Versdömping

ózsef Attila – Azt mondják

2007. dec. 17. 11:39 – A bejegyzést swoon pötyögte be ide.

Kategóriák: Klasszikusok



Címkék: Jozsef_Attila



Még nincsenek hozzászólások

At the sunset

Mikor születtem, a kezemben kés volt

– azt mondják, ez költemény.

Biz tollat fogtam, mert a kés kevés volt:

embernek születtem én.

Kiben zokogva bolyong heves hűség,

azt mondják, hogy az szeret.

Óh hívj öledbe, könnyes egyszerűség!

Csupán játszom én veled.

Én nem emlékezem és nem felejtek.

Azt mondják, ez hogy lehet?

Ahogy e földön marad, mit elejtek,

– ha én nem, te megleled.

Eltöm a föld és elmorzsol a tenger:

azt mondják, hogy meghalok.

De annyi mindenfélét hall az ember,

hogy erre csak hallgatok.

swoon pötyögte be ide.

Kategóriák: Klasszikusok



Címkék: Remenyik_Sandor



Még nincsenek hozzászólások

bogáncsvirág

Úgy fáj már minden, minden idebenn:

a szó, s a mozdulat, s a csend is fáj,

minden, mi általreszket szívemen,

legyen az ember, muzsika, vagy táj.

Úgy fáj már minden, minden idebenn.

De néha egy-egy halk szó símogat,

s rejtekúton a szívembe talál,

s álomba ringatja a kínokat,

elaltatja a multat, s a jövőt.

Pedig be nehéz megtalálni már

az ösvényt, a szívembe vezetőt.

Gyom és gaz benőtte az utakat,

ördögpalánták ágaskodnak rajtok:

száraz kórók és keserű füvek,

minden, mi beteg szívemből kihajtott.

Mártír a szó, mely jó hozzám ez úton,

és szent a szív, mely küldi őt ezen,

s mely liliomok magvát hinti el

ott, hol különben csak bogáncs terem.

Áldott az óra és áldott a szél,

mely liliomok messze magvát hozza,

magot, melyből a békesség kikél.

swoon pötyögte be ide.

Kategóriák: Klasszikusok



Címkék: Szabo_Magda



Még nincsenek hozzászólások



Ki vagy te, aki

visszafogtad futásomat?

Mért vagy erősebb,

mint az ösztön,

mely más utat mutat?

Iszonyodásom menedékét,

mért szegetted velem a békét,

amelyet a földdel kötöttem,

hogy bírjam, ha föld lesz fölöttem?

Szóba sem álltam az idővel,

most alkuszom vele; hiába érzem,

hogy vulkán e föld,

hogy füstöl krátere,

riadozó álmom felett

neveli suta magzatát,

lebeg az együgyű reménység,

hogy te meg én, s a jegenyék talán,

akik hallgatták vad szivünk verését,

mi mégis, mégis, mégis…

Ó, talány, ki fejt meg téged?

Ha körülnézel, kiborul a táj,

feldőlt kosár, mikor mosolyogsz,

jó mezőn futkos valami nyáj,

ha megszólalsz, felemeli fejét a folyó,

úgy lesi beszéded. Téged szeretlek?

Téged, vagy a mindenséget?

A karcsú hegyek hajlatán

úgy lebben, mint a láng

ez a hajlékony, nyári éjszaka.

A ház. Haza. Világ.

Futni szeretnék, be az éj alá.

Ki van ott, aki hív?

Ha láthatnál most szívemig!

Mily zavart e szív.

Én nem örömökre születtem.

Neked mért örülök?

Rég nem lehetnek terveim.

Most mire készülök?

Bokám és útjaim szilárdak.

Most miért szédülök?

Jaj, mennyire félbemaradtam!

Hát mégis repülök?

Még nem tudom, mi vagy nekem,

áldás, vagy büntetés.

De elfogadlak, mint erem

e lázas lüktetést.

Hát vonj a sűrű méz alá,

míg szárnyam-lábam befenem,

s eláraszt villogó homállyal

az irgalmatlan szerelem.

swoon pötyögte be ide.

Kategóriák: Klasszikusok



Címkék: Heltai_Jeno



Még nincsenek hozzászólások



Egyszerű ember volt apám

és nem hagyott semmit se rám,

se pénzt, se nevet, se tanácsot,

legyen emléke mindig áldott.

Tűrte, hogy járjak szabadon,

sokszor de balga utamon,

örült, ha vakmerőn repültem,

és nem szidott, ha tétlen ültem.

