Wass Albert: Az Antikrisztus és a pásztorok (részlet)
“S mi az a második titok? – kérdezte a vándor gúnyosan. – Hogy nincsen nagyobb öröm, mint adni. Adni azt, ami a mienk. Jó szívvel adni a testvéreinknek. Mindenkinek. A vándor hallgatott, s tűnődve nézett maga elé. Aztán megkérdezte csöndesen, és már nem volt gúny a hangjában. – De mit tudtok ti adni egymásnak? Ott fent a hegyen, ahol semmi sincsen? Hiszen senkinek sem lehet semmije, amit adhatna? A vak felkacagott. Vidáman, derűsen, csengő kacagással. –
Jaj, de buta vagy te, Emánuel, jaj, de buta vagy! Hát azt hiszed te,
hogy csak holmikat lehet adni, értéktelen, romlandó holmikat, mint
amilyen a lábbeli, meg egy bicska, meg mit tudom én, mi? – Földet is
lehet adni – felelte a vándor kimérten, és kissé sértődötten -,
birtokot, vagyont. Az, akinek volt, adhatott volna annak, akinek nem
volt, és nem lett volna erőszakra szükség. A vak arcán csodálkozás és döbbenet. Nem nevetett többé. –
Földet? – kérdezte szinte ijedten. – Miket beszélsz, Emánuel? Birtokot
mondasz, vagyont. Nem érzed, hogy ezek csak üres szavak, hogy nem
jelentenek semmit? Az ember csak azt adhatja, ami az övé. Ami benne
van. A fejében vagy a szívében. A többit, azt csak Isten adhatja, mert
az az Istené. Nem érted ezt?”