Merengés
Zelk Zoltán – Ez már az ősz
Ez már az ősz. Itt-ott még egy tücsök
dalt próbál szegény, a füvek között.
Szakad a húr, szétfoszlik a vonó –
nem nótaszó ez már, de búcsúszó.
Ez már az ősz. Borzongva kél a nap.
Közelg a rozsdaszínű áradat.
Átzúg kertek, erdők, hegyek fölött –
elnémul a rigó, el a tücsök.
Mily korán jő, mily korán tör felénk –
hogy kortyolnánk még a nyár melegét!
Be üres is volt idén a pohár,
be hamar elmúlt ajkunktól a nyár!
S hallod, ők is, hogy szürcsölik a fák
az őszi ég keserű sugarát.
Hiába isszák, nem ad már erőt,
csügged az ág, sárgára vált a zöld.
Csügged az ág, ejti leveleit. –
Ó, ha az ember is a bűneit
így hullatná! s lomb nélkül, meztelen,
de állhatnék telemben bűntelen!
Dideregve didergő fák között
úgy tűrni deret, havat, vak ködöt,
tudni, tavasszal élni támadok. –
Nehéz a szívem. Mást nem mondhatok
Aztán az ember meghallgat egy vérpezsdítő zenét, érzi zsigereiben a ritmust, orrát megcsapja egy kedves illat, és feldereng egy nagyon forró nyári nap bizsergető emléke, és hopp, máris időutazunk, mintha még a bőrünk is kisimulna, ahogy visszafiatalodunk. Eltűnnek homlokunkról a gondok és aggodalmak-ásta mély redők, és már mozdulna is táncra a lábunk, tarka, gondtalan lepkeként röpködik a lelkünk. És ott marad, szégyenlősen,
pironkodva a szánk szélén egy kósza mosoly, és valóban könnyebbé válik a léptünk.