Ha ijesztett a meredek,

kezem megfogta. Szeretett.

A szive egy volt a szivemmel,

mért nem lehettem olyan ember,

mint az apám?

Halk, szűkszavú volt és szerény,

a bánat fátyla volt szemén,

sok élőt, sok halottat gyászolt,

az élet néki pusztaság volt.

Száz keserűség pohara,

kegyetlen, izzó Szahara,

örök homok, kevés oázis,

sokat bántották. Én is, más is.

De sohasem panaszkodott,

férfi volt, bátor, bölcs, nyugodt.

A sok bajt elviselte mégis,

mért nem tanultam tűrni én is,

mint az apám?

Mikor az ideje letelt,

lázadozón nem feleselt,

meghalt, mikor meghalni kellett,

senki sem állt az ágya mellett.

Én istenem, ha menni kell,

add, én is így mehessek el,

éjjel, sötétben, észrevétlen,

büszkén, magamban, ahogy éltem.

Mikor az élet menekül,

haljak meg én is egyedül

egy vén diványra ráborulva,

és senkire se rászorulva,

mint az apám.

swoon pötyögte be ide.

Kategóriák: Klasszikusok



Címkék: Vaci_Mihaly



1 hozzászólás

Mondd kedvesem, milyen, milyen a tenger?

E parttalan zokogás, mely térdet, ölet sosem lel?

Milyen a part, ahol most lábnyomod

kagylóhéj-sora mélyed,

ha elindulsz a végtelenbe,

mely lassan megtelik már Tevéled?

Mondd kedvesem, milyen a tenger?

És milyen ott a szél hízelgése,

milyen ott a magány, szomorú ott az éj,

ha egyedül fuldokolsz a sziveddel,

és milyen ott a sírás?

Vágyik-e, ó, hova vágyik onnan az ember,

s ha jön, honnan jön érte a hívás?

A szomorúság szalmavirága milyen,

s a bánat lőttszárnyu madarának

milyen idomító nevet, s milyen

hessentő kereplőket találtak?

Hogy mondják ott, ha fáj, – hogy panaszolják

a karba-ölbe bújva: – Félek!

Milyen igazolvánnyal bújkál ott a magány,

ahol oly szorosak az ölelések?

Mondd kedvesem, ahol a tengernek,

a fénynek, a hitnek nincs határa,

a végtelen partjain gondolnak-e

a bennünk fogant, féltve kihordott halálra?

Nem atomrobajok dühére, csak az észrevétlen

kis fulladásra, mely magányos,

botló szivünket felveszi ölébe egy éjjel,

a közösség hiába ölel szerelmesen magához.

Ne hozz nekem képet a kombinátok

csodálatos lélegzetéről, ne hozz statisztikát!

S ne részegedj a kibernetikus szörnyek

vibráló ihletétől!

A tenger partjaira menj: a fény, idő,

az emberi lélek ostromló háborgásaiban

fuldokolva a jövő eszméletére ébredj:

milyen lesz gyönyörű léptü utódunk, ha

majd falánk éheit legyőzi rendre,

milyen csillagokra néz, milyen halált fél,

mi bontja küzdelemre kitárult szárnyait,

ha nem köti gyáva kín, sok állati szükséglet,

– milyen szél emeli, s merre emelkedik

a súlytalanság állapotában a lélek?

swoon pötyögte be ide.

Kategóriák: Klasszikusok



Címkék: Kaffka_Margit



Még nincsenek hozzászólások



Ó, éjem, égem, kékem,

Te kedves kedvességem!

Csobogó teli korsóm,

friss hajnali harangszóm,

csendes, nyugalmas álmom,

napfényes délutánom!

“Szerelem” – ezt már írtuk,

prózába, versbe sírtuk.

Szerelem: – olcsó szó ez!

Szerelem! Így ne hívjuk!

Apám vagy és fiam vagy,

a mátkám és a bátyám.

Kicsiny fészkes madárkám,

ideál, szent, komoly, nagy,

pajtásom, kedvesem vagy.

Hittel és emberséggel

első Te, kit vállallak.

Kit szívvel, szóval vallak,

és álmomba se csallak.

Kit bántani nem hagynék,

kiért tán ölni tudnék,

Te édes-kedves társam,

miféle szerződés ez?

Micsoda Isten írta?

swoon pötyögte be ide.

Kategóriák: Klasszikusok



Címkék: Ladanyi_Mihaly



Még nincsenek hozzászólások



Először aludtam veled.

Micsoda húsod van neked!

Forró a szád, gödrös az állad,

a bőröd vadító szagú!

