertet tartottak a környékbeli madarak. Miközben leszedegettük az elszáradt virágokat és elültettük az újakat, egyet a fiam, egyet én, rálestem a fiam arcára. Ő is beszélgetett anyuval(szerintem). Némán , magunkban mondtuk a köszönömöket, a hiányzolokat, meg, hogy szeretünk, nem feledünk.

Kifele jövet megmutattam fiamnak a legrégebbi sírfeliratokat, az 1600-as évek elejéről, a kopott betűs, családi címeres, régi köveket. Milyen szépeket tudtak az elődeink! Pl. :”Itt nyugszik az becsületes, honszerető X Y, aki életében óvta a családját és védte a hazáját ésszel, erővel és hittel…!” Elgondolkodtam a mostani “nagyjainkon”-kinek merné ezt bárki tiszta szívvel ráíratni a sírjára???

Elcsöndesedve ballagtunk ki a múltból, és a sors fintoraként innen egy netkávézóba mentünk, hogy kicsit hazalessünk. Itt egy undok, csak románul tudó, igénytelen pasi volt az ügyfélszolgálatos, na ő volt az egyetlen nagy bunkó, akivel összefutottunk Kaptunk helyet a gépnél, de a billentyűzet nagyon gagyi volt, az hagyján, hogy angol, de hiába nyomta az ember (béna) lánya, nem fogadott szót.(eredményt láttátok). Innen, rohantunk az állomásra, mert nem akartunk terhelni senkit, ezért inkább vonatoztunk, hogy megnézzük aput. Még 2 perc lett volna az indulásig, mikor csörög a telom : Apu az, mondom neki, hogy indulunk hozzád! édes, nem is merte elhinni, ok, mondta, holnapra ideértek, mondom nem, nem, most innen, és csak egy óra és már ölelgetni fogunk, szegénykémnek még a hangja is elakadt az örömtől.

Gombóccá szorult gyomorral lépkedtem az akác és hársfaillatú fasoron, mikor fiam rémült hangon megszólalt: – Mi ez a zümmögés, ugye, nem méhek?-mondom neki, hogy, de , de ott fönnt, nem jönnek le még érted se! A következő pillanatban megpillantottuk Aput a teraszon, vígan integetett.

Felmentünk hozzá a félemeletre, itt vált egyértelművé, hogy fele akkora, mint tavaly volt, nagyon lefogyott, és alig bír lépkedni. De olyan boldog volt, azt se tudta, melyikünket ölelje. Lassan a szobájába értünk,( alig pár lépésnyire volt) itt , hogy elrejtse a könnyeit, gyorsan elfordult és a tévét kezdte kapcsolgatni, majd, mikor kissé megnyugodott, közölte, hogy ebbe nincs semmi. Megható ez a szemérmesség, tartás, ahogy nem akart sírni előttünk. Aztán mutatta, hogy pont ma köszöntötték őt szülinapjára(mindig hó végén köszöntenek mindenkit), hoztak neki tortát, és képeslapot. “Az élete őszén kívánjuk, hogy még sok szép tavaszt éljen meg”-írta neki az intézmény igazgatója. Itt most én hatódtam meg, és csöndesen hagytam, hogy beszélgessenek a férfiak. Közben a szívem facsarodott, mert apu mondta, hogy hogyan játszanak naponta a Kaszással, hogy pont kit visz aznap táncba. Ez van, magyarázta, így van ez jól. Most már menni kell, megpihenni.

Persze, mi ezt nem akartuk hallani, ígértünk mindent, hogy jövünk még idén, meg ilyenek, de ő csak csöndesen bólogatott . Aztán, már érdeklődött, hogy mikor van vonatunk visszafele, le ne késsük. Nem a szavak embere, és a búcsúzkodást se szereti, gyorsan útunkra küldött.

