Na, szép vagyok mondhatom…
Elárasztottatok kedvességgel, biztatással, gratulációkkal, én meg elnémultam…Csak némán köszöntem, magamban.
Mea culpa.
De
valahogy így alakult. Tudom, szerettek, meg lesz bocsájtva bűnöm, és
ígérhetném is, hogy nem, ilyet többet soha, de nem szeretek ígérni,
van, hogy nem sikerül betartani, azt meg nem szeressem.
Sok zizegés volt mostanában, legtöbb, persze, az én fejemben.
A több
hete húzódó “családlátogatás” most esett meg szombaton. Lányom
barátjának a szülei jöttek át. Volt hát sütés, főzés, izgalom. Aranyos,
nagyon normális család. Közvetlenek, barátságosak, szeretik a lányomat.
És mégis maradt bennem valami kis
keserűség, vagy nem is tudom minek nevezzem. Nem velük kapcsolatos, nem
is ők váltották ki, hanem a helyzet. Hogy bizony szembe kell majd
nézzünk előbb-utóbb(inkább utóbb!) hogy a mi családunk, az bizony
bővülni fog. Ne ijedezzetek, nem az unokáról beszélek, hanem arról,
hogy majd 20 éven át mi voltunk a család , mi öten. Nem volt
közelünkben nagymama, se más rokon, nem kellett senkihez alkalmazkodni,
nem kaptunk és nem adtunk semmit másnak. Mi hoztuk a döntéseinket, és
mi ittuk a levét, ha nem sikerült. Barátok voltak, vannak, velük
osztoztunk, de az természetes volt, és spontán, mi választottuk őket,
mi engedtük őket olyan közel, amennyire mi jónak láttuk. De ők nem
családtagok. Nem tudom érthető-e amiről írok, mert ha igen, akkor
ügyesebbek vagytok, mint én, hisz olyan vagyok, mint Füles, csak
lógatom búsan a füleimet, és nem értek semmit. Valahogy nem tudom mitől
van bennem szomorúság, félelem, féltékenység (Nocsak, ? az is?) Aztán
lehet ez az egész csak a változástól való félelem, vagy az öregedés,
vagy az elengedés, de szorongás költözött belém, nincs semmi racionális
magyarázata, hallom magam, amint itt nyöszörgök, és jól hátbaverném,
hogy “hülye vagy Babi”. Amúgy ilyen skizofrén-módon kettészakadtam,(lehet három) az
egyik énem nincs jóban a másikkal, folyton vitatkoznak. (nektek
megsúgom, egyik hülyébb, mint a másik) . Közben meg ugye, vannak a napi
tesz-vesz dolgok, Manó is átveszi a feszkómat, ő is hisztisebb, mint
szokott, közben meg Kedves hazaállít, hogy az egyik kollégája olyan
potom pénzért adná nekünk jól működő, nagyon kímélt autóját, hogy ilyet
nem lenne szabad kihagyni. Közben meg a számlák, egyebek, világválság,
hitelfélelem, gondok itt, bajok ott… Szinte szédülök. Mintha
gyorsabban forogna a Föld is. TI nem érzitek??? Kapaszkodnék, jajj,
csak este van kibe, addig már a szorongás annyit fojtogatott, hogy
levegőt is alig tudok venni, már kinőttek a süntüskéim, szúrok,
gömbölyödnék, nem hagynak. Kedves akarok lenni, mosolyognék, de csak
vicsorgok. A fejemben összegyűlt minden, tábla kéne rá, vigyázz, robban!
Légzésterápia, agykontroll, amit akartok, nem szabad lássák, hogy
mennyire félek, mert ha én is gyenge, ki lesz erős, a döntéseket végül
is én hozom, tőlem várja mindenki, hogy rábólintok-e, de könnyű
bólogatni, hisz a pénzt nem én teremtem elő, én csak beosztom, amit más
keres, azt se jól, mert sehogy nem elég, ha betakarom a lábat, kilóg a f… , a kéz, ááá, rövid a takaró.
Keresem a bátor énem, de nincs, elveszett, világgá ment. Magával vitte a hitemet is. Így az üres helyre költözött a félelem.
Most meg
utazunk. Itthonról – Haza.
Kedvest nagyon hívja az anyja, ő meg nagyon menni akar.
Jobban örültem volna, ha Nagylánnyal megy, én itt kigömbölyödném
magam, de nem, ő velem akar, mintha szédülne ő is, csak a kezemet
keresi, hogy belekapaszkodjon. Erőt kér az erőtlentől, muris. De ha már megfogja, ketten valahogy mégis erősebbek vagyunk. Tehát megyünk. Meglátogatjuk az élőket
és holtakat.
Örülök, hogy láthatom apumat, és jó lesz
kicsit lekucorodni az anyu sírja mellé is. Talán ott, a lobogó gyertyák
fényénél megtalálom azt a hűtlen elveszettet, aki lelépett a
bátorságommal, és visszaédesgetem magamhoz. És átmegyek a hídon (miután
megsimogatom a Marosomat, és beledobom hűvös vizébe a gondjaimat ) , és
hagyom hogy a szél kifújja belőlem a félelmet, megkeresem a túlsó felén
a biztonságot, mint kobold, a szivárvány tövében rejtőző kincseket.
És megcirogatom a kopjafákat, hátha adnak egy kis erőt ennek a hűtlen, elkorcsosult énemnek, aki hagyta
kialudni a tüzet a szemében. Talán ott, a szülőföld alommelegében,
ismét lángra kap a szívem mélyén lapuló, már alig pislogó parázs.
Puszilok hát mindenkit, és köszönök mindent. Jövő héten jövök 🙂