Halálomig kívánlak!

Másodszor aludtam veled,

meghallgattam az életed,

ki szeretett és ki utált –

nem lehetett könnyű neked,

reggelig be nem állt a szád.

Harmadszor aludtam veled.

No, dehát ki hallott ilyet,

folyton csak tenni-venni…

Fordítsd felém a feneked,

hagyj egy kicsit pihenni.

swoon pötyögte be ide.

Kategóriák: Klasszikusok



Címkék: Nagy_Laszlo



Még nincsenek hozzászólások



Feküdtél sujtó fény alá:

a virág térdedre dől,

szerelmem súlyos zászlaja

tűzve van fejed felől.

Lecsukott zsalu-levelek

homályán, itt ülök én

varasodnak a zöld lapok,

repednek, dőzsöl a fény.

Üvegben málna-alkonyat.

Lenyesett rózsa zihál,

illata fölszáll, fönn bolyong

új nyaram ormainál.

Újra remeg a levegő,

hol kezed integetett.

Ágyadra szakadt óriás

lepke az emlékezet.

Kereng a nyárban köszörű,

szívemből szikraesés.

Feküdtél sujtó fény alá,

keltsen a fölismerés.

Ifjúság, szentség szétomol,

gyere be, birkózz velem.

Fönségesebb az ölelés

amikor nincs kegyelem.

swoon pötyögte be ide.

Kategóriák: Klasszikusok



Címkék: Vaci_Mihaly



Még nincsenek hozzászólások



Elmúlnak így azt estjeim

nélküled, csillagom.

Olyan sötét van nélküled,

­szemem ki sem nyitom.

Olyan nehéz így a szívem,

hogy szinte földre ver,

le-le hullom, de sóhajom

utánad ­ felemel.

Olyan csönd van így nélküled,

hogy szinte hallani,

amit még utoljára

akartál mondani.

swoon pötyögte be ide.

Kategóriák: Klasszikusok



Címkék: Szilagyi_Domokos



1 hozzászólás



Vagy a levegő, amelyet beszívok,

a táplálék, melyet visz a vér,

a látásom vagy – tán meg is lepődném,

ha tenszemeddel rám tekintenél;

vagy, észrevétlen, mint ahogy a kéz,

a szív, az agy, a gondolat, akármi,

életem része, melyet bármikor

keresetlen is meg tudok találni;

s mint a bonyolult óramű, ha elvész

egy alkatrésze, s tiktakja kihagy,

olyan lennék nélküled; és csak akkor,

csak akkor tudnám igazán: ki vagy.

swoon pötyögte be ide.

Kategóriák: Klasszikusok



Címkék: Majtenyi_Erik



Még nincsenek hozzászólások



Megyek utánad,

jössz utánam,

csupasz a vállad,

csupasz a vállam,

s akár a bőrre tapadó inget,

cipeljük pőre kétségeinket,

meg azt a terhes,

meg azt az áldott,

azt a keserves

bizonyosságot.

Szándékot szándék félve kerülget,

karjatárt árnyék lopva feszül meg,

szólsz botladozva, szólok dadogva,

s legyűrnek félszeg, didergő félszek.

Szempillád néha nyugtalan rebben,

mint lüktetés a kötözött sebben,

s szavunk a semmi rácsához koccan

kétemeletnyi hűvös magosban.

Valami lomha időtlenség

süketen kongja ideges csendjét,

s ebből a csendből,

ösztönünk börtönodvából feltör.

Feltör dübörgőn az a parázsló,

magát veszejtő, meg nem bocsátó,

el nem eresztő, eszelős

fojtott kényszerűség,

vérünkbe oltott védtelen hűség.

Az a sikoltó, láncokat oldó,

borzongó óhaj, sunyi, kegyetlen,

emberi szóval nevezhetetlen,

amitől félsz és amitől félek,

amiért élsz és amiért élek.

swoon pötyögte be ide.

Kategóriák: Klasszikusok



Címkék: Marai_Sandor



1 hozzászólás



Akarok még hinni az életemben

s a mások életében – akarom,

hogy izmos és erős legyen karom

s földaloljak egy lobogó “igen”-ben.

Mert megbocsátottam mindenkinek

s szeretném, hogy nekem is

megbocsásson, ki tettenért

a pózon és csaláson

és ne vádoljon többé senki meg.

A múltat én elhordozom magammal

új életemre, mint zsákját a vándor:

hogy éltem egyszer én, Márai Sándor,

s emlékeimmel elmotozva élnék,

mert amit érdemeltem, rámtalált:

kaptam egy életet és egy halált.

swoon pötyögte be ide.

