Eddig úgy ült szívemben a sok, rejtett harag,

mint alma magházában a négerbarna mag,

és tudtam, hogy egy angyal kísér, kezében kard van,

mögöttem jár, vigyáz rám s megvéd, ha kell, a bajban.

De aki egyszer egy vad hajnalban arra ébred,

hogy minden összeomlott, s elindul, mint kísértet,

kis holmiját elhagyja s jóformán meztelen,

annak szép, könny-léptű szívében megterem

az érett és tűnődő kevésszavú alázat,

az másról szól, ha lázad, nem önnön érdekéről,

az már egy messzefénylő szabad jövő felé tör.

Semmim se volt, s nem is lesz immár sosem nekem,

merengj el hát egy percre, e gazdag életen;

szívemben nincs harag már, bosszú nem érdekel,

a világ újraépül, – s bár tiltják énekem,

az új falak tövében felhangzik majd szavam;

magamban élem át már mindazt, mi hátravan,

nem nézek vissza többé s tudom, nem véd meg engem

sem emlék, sem varázslat, – baljós a menny felettem;

ha megpillantsz, barátom, fordulj el és legyints.

Hol azelőtt az angyal állt a karddal, –

talán most senki sincs.