Azt nem mondhatom, hogy túlságosan vídáman vonatoztunk visszafele, ráadásul otthonról is kaptunk egy töredéknyi nyugtalanító hírt, hát morcoska voltam. Ezt levezetendő, ismét leültünk  sörözni(azt hiszem éves lemaradásomat behoztam most ezzel a mindannapi 2-3 sőrrel). Közben megcsörgette fiam az “apját”, mert ma mentek volna a nagyszülőkhöz. Mivel már késő délután volt, jobbnak látták másnapra halasztani, de így is pár perc alatt hozzánk motorozott. Beszélgettünk kicsit hármasba, majd javasolta, hogy látogassuk meg a családját(ahol az új asszony az exbarátnőm), mondtam, hogy menjenek csak ketten, engem vár a nővérem, sajnos. (Nem voltam igazán őszinte, de úgy gondoltam, hogy semmi keresnivalóm náluk)

Rövid búcsú, és már fel is ültette maga mögé a fiam, és a motor mély hangja késként hasított a szívembe. Hiába tudtam az eszemmel, hogy ez így jól van, hogy a fiam már felnőtt, meg hogy minden ok, mégis elszorult a torkom. Szívem szerint utánuk kiáltottam volna volna, hogy: NNNE!!!! NNNeee vidd el a fiamat, hozd vissza!!!!

Hirtelen a harmincvalahány fokos meleg utánuk rohant, és én ott álltam dideregve, szabályosan fáztam, körülöttem eltüntek az emberek, mintha egy hideg, idegen, üres város kellős közepén maradtam volna egyedűl. Azt hittem a szívem darabokra esik- közben mondogattam magamnak, hülye vagy Babi, hisz semmi baj.
De ott, akkor egy kicsit belehaltam .

 Fiammal hajnalba nyúlóan kibeszéltük a történteket, azt el is felejtettem mondani, hogy közben megismertük nővérem albérlőjét, egy “csupalendület”székely lányt, akinek a tartásán a fiam teljesen ledöbbent.(éjjel még festette a nővérem előszobáját, reggel vizsgázni ment az egyetemre, onnan dolgozni, vízóra leolvasóként 20 tömbházat járt végig lakásról-lakásra, mind a négy emeletet, lift nélkül, közben hajnalban aludt 2 órát és ennek ellenére este 9-kor mosolyogva és olyan egyenes háttal lépett be, mintha most lépett volna ki valami fittnessz teremből) Megjegyzem, nagyon tetszett, ahogy a fiam az apróságnak látszó, de igen értékes különbségeket figyelgette. Pl. a közlekedés első ránézésre nagyon kaotikus, nem vesznek figyelembe ilyeneket, hogy záróvonal, de az élni és élni hagyni elv a domináns, hagyják haladni, azt, aki siet, rövid dudálással figyelmeztetik egymást, ha valami gond van, mindezt nyugodtan, kapkodás nélkül. A zebrát csak megközelíti az ember, már meg is állnak és intenek, menj csak. Furcsának találta a város kettősségét, ahogy a csodaházak mellett a kis kunyhók lapulnak, ahogy a nagyon jól öltözött többség mellet a nagyon- nagy nyomor is jelen van. Az útjavításokat, ami lelkesen, de hozzáértés nélkül folyik. A kukába dobált szemetet, de a kukások nemtörödömségét . A segítőkészséget, és a buta gőgöt. Meg azt, hogy ott nem használ senki “csúnya” szavakat, nem káromkodnak, vagy ha igen, akkor is inkább körbeírják.

 Reggel, mivel korán ébredtem, kiszaladtam a piacra virágot venni a sírra. De az anyós kedvessége miatt valami bennem is megváltozott, mert rögtön mindenből kettőt vettem, és így jutott élőnek is, holtnak is, mert ez így jó.

Ezt a napot arra szántuk, hogy kimegyünk a temetőbe, anyuhoz, utána elvonatozunk, meglátogatjuk édesapámat. Ettől a találkozástól nagyon féltem, mert az én, régen erős apukám, aki most 76 éves, és beköltözött egy öregek otthonába, hogy ne legyen senkinek se a terhére, de mégse maradjon egyedűl, bizony furcsa hangon kérte tőlem telefonban, hogy hozzam el a fiam, látni akarja, ez az utolsó kívánsága.