Kategóriák: Klasszikusok



Címkék: Rakovszky_Zsuzsa



2 hozzászólás



Fésű földben, karóra víz alatt,

madártetem a hóban…

Száz év előtti karácsonyi lap

a bombatalálat érte fiókban.

Fényképcsomag: aki már nincs sehol,

vízparton áll, gyerek fölé hajol,

sötét haja lobog a nyári szélben.

Szilánkok egy ház romjai alól,

amely leégett az idő tüzében.

Fakó zseblámpafény erőlködik,

hogy kimentsen az éjből valamit.

Kölcsön-létre lobbantsa, ami nincs.

A múlt kihamvadt évtizedeit

villantaná törött tükördarab.

Ahogy a kő fölött beforr a hab,

ahogy a gyűrű szétfut a hangtalan vizen –

a végén ránctalan nemlét marad,

mintha sosem lett volna semmi sem.

swoon pötyögte be ide.

Kategóriák: Klasszikusok



Címkék: Aprily_Lajos



1 hozzászólás



Ne haragudj. A rét deres volt,

a havasok nagyon lilák

s az erdő óriás vörös folt,

ne haragudj: nem volt virág.

De puszta kézzel mégse jöttem:

hol a halál nagyon zenél,

sziromtalan csokrot kötöttem,

piros bogyó, piros levél.

S most add a lelked: karcsu váza,

mely őrzi még a nyár borát –

s a hervadás vörös varázsa

most ráborítja bíborát.

swoon pötyögte be ide.

Kategóriák: Klasszikusok



Címkék: Szabo_Magda



2 hozzászólás



Tudom, hogy meghaltál, de nem hiszem,

még ma sem értem én;

hogy pár kavics mindörökre bezárhat,

hogy föld alatt a hazád és a házad,

ugyan hogy érteném.

Tizennyolc évet égtél, te parányi,

te vézna testbe ágyalt szeretet :

hogy higgyem el, hogy lángjaid kihültek,

és ellebbent könnyű lehelleted?

Hogy higgyem el, hogy benyelte a mélység

szelíd szived szapora lüktetését,

s ha száradó torokkal elkiáltom

egyetlenegy birtokod a világon,

ártatlan nevedet,

hogy soha-soha nem jön felelet?

Mindig velem jártál, nem nélkülem,

most elbújtál a mélybe.

Odaadtad futásod, a vizet,

a nyári szélben ingó neszeket,

a zizzenést, a zöld fellegeket,

szólj, mit kaptál cserébe?

Félsz odalenn? Tán azért vitted el

a mosolygásomat,

s most ketten vagytok lenn

az ideges bokor alatt?

Te rejtőző, becsaptál, elszaladtál,

hogy bocsássam meg,

hogy magamra hagytál,

s itt botlom régi útjaink kövén?

Felelj, te hűtlen, vársz-e rám,

sietsz-e majd felém,

ha nyugtalan sorsom betelt,

vezetsz-e lenge fény?

Beszélj, ott van a régi ház,

az arany venyigék, ahol te vagy?

Oda süllyedt a fiatal vidék?

Hallasz? Úgy mérjem léptemet,

úgy járjam útamat,

hogy a füled még rám figyel

a nedves föld alatt?

Beszélj! Hallod a hangomat,

csak nem szabad felelned?

És én? Hallom még hangodat,



felel majd fürge nyelved?

Mindenkit hozzád mérek én,

hogy úgy szeret-e, mint te;

gurul a hónap és az év,

szegény emlékeimbe

kapaszkodom, hogy el ne essem.

Emlékezz rám, hogy megtalálj,

ha rám mosolyog a halál,

s levél legyez felettem.

swoon pötyögte be ide.

Kategóriák: Klasszikusok



Címkék: Szabo_Magda



1 hozzászólás



Én sose jártam nélküled,

csak most jöttem előre;

az ifjúságod elgurult,

azt őrzöm itt a földbe.

A szál, mely fogta lelkemet,

a fényes szál kibomlott,

ne sírj, ha e kövek felé hajolsz,

s nevem kimondod.

Mert jössz te is. Úgy várlak itt,

mint otthon, odafenn,

s nem tudta más, hogy közeledsz,

csak szívem és fülem.

Majd rádnézek, mint annyiszor,

hogy mit hoztál nekem,-

ó, hozd magaddal a napot!

Hideg van idelenn.

swoon pötyögte be ide.

