Néhány napja minden reggel az egyik postafiókomban vár egy -egy mosoly .
Mosolyok Vadvirágtól . Már ez olyan egyszerű és szép. És kedves. A mait úgy gondoltam bemásolom nektek, hátha, mindenkinek ma egy mosollyal több adatik.
“Újból egy csodaszép nap, új mosolyt küldök hozzá!
Utazok a metrón.
Utazok, ma megint utazok. Leveszem a piros kötött kesztyümet, 450
forint, gondolom, és jólesö érzéssel tölt el, hogy ugyanúgy néz ki,
mintha több ezer lenne. Elöveszem a jegyet, közben vigyázok, hogy ne
nyissam ki túlzottan a a zipzárat a táskámon. Minden ugyanolyan, mint
lenni szokott. Fenn a szabadban a nap szépen süt, valamit behoztam
belöle magammal ide, a föld alá.
Utazom a metrón. Ugyanaz a tömeg, péntek délután van. Álmos csendbe
burkolózott a város, bár ilyenkor a csúcs korábban van, még nem
érkezett el az idö. Amint leérek a szintre, benn is van egy kocsi.
Mindjárt indul. Mint ahogyan a többiek is, bezúdulok. Körülnézek, mint
aki szeretne egy ülöhelyet. Mert mindannyian szeretnénk egy ülöhelyet.
Ez a végállomás, és már majdnem tele van a kocsi. Kettö hely
kínálkozik, az egyik két nö között, magas, vékony a bal oldali. A másik
pedig szemben vele, egy nö és egy köpcösebb férfi mellett. Látható,
hogy az egy szép nagy hely, hiszen eleve nem a hat ember fog elférni
ott, hanem csak három. Leülök. Kényelmesen.
Kicsomagolom a könyvemet, és kényelmesen olvasni kezdek. Néha felnézek,
mint aki csak alibinek tarja kezében az olvasnivalót. Cserélödik a
szembe sor, még többen érkeznek. 70 körüli férfi nézelödik, mint aki le
akar ülni. Nem, nem dühösen, nem ellenségesen, inkább csak kutatóan.
Szeme lecsap a mellettem lévö félhelyre, majd a szememre. Felmérjük
egymást. Ö helyet akar, én nyugalmat. Ö gyözött. Megértem, hogy most
nekem kell feladnom valami magamból, hisz nem fognak árébbhúzódni a
többiek, balról a köpcös úr, jobbról a divatos maca, azért, hogy a
hosszú pad hatodik helyét a botos, szemüveges, irhakabátos úrnak
felszabadítsuk. Ránézek, miközben gondolataimban már felállok.
-Csak húzódjon árébb- mondja, és a szeme mosolyog. De tudom, nem fog menni.
-Üljön le! Mondom- én nemsokára leszállok. � ez naivitás volt, hisz még soká szállok le. De jólesett mondani.
-Nem, nézze csak, lesz itt hely- és megtaszajtja a köpcös urat
-Nem, kérem hagyja- de már mosolygok. Jó belenézni a szemébe.
-Jöjjön!- szinte összehúzódik, úgy kínálja a helyet.
Leülök. Csend van. Béke van. Előveszem a könyvem. Jól érzem magam. Utazunk a metrón. Nem én egyedül! Mi együtt!”
Köszönjük Vadvirág! 🙂