(Meg a
butasága, ahogy a kisebbik fiától teljesen elfordulva szinte
istenítette a megkerültet). Rövidre fogva, bizony mindannyiunk lelkébe
csapkodtak a hullámok, de a találkozás pozítív végeredményeképpen
megbeszéltük, hogy amint időnk engedi, majd elmennek meglátogatni volt
anyósomékat.(volt férjem kedvesen hívott engem is, de valahogy, a
nagyon sok dolgom miatt nem értem rá)

 Bolyongás közben bekukkantottunk a hangversenyterembe, ahol pont valami választási agitáló dumaparti folyt (nem is említettem, ott választás előtt nincs kampánycsend!), majd meglestük a kis színháztermet, és a legvégére a harmadik emeleti történelmi kiálítást hagytuk. Valahogy rossz előérzet kapott el, mikor megpillantottam a táblát az ajtón : “fényképezni tilos!”-hisz eddig bárhol, bármit szabad volt, persze hessegettem a rossz gondolatokat, hisz már nem a “régi” időket éljük. Aztán bementünk. És olyan dolgokat tudtunk meg, hogy tátva maradt a szánk(még az enyém is, pedig nekem hasonlókról szoltak anno a történelem könyveim.). Az hagyján, hogy a farkasnevelte Romulus és Remustól származó- időszámításunk előtt sokkal Kárpát medencébe települt -dicső román nép, csodával határos módon verte vissza az arra vetődő hordák támadásait. Ilyenek voltak pl a szkíták, akik egyébként vad görög kentaurok voltak. Azt hittem rosszul látok ! Kétszer is elolvastam, kerestem volna forrást, hogy mégis ezt mire alapozzák, de persze itt se találtam, mint ahogy sehol. Se forrás, se egy név, hogy ki felel ezért az egészért, meg egyáltalán, valami utalás, hogy honnan szedték csodálatos infóikat. Most meséljem, hogy a fiam azt se tudta sírjon vagy nevessen. Nekem már megint valahogy ökölbe szorult a kezem, mint régen, réges-régen. Megkeseredett még a rágógumim is.

( egyébként bizonyos források, kutatások alapján, sokan úgy tartják, hogy a székelyek a szkíták leszármazottjai, akik bátor lovasok voltak, szinte lóháton élték nomád életüket)

NNa, nagy levegő, vissza az értékekhez, ami régi, az mind szép volt és kész csoda, hogy fennmaradt, épen, sértetlenül. Tehát kisétáltunk ebből a csodapalotából és némi ebéd, meg ismét egy kis sörözés után (közben megállapítottuk, hogy nekünk az Ursus jobban izlik, mint a Ciuc), felsétáltunk alma materemhez, a Bolyai líceumhoz, a Bolyaiak szobrához, majd a Teleki tékába legeltettük szemünket a bőrkötésű, dombornyomott régi könyveken, fóliánsokon, majd a Bolyai Könyvtárba néztünk szét, ahol megtudtuk a nagyon kedves és nagy lokálpatrióta könyvtárostól, hogy bizony a híres matematikust számos gyakorlati dolog is foglalkoztatta pl, épített valami csodakályhát, ami gyümölcsaszalásra is alkalmas, de álljon itt inkább a fia méltatása: “

Bolyai János:
“Apám egy személyben volt pomológus, kertész,borgazda, bororvos
betegeket elektrizáló…
mint kemencemester is országszerte híres…
szinte minden múzsával poligámiában élt,
…
… belőle csaknem minden kitelt volna”
                                                                     

Akkor még nem sejtettük, hogy milyen fordulatot hoz az este. De ez már másik történet.

 Az alig pár órás alvás után kipihenten ébredtem, és már nyolc előtt kedélyesen kávéztunk anyóssal. (döbbenten tapasztalatam, hogy erre ufók jártak vagy nem tom, de a régi kötözködő, vérigsértegető anyósomat elvitték, és helyette egy csupa bűbáj asszonykát hoztak)Nagy meglepetésemre fiam is korán kelt, aztán reggeliztünk egyet hármasban majd ketten a nyakunkba vettük a várost.

Első útunk a Maroshoz vezetett, hisz azt nekem muszáj megsimizni, és a fiam is itt töltötte mellette  első éveit. Utána leballagtunk a régi hídhoz, ami összekötötte a két negyedet(olyan mint Pesten a kerületek)ahol a szüleim laktak és azt, ahol mi a volt férjemmel.

Még indulás előtt kiderült, hogy fiamnak ezzel a híddal voltak rémálmai éveken át, most megbeszéltük, hogy átsétálunk rajta, hátha megszünnek, sőt fényképeket is készítettünk.