Kategóriák: Klasszikusok



Címkék: Orban_Otto



Még nincsenek hozzászólások



Úgy jöttem hozzád mint a szél a fához

forró, elmondhatatlan utakat söpörve,

most ülök lábadnál,

szám az arcodnak némasággal áldoz,

mert mélyebb bennem a szerelem gödre,

hogy hanggal betemetném,

szóval betemetném,

csak nézlek, boldog ég része, örökre

egyforma felhők közt és mint a repkény

tekintetedre tekerődzöm

s keringnek bennem a kínzó gyönyörűség nedvei,

az olvadó, meleg fény nedvei

s öntözik a teljességet, melyre nincs szó,

se dallam, csak a sűrű párában úszó csend,

mely reszket, gőzölög, mint halhatatlan

réteken a frissen született borjak;

élek, ágad és gyökered, hogy halkan

suhanva friss combjaidra hajoljak.

Mint hajnal a földre,

felhőtlen hull testedre testem, s megnyílsz,

kelyhe a fénynek, edénye a csóknak.

Én szabadnak születtem, nem ismertem a törvényt,

most állok, lélek a nyárban, elédbe terítettem

szívem piros szőnyegét önként,

hogy járj rajta süppedő lábbal,

mert nem több az öröklét, mint te meg én,

mint mi meg ti, a bizonyos halállal

dacoló pillanat, a könnyű és örökkön

tartó harang, melyet csak a szél és a madár hall,

míg mosolyodból törékeny fák épülnek a földön.

swoon pötyögte be ide.

Kategóriák: Klasszikusok



Címkék: Illyes_Gyula



2 hozzászólás



Hol zsarnokság van,

ott zsarnokság van,

nemcsak a puskacsőben,

nemcsak a börtönökben,

nemcsak a vallatószobákban,

nemcsak az éjszakában

kiáltó őr szavában,

ott zsarnokság van

nemcsak a füst-sötéten

gomolygó vádbeszédben,

beismerésben,

rabok fal-morse-jében,

nemcsak a bíró hűvös

ítéletében: bűnös! –

ott zsarnokság van,

nemcsak a katonásan

pattogtatott “vigyázz!”-ban,

“tűz”-ben, a dobolásban

s abban, ahogy a hullát

gödörbe húzzák,

nemcsak a titkon

félig nyílt ajtón

ijedten

besuttogott hírekben,

a száj elé kapott ujj

“pszt”-jében, hogy ne mozdulj,

hol zsarnokság van,

ott zsarnokság van

nemcsak a rács-szilárdan

fölrakott arcvonásban

s e rácsban már szótlan

vergődő jajsikolyban,

a csöndet

növelő néma könnyek

zuhatagában,

táguló szembogárban,

az van az éjben halkan

sikló gépkocsizajban

meg abban,

megállt a kapulajban;

abban, ahogy a “halló”

közben – érzed – a kagyló

csöndjén keresztül

figyel egy idegen fül;

nemcsak a telefondrót

közt vergődő Laokoon-mód:

vonat, repülő, sínpár,

gúzsbog, kötélszár,

mert zsarnokság van,

nemcsak a talpra álltan

harsogott éljenekben,

hurrákban, énekekben,

az ernyedetlen

tapsoló tenyerekben,

az operában,

a trombitában,

ott van az utca sarkán

az éppoly harsány –

vígan vagy kongó zordan

feszülő kőszoborban,

az van a derűtelen

tarkálló képteremben,

külön minden keretben,

már az ecsetben;

mert zsarnokság ott van

jelenvalóan

mindenekben,

ahogy a régi istened sem;

mert zsarnokság van

az óvodákban,

az apai tanácsban,

az anya mosolyában,

abban, ahogy a gyermek

dadog az idegennek,

ahogy, mielőtt súgtál,

hátrafordultál,

nemcsak a szögesdrótban,

nemcsak a könyvsorokban

szögesdrótnál is jobban

bénító szólamokban;

az ott van

a búcsúcsókban,

ahogy így szól a hitves:

mikor jössz haza, kedves,

az utcán oly szokottan

ismételt hogy-vagy-okban,

a hirtelen puhábban

szorított kézfogásban,

ahogy egyszercsak

szerelmed arca megfagy,

mert ott van

a légyottban,

nemcsak a vallatásban,

ott van a vallomásban,

az édes szómámorban,

mint légydög a borodban,

mert álmaidban

sem vagy magadban,

ott van a nászi ágyban,

előtte már a vágyban,

mert szépnek csak azt véled,

mi egyszer már övé lett;

