Fészkek, házak, otthonok.
(A keskeny úton araszolunk, van időm bámulni, halk párbeszédünk sem zavar, mert csak szavakat mondunk szinte, értjük, érezzük egymást.)
A villanyoszlopokon meglepő sűrűséggel gólyafészkek terpeszkednek, a “‘visszavárjuk gazdánkat” bizonyossággal. Aztán kis ideig eltűnnek, talán a gólyák is jól kiválasztják maguknak, hol szabad otthont teremteni, hova érdemes visszajönni. Mintha ők is településeket alkotnának. És vannak köztük kívülállók is . Már hiányolta szemem a kedves látványt, mikor újból felbukkant egy, és most nyúltam volna szívesen gép után. Magányos gólyafészek benne 2 megtermett fekete varjú csúfondárosan tollászkodva, hangosan pöffeszkedve hirdeti, ez már a mienk! – Csak kis ideig! -szólok rájuk, jönnek még ide vissza a jogos tulajok!
A kis falvak sűrű egymásutánban sorakoznak (mindenhol 50-es tábla, és radar, meg rendőr). A házak, szűken egymáshoz feszülve, tarkaságuk szinte bántja a szemet, harsány színeik még szomorúbbá teszik a düledező romosabbak nyomorát. Pinkek, lilák, vad kék-sárgák, majdnem neonzöldek .Vagy régi, magáramaradt sötétszürkék, ők valaha jobb időket is láthattak, letisztult vonalakat mintha csak ezek hordoznának. Putri és palota egymás mellett. Hiába a nagy méret( az újgazdag tulaj látszik, minden pénzt megadott, hogy az övé legyen a “leg-leg” a faluban), valami nagy üresség kiabál csicsás ablakairól, templomszerű alumínium(?) tornyos, csipkés tetejéről. (Ha pici lenne, azt mondanám, hogy rokokó ajándéktárgy). A házak építészetileg igen döbbenetesek, mintha verseny lenne ki tud furcsábbnál furcsábbat készíteni, sok tornyocska vonja el a figyelmet a hulló vagy hiányzó vakolatról, vagy boltívek, oszlopok zsúfolódnak tenyérnyi helyeken. Láttunk olyat is, amin jót mosolyogtunk, hisz a régi játék faépítőkből lehetett ilyet készíteni, ahol csak óvatosan rakhatja az ember egymásra az elemeket, nagyon vigyázva, hogy össze ne dőljön az egész.
A régebbi vályogházikók előtt kispad, rajta az idősebb, nagyszoknyás asszonyok pletykálkodnak, vagy árulják a petrezselymet, szóló szőlőt. Egykedvűen néznek az orruk előtt tovakúszó autósorra, minek ez a nagy rohanás mozdulattal, miközben a helyi emberkék nyugodt, kimért lépésekkel battyognak dolgukra, van akinek vállán csákány-(Kedves megjegyzi, nagyon rövid a nyele, ezzel nem sokat fog dolgozni), van akinek kapa. Lelassult minden, vagy csak mi látjuk így, olyan elvarázsolt érzetünk van, mintha az idő valami nyúlós, ragacsos masszává állt volna össze.