Közben agyalgattam, hogy miért alakult ez ki nála, és hogy a válásunk miatt lett-e. Persze, csak magamban. Közben meg azon gondolkodtam, hogy mégiscsak valahogy találkoznia kéne a majd 20 éve nem látott apjával, hiába ez a nagy tiltakozás részéről.(mármint a fiam részéről)

Innen elsétáltunk a szüleim régi lakásához, és majdnem hanyatt estem. A balkonon végig kitéve virágládák, a régiek, amit még valamikor anyuval ültettünk tele. És nagy fikusz, szép muskátlik, pont úgy, mint rég. Jajj, még most is ráz a hideg. Fiammal erősen egymásba kapaszkodtunk, hogy ne érezzük annyira azt a hideg űrt, amit anyu hagyott maga után. Majd kimentünk a játszótérre, hogy búcsúztassuk a gyerekkort.

Innen begyalogoltunk a főtérre, megnéztük a nemzeti színház műsorajánlóját, a magyar társulat tagjainak névsorát, majd kissé lepihentünk kávézni, sörözni egy teraszon. Fiam mesélt a vágyairól, az álmairól, már rég nem dumáltunk ilyen jót ketten, élvezettel hallgattam, “kész felnőtt lett, bizony” mondogattam,(magamban) és nagyon, nagyon büszke voltam rá.

Innen a Kultúr-palotába vezettem őt,erről így írt Ady:

“Ady Endre: A Magyarság háza

Egy fontos erdélyi város egy különösen nagyszerű ember jóvoltából kultúr-palotát csinált, különöset és nagyszerűt.

– Ez lesz, ha a Sors úgy akarja, a magyar menedék, dús és takaró. Itt fogjuk őrizni magunkat mi, magyarok, akik egymás ellen annyit vétettünk. Ide fogunk verssel, zenével, beszéddel összevonulni, ha baj lesz. S minden, képességes szeretetemmel néztem föl reá, ez úrra, mert hogy nagyon és dacos magyar vagyok s ő az én rokonom.”

Mondanom se kell, Bernády Györgyről van szó, arról a polgármesterről, akinek a város az igazi születését köszönheti.

Sajnos még az általunk készített képeket nem tudom bepakolni,  de találtam egy linket, hogy ti is, akik esetleg nem jártatok még ott, kedvet kapjatok:

http://www.karpatok.info/fenykeptar/marosvasarhely/index.htm

Nagy szerencsénk volt, mert pont akkor nyitott az emeleten a Bernády hagyaték képeiből a kiállítás, a  régi nagy magyar festők mind képviselték magukat egy-egy csodás művel. Nem győztünk ámulni. Közben meg  ott találtuk a képzőművészetis kis diákokat(8-12 évesek), akik a földön ülve, biztos kézzel pillanatok alatt vázolták a látottakat. És itt kezdődött az a kettős érzés, ami végigkísérte az ottlétünket, ahogy a múlt és a jövő összefonódik.

(folyt. köv)

 Elvarázsolva néztük a tájat, és hiába maradt minden ugyanúgy, valahogy gyorsabban repült az idő,sajnáltuk, hogy a naplementét kezdte felváltani a szürkület, majd a sötétség. Lestük a fényeket, találgattuk a románul kiírt állomások nevét. Mindketten kissé feszült várakozással néztünk a megérkezésünk elébe, hisz engem az ott váró dolgok aggasztottak, fiam meg, aki 6 évesen járt itt utoljára az elbújt emlékeit próbálta visszahívni.

Éjfél körül végre, végállomás. Már a vonatban figyelmeztettek, hogy óvakodjunk a hiénáktól, mert, ugye a gaz mindenhol megterem, itt is vannak utasátverő maszektaxisok (igaz,mi eggyel se találkoztunk). Az éjszaka meleg volt, a klimás fülke után mégis jólesett a frissessége, és az is, hogy megmozgatjuk végtagjainkat, így elindultunk gyalog, mondván, majd kissé távolabb fogunk taxit.( fiam ugyan aggódott, hogy tudom-e az utat, de én otthon voltam végül is, meg álmaimban is idejárok ) Hát mentünk, mendegéltünk, nézelődtünk, meg-megálltunk, bagóztunk. Közben járt a szám, látod, itt lakott nagynénéd, meg ez itt a régi nagyposta, az az út arra megy, ahova holnap megyünk, ez itt a főtérre visz. Gyönyörű épületek, villogó neonreklámok, kivilágított közlekedési táblák, tiszta utak, sehol szemét, vagy csikk eldobálva, kukák lépten-nyomon, parkok, padok, udvarias autósok.