vele hevertél,

ha azt hitted, szerettél,

tányérban és pohárban,

az van az orrba-szájban,

világban és homályban,

szabadban és szobádban,

mintha nyitva az ablak

s bedől a dögszag,

mintha a házban

valahol gázfolyás van,

ha magadban beszélgetsz,

ő, a zsarnokság kérdez,

képzeletedben

se vagy független,

fönt a tejút is már más,

határsáv, hol fény pásztáz,

aknamező; a csillag:

kémlelő ablak,

a nyüzsgő égi sátor

egyetlen munkatábor;

mert zsarnokság szól

lázból, harangozásból,

a papból, kinek gyónol,

a prédikációkból,

templom, parlament, kínpad,

megannyi színpad;

hunyod-nyitod a pillád,

mind az tekint rád;

mint a betegség,

veled megy, mint az emlék,

vonat kereke, hallod,

rab vagy, erre kattog;

hegyen és tavak mellett

be ezt lehelled;

cikáz a villám, az van

minden váratlan

zörejben, fényben,

szív-hökkenésben;

a nyugalomban,

a bilincs-unalomban,

a záporzuhogásban,

az égig érő rácsban,

a cellafal-fehéren

bezáró hóesésben;

az néz rád

kutyád szemén át,

s mert minden célban ott van,

ott van a holnapodban,

gondolatodban,

minden mozdulatodban;

mint víz a medret,

követed és teremted;

kémlelődsz ki e körből,

ő néz rád a tükörből,

ő les, hiába futnál,

fogoly vagy, s egyben foglár;

dohányod zamatába,

ruháid anyagába

beivódik, evődik

velődig;

töprengenél, de eszmét

tőle fogan csak elméd,

néznél, de csak azt látod,

amit ő eléd varázsolt,

s már körben lángol

erdőtűz gyufaszálból,

mert mikor ledobtad;

el nem tapodtad;

így rád is ő vigyáz már

gyárban, mezőn, a háznál;

s nem érzed már, mi élni,

hús és kenyér mi,

mi szeretni, kívánni,

karod kitárni,

bilincseit a szolga

maga így gyártja s hordja;

ha eszel, őt növeszted,

fiad neki nemzed,

hol zsarnokság van:

mindenki szem a láncban;

belőled bűzlik, árad,

magad is zsarnokság vagy;

mert már miattad dermed

dacba a gyermek,

s lesz az öledben ringó

feleség ringyó;

vakondként napsütésben

így járunk vaksötétben

s feszengünk kamarában

futva bár Szaharában;

mert ahol zsarnokság van,

minden hiában,

e dal is, az ilyen hű,

akármilyen mű,

mert ott áll

eleve sírodnál,

ő mondja meg, ki voltál,

porod is neki szolgál.

swoon pötyögte be ide.

Kategóriák: Klasszikusok



Címkék: Dsida_Jeno



1 hozzászólás



A kis szobában

csillagok hevertek

sepretlenül,

mint limlom és szemét

s a toronyórák

egyre-másra vertek.

Akkor lehunyta

nagy, sötét szemét.

Haja bozótja

lassan kúszni kezdett

és körbeszőtte-

fonta a falat.

Szive, kit bomlott

keble kieresztett,

darázsként szállt

a mennyezet alatt.

A száj fölött

ibolyalángok gyúltak.

Kezéhez értem

nyirkos ujjai

halk zizzenéssel

sorra földre hulltak,

mint hervadt szirmok

szoktak hullani.

swoon pötyögte be ide.

Kategóriák: Klasszikusok



Címkék: Heltai_Jeno



2 hozzászólás



… Ha el akarna néha jönni hozzám

kicsi szobámat szépen rendbehoznám

ha nem is hozhatnám le az eget

de beszereznék néhány szőnyeget.

A pamlagon, hol álmodozni szoktam

a sok lyukat megfoldanám titokban

rozoga, tintás asztalomon itt

elhinteném kedves virágait.

Parancsait komorna-módra lesve

főznék teát, mikor leszáll az este

s amire nem volt példa soha még:

szenet hozatnék és befűtenék.

Az óra járna és a lámpa égne

s azt mondanám, ha menni készül: még ne!

Suttogva kelne ajkamról a szó,

hogy élni édes és szeretni jó.

swoon pötyögte be ide.

Kategóriák: Klasszikusok



Címkék: Pilinszky_Janos



1 hozzászólás



A teremtés bármilyen széles,

ólnál is szűkösebb. Innét odáig.