Mondanom se kell, minden szépen kivilágítva, a kerthelyiségek tele sörözgető, beszélgető emberekkel (szerda éjjel !!!). A pezsgő nagyvárosi élet mégis valami nyugalmat árasztott, olyan ráérős volt mindenki, jókedvű és jólöltözött. Mi meg sétáltunk nagy batyuinkkal, és lassan megérkeztünk anyósom lakásához (a város másik végébe). Itt, éjjel 1 után, meleg sülttel, krumplival vártak!!!

“Isten hozott, csakhogy hazaértetek!”

 Vonatra szavaztunk, és bizony nem bántuk meg . Tiszta, kulturált, tágas fülke, kényelmes ülések. Persze, tudtuk, hogy így is hosszú út lesz, hisz csak 12 óra robogás, de ez a vonat nem olyan, nem hallatszik be a csattogás, csak szépen csöndesen siklottunk át Magyarország városkáin, falvain, tágas síkságain. Fülembe dübörgött valami verstöredék, hogy” mit nekem”, de hiába akartam megtalálni lelkemben rá a visszhangot, bizony nagyon kis halványkára sikeredett. Mert néztem én ezt a nagy, sík terepet, éreztem ugyan, hogy jó dolog, hogy messze látok, mintha a tüdőm is több levegőt tud befogadni. Szép, szép, csak mégis, valami hiányzik…

A vonat meg csak haladt, mi elfigyelgettük a velünk utazó két anyukát: itt egy, ott két gyerek, egy gyerekhez nagyszülők is, láthatóan két különböző hátterű család. A gyerekek 3 év alattiak, Egyke másfél éves, Nagyobb tesó két és fél, pici, alig néhány hónapos. Egyke anyukája kissé feszült, kissé énközpontú, nagyon trendi, nagyon elfoglalt, másik anyuka első ránézésre csöndes, madonnaarcú, a megtestesült nyugalom szobra. Szó nélkül tűrte Egyke kiváncsiságát a pici iránt, bár láthatóan próbálta védeni csöppségét a ráfekvő lánykától és közben kiszabadítani a lábát a kislány talpa alól. Mindhárom gyerek nagyon aranyos volt és ösztönös, természetes nyitottsággal barátkoztak, a felnőttek viselkedése viszont kissé elszomorítóan hatott, ugyanis egykeanyuka senkire nem volt tekintettel, ami csúnya kontrasztként kiabált ápolt külsejével. Persze ne gondoljatok nagy dolgokra, csak apró kis gesztusok és azoknak a hiánya tartott  “árnyjátékot” majdnem a határig. Mondhatnám azt is, hogy a szórakozásunkra, de ez túl nagyképűen hangzik :-).

A határ előtt szinte csak mi maradtunk, közben megtudtuk, hogy bizony hiába ültünk át a dohányzó részbe bagózni, hiába a tábla, ami engedi, a hamutál, ami kínálja magát, Euban vagyunk, nem szabad, (itthon még elnézik), de határon túl keményen büntetnek emiatt. Az utolsó, határ előtti megállónál társaságot kaptunk, nagyhangú, szabadszájú idősebb nők ültek fel, és ment a pletyi ezerrel, hol magyarul, hol románul, sokszor még mondaton belül is vegyítve a két nyelvet. Fiam kissé értetlenül pislogott, szokatlan volt számára az ilyesmi és kissé bábelinek találta az egészet, de nem sokáig tartott a csodálkozása, mert feltüntek a dombocskák, és ezzel együtt a fényképezőgépnek is dolga akadt. Sorsára hagytam hát én is Márait, és ráragadtam a kilátásra.

Csak néztük, csodáltuk, hogy növik ki magukat a kis halmok dombokká, hegyekké. Fiam szemébe furcsa fények villantak, az én szívembe meg valami fájdalomféle költözött.

Milyen poráz ez, amit a szülőföld rak a szívünkre, hogy hagy elmenni, de ha térsz vissza, akkor szorongat? és miből van ez szőve, hogy nem vásik, nem szakad el? Sőt, évről -évre erősebb, szorosabb.

Csak néztem elpárásodott tekintettel a hullámzó tájat és megállapítottam, halkan, hogy itt még a fák is magasabbak.