Kő, fa, ház. Teszek, veszek.

Korán jövök, megkésem.

És mégis olykor belép valaki

és ami van, hirtelenűl kitárúl.

Elég egy arc látványa, egy jelenlét

s a tapéták vérezni kezdenek.

Elég, igen, egy kéz elég amint

megkeveri a kávét, vagy ahogy

“visszavonúl a bemutatkozásból”,

elég, hogy elfeledjük a helyet,

a levegőtlen ablaksort, igen,

hogy visszatérve éjszaka szobánkba

elfogadjuk az elfogadhatatlant.

swoon pötyögte be ide.

Kategóriák: Klasszikusok



Címkék: U_Amos_Imre



Még nincsenek hozzászólások



A nyári hőség szétveti a kertet,

hogy recsegnek a fák a szürke utcán.

Elmondanám, hogy mennyire szeretlek

tizenegy harmincöt perckor, ha tudnám.

Amikor csöndben megállt az idő

s Auschwitzba vittek

egy csapásra minket,

festett körömmel és előkelő

kalapban, le se törölték a sminket.

Azt énekeltem még a kisszobában,

ha meghalunk akkor sincs veszve semmi,

akkor is élünk és Árkádiában

– bár absztrakt módon is – lehet szeretni.

Nem hitted el az oszlopok között

kitántorogtál, hogy már menni kell.

Vörösen föllángoltak a tetők

és azután már én sem hittem el.

swoon pötyögte be ide.

Kategóriák: Klasszikusok



Címkék: Szemler_Ferenc



Még nincsenek hozzászólások



Fát hasogatok minden este,

hogy reggel alhass, pihenhess te.

Tűzhelynél telik minden ested,

hogy reggel ehessek s vihessek.

Vigyázzuk egymás álmát ébren,

érted én, s virrasztasz te értem!

Élünk egymást segítve, váltva –

készen életre és halálra.

swoon pötyögte be ide.

Kategóriák: Klasszikusok



Címkék: Dsida_Jeno



Még nincsenek hozzászólások



Be jó lenne még azt mondani mindig:

szívem fürösztik tavaszi kegyek.

A napsugár is éget,

virágosak a rétek

és holnap kirándulásra megyek.

Be jó lenne egy szép kézlegyintéssel

elintézni az egész őszi dolgot:

– Eh, nem fél, aki bátor,

csak rövid nyári zápor

és boldog marad mindig, aki boldog.

De hiába, már nincs levél a fákon,

halk tűz robogja be a tűzhelyet,

felhők – mint soha régen –

bóbiskolnak az égen,

s már nem lehet, már nem lehet…

swoon pötyögte be ide.

Kategóriák: Klasszikusok



Címkék: Karolyi_Amy



Még nincsenek hozzászólások



A lélek nélkül

oly üresnek tetszik a szoba.

Szellőztetnek.

Huzat nélkül takaró, párna,

szétszedve az élőnek ágya.

Nem beteg már és meg nem gyógyul,

nem nevet többé és nem búsul,

nem kételkedik és nem bízik.

A tegnapi virág még nyílik.

swoon pötyögte be ide.

Kategóriák: Klasszikusok



Címkék: Szabo_Lorinc



Még nincsenek hozzászólások



Nem faluba, nem Budapestre

és nemcsak magyarnak születtem,

fél Földre süt a nap felettem,

fél Földdel együtt fed az este.

Tanítóm minden, ami él,

apám, a múlt egész világa

s addig terjed hazám határa,

ameddig az agyam elér.

Nagyon szegény, ki büszkeségét

más érdeméből lopja ki

s ripacsként a mellét veri

azért, ami helyette érték:

én azt szeretném, ha hazám,

e föld, hol mindent, ami ember,

vágytam példázni életemmel,

lehetne egykor büszke rám.

swoon pötyögte be ide.

Kategóriák: Klasszikusok



Címkék: Aprily_Lajos



Még nincsenek hozzászólások



Jaj, ezek a homályos reggelek,

amikor minden vágy a nyár után hal!

Huszonöt éve, fázós kisgyerek,

az iskolába indultam apámmal.

A kert fölött már leng a szürke szál,

hörögve gördül már a szomju hordó.

A kőfalnál lecsüggedt fejjel áll

s sziromtalan borzong a napraforgó.

De túl a hegyről már a fény izen,

a nap hideg gyöngyös levélre csillan,

s felgyújtja borzongó, sötét szivem,

mint egy homályos kis körtét a villany.

swoon pötyögte be ide.

Kategóriák: Klasszikusok



Címkék: Heltai_Jeno



Még nincsenek hozzászólások



Két régi arckép a falon

fakó arany-keretben:

édesapám, édesanyám

két ember, akiket szerettem.

Apám a ripszdíványon ül

lábát keresztbe rakja

fiatal vállán megfeszül

új régimódi frakkja.

Ujján nehéz pecsétgyűrű

kezében borostyán szipka

de gond borong a homlokán

és sok bús éjszaka titka.

Karosszékben ül anyám

ott nyugszik karja a karfán

szeme sötét és szomorú

az arca, az arca halvány.

Fehér kezében végzetes

kis patyolat zsebkendő…

Mindig köhécselt, istenem

olyan gyönge volt, oly esendő.

Ruháján csipke, brüsszeli

és széles fodor az aljon

nyakában bársonyszalag

ovális arany medaljon.

És belevésve két betű

két betű és az évszám

két régi arckép a falon

oly szomorúan néz rám.

Így ült apám, így ült anyám

ezernyolcszázhetvenötben

akkor négyéves voltam én

elszálltak az évek fölöttem.

Anyám régóta kint pihen

a régi temetőben

az újban nyugszik az apám

nem tudják, mi lett belőlem.

Két messzi, messzi temető

és közte vásár és város

egymástól messze két régi sír

és mégis oly közel egymáshoz.

Két régi élet, régi arc

fakó aranykeretben

két ember, aki szeretett

két ember, akit szerettem.

Üveg alatt sárgult papír

elnézem megbűvölten

két régi arckép a falon

nem sok, amit örököltem.

Nem sok, de megvan, ép ma is

csipkéje a ruhának

a gyűrű, a szipka és a gond

a medaljon és a bánat.

swoon pötyögte be ide.

Kategóriák: Klasszikusok



Címkék: Dsida_Jeno



Még nincsenek hozzászólások



Élek, mint szigeten.

Mindennap térdre kell

hullanom. Kivüled

semmi sem érdekel.

Kihülhet már a nap,

lehullhat már a hold,

e zengő túlvilág

magába szív, felold.

Édes illatai,

különös fényei

vannak. És szigorú

boldog törvényei.

Mit máshol ketyegő

kis óra méreget,

itt melled dobaja

méri az éveket

s ha szólasz,

mindegyik puhán,

révedezőn ejtett igéd

ezüst virág lesz kék mezőn

és sóhajod a szél,

mely fürtjeimbe kap

és arcod itt a hold

és arcod itt a nap.

swoon pötyögte be ide.

Kategóriák: Klasszikusok



Címkék: Wass_Albert



Még nincsenek hozzászólások



Éjfélt ütött egy régi falióra,

a lámpa fénye sápadt és beteg.

A messze fák homályos ablakomra

rejtelmes-szürkén visszarémlenek.

Valahol messze sír egy hegedű,

tücsök dalol hozzá kíséretül.

Úgy fáj a hang…vajjon ki szomorú:

én csupán, vagy aki hegedül?

Éjfélt ütött az óra…rejtve, lopva

jó volna most egy hárs alá kiállni…

fátylas szemekkel elnézni a holdat…

és várni…várni…várni…

swoon pötyögte be ide.

Kategóriák: Klasszikusok



Címkék: Gazdag_Erzsi



Még nincsenek hozzászólások



Hol volt, hol-nem-volt ország

hol-nem-volt közepén

volt egy hol-nem-volt tölgyfa.

S a tölgyfa tetején

élt egy világszép leányka,

s egy világszép legény.

S mert égig ért a tölgyfa,

az égben laktak ők,

tükörfalú szobában

a két szép szeretők.

A tükrök visszaverték

rózsálló arcukat:

ezerré sokszorozták

ölelő karjukat.

Hol-volt, hol-nem-volt ország…

Ott élnek gondtalan,

örökös szerelemben,

örökké boldogan.

swoon pötyögte be ide.

Kategóriák: Klasszikusok



Címkék: Kosztolanyi_Dezso



Még nincsenek hozzászólások



Ezt hozta az ősz.

Hűs gyümölcsöket üvegtálon.

Nehéz, sötét-smaragd szőlőt

hatalmas, jáspisfényű körtét

megannyi dús, tündöklő ékszerét.

Vízcsöpp iramlik egy kövér bogyóról

és elgurul, akár a briliáns.

A pompa ez, részvéttelen, derült

magába-forduló tökéletesség.

Jobb volna élni. Ámde túl a fák már

aranykezükkel intenek nekem.

Tovább a blogra »